Ígéretek

Az ember felegyenesedik a konzol mellől, széles mosollyal fordul oldalra, de Manto már nincs mellette, lélegzet visszafojtva bámul ki a keskeny ablakon. Chris mellé lép, éppen nem lát ki az alsó peremtől.

— Gyere. — meglöki — Kapjuk szét a rögzítőt és nyomás haza!

— Ezt is te csinálod, Lidérc?

— Mit? — felnéz a megbabonázott sárga szemekre.

— Ezt a lilás villogást odakint.

Az ember egészen a falhoz préseli magát, lábujjhegyre állva leskelődik át a koszos üvegen. Kint a rabruhások és a fekete sisakosok lassan körbeállják a furcsa jelenséget. Egy fejnyi lila gömb vibrál a föld felett, nagyjából egy ember magasságában. Fénye lüktet, megfesti a szürke homokot maga körül. Egyre intenzívebben pulzál, zizegése erősödik.

— Ez egy kapu… — suttogja — A siklóm használ ilyen nullponti átjárót. — torka szárazon serceg — Az nem lehet, hogy értem jönnek.

— Kik, Lidérc? Miről beszélsz?

— A munkaadóim, a Poal. — elfogy maradék hangja is — Nem szegtem törvényt. Az övéket nem. Miért jönnének…

A gömb hirtelen tágul, a belőle kicsapó cikázó energiák felperzselik a homokot és egy-egy szerencsétlent is megcsapnak. Egy lapos korong terpeszkedik közepén, túlfele nem mutatja magát a sötétségben. Fekete köd áramlik belőle, egy szempillantás alatt ellepi a hátráló alakokat. Távoli dübörgés fut el a homok felett, az üveg is megrezeg.

— Az nem lehet… — remegve kezd hátrálni — Az nem lehet…

— Mi az Lidérc? — utána fordul — A barátaid?

Nem felel, remegése lépésenként válik reszketéssé. Sarka megakad a kivágott fémben. Hátára esik, de arcát nem veszi birtokba a fájdalom. Pupillái tágak, ajkai önkéntelenül rángatóznak. Manto ismét kinéz az üvegen, hunyorogva tekint a terjedő sötétségbe. A dobbanások hangosodnak, már egészen közelről szólnak. A kiabálást sikolyok váltják. Rövidek. Félbeszakadnak a hörgések, mintha elvágták volna a hangot. A fémen végigfut egy rezgés. Nem apró zörej. Végigszalad a hajó héján, mégis tisztán hallani. Valami nekiment. Valami nagy.

— Mi ez Lidérc? A fekete köd már elfedi a bánya bejáratát...

Rémült üvöltés fut szét a térben. Nem egy torok, ahány csak van. Tompán szól, mégis tisztán hallani. Manto ellép az üvegtől, a földön reszkető emberhez siet. Megmarkolja és felhúzza a fémről, majd megrázza. Négy keze tartja, mégis átfut karjain a remegés.

— Ez nem a Poal… Ez az… Ő ölte meg őket…

— Kiket? Miről beszélsz?

Lassan engedi vissza a konzolhoz, de lábai előre csúsznak, leül az acél tövébe. Tekintetében egy pillanatra ébred valami, keze a zsebébe csúszik, a Kaedru kommunikátort veszi elő.

— Annuntian, itt Chris! — torka szorul, hangja erőtlen — Itt van… Itt van a Minris Concello felszínén. A testet viselő árnyék itt van.

— Te kihez beszélsz? Szedd össze magad!

Alattuk a gigászi hajón ismét végigfut a rezgés. Újabbak követik. Egyre erősebbek és hangosabbak, mintha valamik a burkolatnak csapódva próbálnának bejutni. Manto pupillái kitágulnak, térdére vágódva mered a szerkezetet markoló emberre. Már nem rázza. Ő is remeg. Percekig néznek némán egymásra, miközben a hadihajó törzse halkan sikoltozik a csapásoktól.

— Mondtam… — lehajtja lila fejét — Mondtam, hogy meghalhatunk.

Egy rándulás fut végig az ember arcán. Kommunikátorát zsebre teszi, szemüvegét lehúzza fejéről. Pupillái tűhegynyiek, fogai összeszorulnak. A barnaság eltűnik szeméből, az Örök Fény ragyog fel helyén. Feláll. Nem úgy, mint egy ember, de már nem is Lidércként. Ismét az ablakhoz sétál, fénylő szemeivel tekint a sötétbe. Ökle aprót roppan. Látja a ködben mozgó alakokat, hallja a döngő lépteket. A fekete anyag beteríti a Kutter elejét is. Visszaindul társához.

— Túlélhetjük. — tekintetéből valami földöntúli süt — Csak változik a terv. Mozogj! — jobb felső karját ragadja, pehelyként emeli a földről a termetes pilótát — A vezérlőbe megyünk!

Nem vár a habogásra, húzza maga után. Léptei már nem csendesek, csattog lefelé, a szervízlépcsők beleremegnek az ember talpainak csapásaiba. A pilóta botladozva követi, szinte a levegőben húzza maga után az izzószemű jelenés. Kesztyűjét lelökve érinti a panelt, az ajtó kitárul. Befelé mennek a hajó gyomrába, a vezérlő felé.

— Mit akarsz csinálni?

— Elindítom a reaktort. — tovább vágtat.

— Ezzel nem tudunk felszállni, Lidérc! — zihálja — Nincs legénység!

— Nem akarok felszállni! — az utolsót nyitja — Odapörkölök nekik!

Beront a helyiségbe, a gépész tiszt székébe vágódva megérinti a panelt. A fény villan, a kezelőfelület felébred a tízes szintű engedélyre. Lassan kezdi felkapcsolni a segédberendezéseket. Töltődnek.

— Hogy érted, hogy odapörkölsz? A rakétákkal?

— A reaktorral. — tekintete vérfagyasztóan fordul — Túlpörgetem.

— Elment az eszed, Lidérc? — kezére markol — Itt halunk meg mind.

— Nem mind. — mosolya felkanyarodik — De ezek biztosan.

A marok nem ereszti kezét, mégis úgy mozdul a gombok felett, mintha nem is fogná, pedig teljes erejével próbálja visszatartani.

— Mik ezek egyáltalán?

— Átkok. Egy ős régi faj, amivel az árnyék vadászik.

— Mire?

— Az életre.

A visszajelzők apró pittyegései elenyésznek a csendben. Egy lélegzet emelkedik, majd Chris a helyéről felugorva ismét a Kaedru kommunikátort veszi kezébe.

— Árnyékharcos, itt a Fényharcos! Az Átkok visszatértek. — kattan a gomb, az üzenet elindul.

— Ki az az Árnyékharcos? Miért beszélsz hozzá? Segíteni fog?

— Az nem fontos. — megragadja a sötét köpenyt és összébb húzza a pilótán — El kell jutnod a rabszállítóig. Ha odaérsz, ezt vedd le, különben a panel nem fog reagálni. Ez elnyel mindent, az implantátum jeleit is. Fontos, hogy a reaktort és a motorokat csak a villanás után indítsd el.

— Te megőrültél. Bújjunk el itt, amíg vége lesz!

Már tolja maga előtt kifelé, mintha nem is hallaná. Áttaszigálja az ajtón, majd a folyosón lökdösi tovább. Mosolya már egy megszállottra hasonlít, nem egy józan emberre. Manto megkapaszkodik. Megáll.

— Süket vagy, Lidérc? Meghalunk kint!

— Bent is! — kiáltása visszhangzik a falak közt — Ezek semmit nem hagynak maguk után. Ha itt vársz, biztosan meghalsz! Ha a köd elfedi a kijáratot, vége van, Manto! Mozdulj, alig maradt időnk!

— De a reaktort még be sem indítottad!

— Én maradok. — lefeszíti kezét az ajtókeretről — Utánad megyek.

Az ellenállás megszűnik, a pilóta elindul visszafelé, sarkában az emberrel. Egészen a lépcsők aljáig hallgat, de mikor megpillantja a kivágott lyukat, megáll. Tenyerét a kihűlt peremre teszi. Végigsimítja.

— Nem jössz utánam, igaz? — üresen mered a szürke homokra — Ez egy ötös osztályú reaktor. Akármi vagy, ezt nem éled túl.

— Már nem leszek itt. — megszorítja vállát — Surranok.

— És ha mégsem? — nem fordul meg — Ha ideér a köd, vagy az árnyékos valamik? — elfogy hangja — Az adósod maradok?

— Nem. — nyakához nyúl, leakasztja a Kaedru Scielapillust — Akkor ezt juttasd el az Első Harcos Iskolájába. — kezébe nyomja — Add oda Davidnek, mond meg neki, hogy a párja Monánál van. Adja át a Királynak, érte fog menni.

A lila marok megszorítja a fekete követ, az erőtlen lélegzetek felett meghajlik a hát, a narancssárga ruhán kirajzolódik göcsörtös gerince.

— Azt akarod, hogy menjek vissza oda, ahol elítéltek?

— Csempész vagy, Manto. — elmosolyodik — De nem lesz rá szükség. Tíz perc múlva már taníthatsz a rabszállító vezetésére. Majd megkergetünk valamit útközben.

— Megígéred?

— Megígérem. — kezébe nyomja az egyik föderációs kommunikátort.

Hátat fordít és elindul vissza a vezérlőbe. Szemében izzik a fehér fény, izmai ropognak minden mozdulatában. Mosolya elhalványul, arcára kiül a Fényharcos komorsága. Futni kezd, egyik kanyart veszi a másik után. Az utolsó ajtón berontva a székbe vágódik, elindítja az ébresztési programot. A visszajelzők felvillannak, lassan felbúgnak a számítógépek. A hűtést és a szabályzást kapcsolja ki utoljára. Megáll.

Szemét lehunyva kifújja levegőjét. A Yelaou faj technikáját idézi magában. Elhalkul a döngetés. Már nem hall és nem lát, bőrén érzi csak a kavargó semmit. A köd körbevette a hajót, mindenhol érzi az üreget és a rezgések hiányát. Csend van. Üresen sóhajt, azután feláll helyéről. Kezébe veszi a Kaedru kommunikátort, majd beszélni kezd.

— Árnyékharcos, itt a Fényharcos! Az Átkok körbezártak egy Kutterben, de van egy tervem. Túlhajtom a reaktort. — egy mély lélegzetet vesz — A Scielapillusomat elküldtem egy barátommal. Az Iskolába viszi, hét nap múlva már ott lehet vele. Légy jó!

A gomb kattan, az üzenet elindul. A hajó megrázkódik, a reaktor megpördül. A fakó visszajelzők fényesednek, a rendszerek sorra élednek. Megszólal a riasztás, a hűtés és a szabályzás miatt. A burkolat visszajelző számtalan sérülést jelez, de Chris már oda sem néz, a Taktikai Tiszt ülését veszi birtokba. A panel villan, a fegyverrendszer éled előtte. A vibráló monitor kásás képén még így is tisztán látja a lila gömböt. Mindent a kapura fordít, amit még mozdítani tud.

— Innocentiáért. — a rakéták százával szállnak a célpont felé.

A monitor képe elfehéredik, a kamera elvakul a villanásoktól. A sípolást elnyomják a felüvöltő szirénák. A reaktor rázni kezdi a hajótestet, a kis lámpák egymás után égnek ki a teremben. A fém mélyéről recsegő hang közelít, valami elindult felfelé, Chris mégis mosolyog. Feláll helyéről, izmai megfeszülnek. Kezébe veszi a Föderáció rádióját, halkan, de határozottan beszél.

— Manto, Surranok…

A padlólemez átszakad előtte, egy fekete bestia csap fel belőle. Egy villanás az egész, a gigászi fogak már combjába fúródnak. Arcát összerántja a fájdalom, üvöltése elveszik a szirénák hangjában. A két lidérckék szem rámered. A monstrum húzni kezdi magával. Ökle hangosan roppan, teljes erejével üti, de a fenevad vonszolja tovább. Egy fehér villanás fut végig a helyiségen. Forró. Vakító. Csend lesz.