Egyedül

A színültig töltött medencében az ember az utolsó fordulatokat teszi. Mint egy sivatagból szabaduló fóka, úgy lubickol a langyos vízben. Elméjéből a sötét gondolatokat öblíti, a kövezetre kilépve megrázza magát. Fényacél borotváját ragadja, pedig alig pár órája szabadult csak meg hatalmas szakállától. A penge lendül, rezzenéstelenül siklik a sima arcon. Újra és újra végighúzza bőrén. Minden vonással a Tréfás Király levelének egy sora zúg fel fülében, minden öblítés egy képet éleszt szeme előtt a feketére festett szobából. Elkészül. Pengéjét a kehely szélére teszi. A szakadt lánc jelképén megcsillan a Fénykő.

— Maledicto… Remélem igazad volt. — sóhajt — Máshogy nem lehet.

Újra földi ruháit ölti magára. Felsője megtapad a vizes bőrön, nadrágja könnyedén csúszik lábaira. A szobába siet, vértjeit szerelni. A Tündér törölközőjébe tekerve indul a fürdő felé. Férje mellett megtorpan, csak egy érintésig állítja meg, amíg arcát simítja. Chris beleborzong.

— Várj meg! — mosolyogva halad tovább — El ne menj nélkülem!

A halk szavak egy villanásig elfelejtetik célját az emberrel. Zavarodottan fordul a lány után, majd tekintetét kapkodja körbe a szobában. Az üvegen a vörös sugarak árulkodnak, már a keleti hegy csúcsát éri a felkelő Capignis. Megpillantja kabátját, alatta a páncéllal. A cipzár hangosan reccsen, majd a mell- és a hátvért kerül helyére. Mozdulatai gyorsulnak, szeme előtt már a haragos Vezér képét látja. Az utolsó pántokat feszíti, amikor az ajtó mögül furcsa, mégis ismerős hangra figyel fel. A Föderáció óta nem hallotta. Hátra sandít, de nem látja a szekrényben szedelőzködő Monát. Zsebeibe nyúl, ellenőrzi tartalmukat, majd erszényét oldalára akasztja. Sietve indul az ajtóhoz. A Tündér kék-fehér tiszti egyenruhájában fogadja, az orvosi táska tetején kapkodva zárja össze a csatokat. Egymásra néznek.

— Hová készülsz így? — a zafírokra mered — Ugye nem gondolod…

— Lekísérlek. — arcára gyermeki ártatlanságot erőltet — Talán baj?

— Minek a táska? — érzi szemöldöke önkéntelen rándulását — Talán túlélem a sétát, életmentő beavatkozás nélkül is.

— Jobb az óvatosság. — vállára emeli a nehéz poggyászt — Nem árt.

Már nem néz az ember szemébe, a súlytól oldalra görnyedve indul az ajtó felé. Chris marka megszorítja a pántot, feleségével együtt húzza vissza a szekrényhez. Könnyű mozdulat, mintha egy pihét emelne.

„Ugye nem?”

Nem kérdez hangosan, csak baljával szétpattintja a kapcsokat a fedelén. Felmordul. A műszerek és vegyszerek tetején egy föderációs űrruhát pillant. Tekintete a lesütött szemű lányra fordul.

— Nem.

A Fénykövek zizegése elhalkul. A Tündér erőlködő szusszanásai töltik be a teret, de a táska nem mozdul, pedig majd megszakad, úgy húzza magához. Lassan fogy el belőle az akarat, kivörösödve fordul vissza.

— Engedd el, kérlek! Veled megyek, ha kell a táska nélkül is!

— Nem jössz! — a Tündér képe körül minden más elhomályosodik.

— Nem is maradok! — lesüti szemét — Mi lesz, ha megsérülsz?

A bejárat mögül három dobbanás szűrődik a lakosztály előszobájába. Nem felelnek, fújtatva merednek egymásra. Nem kopognak még egyszer, a fogantyú kattan, a szárny kinyílik. David lép be a nagyszobába, az átjáróban feszengő párra néz. Tekintete hideg, gépként mozdul. Bátyjához áll, jobbját mellvértjéhez csapva meghajol. Chris leteszi a táskát, viszonozza. Mire felegyenesedik, a poggyász szíja már a fiú markában emelkedik vállára. Nem szól semmit, egyszerűen magával viszi, mintha csak az övé lenne. Az ember fogai belesajdulnak a szorításba. Öccse távolodó mozdulatainak hangjai fülében lüktetnek. Izmai rándulnak. Surran. A fiú előtt jelenik meg újra a folyosón, remegő mutató ujját fenyegetően emeli arca elé. Álkapcsát az izmok rázzák. Nehéz a levegő tüdejében.

— Királyi vendégjog. — óvatosan kerüli meg bátyját — Annuntian engedélyével ő is velünk jön. — már csak suttog — Sajnálom, Chris.

— Majd meglátjuk! — utána kiált, de hangjában már nem harag zúg.

Nem mozdul, izmai aprókat rántva húzzák ki hátát a vértek alatt. Fújtatása egyre vadabb, arcán forró nyomás feszíti, szinte belülről tépi bőrét. Megdermed. A puha tenyerek fogják körbe öklét. Nem erősen, éppen csak megérintik, mégis érzi körülötte a melegséget.

— Ne haragudj rám! — hangja egyre kétségbeesettebb — Tegnap hazafelé kértem meg a Királyt, de máshogy terveztem az indulást.

— Csak egy átkozott felderítés! — leengedi kezét — Nem is értem, miért nem hívjuk mindjárt a Föderációt is?

A halkuló szavakra nem érkezik válasz. Megfagyva áll, a távozó fiú után meredve. Fején aprót fordít, a Tündérre pillant. Hidegnek érzi vértjeit.

„Mi a fenét művelek?”

Mona úgy áll mellette, mint aki az ítéletre vár. Szemei lesütve, egész testében reszket. Kezei már összekulcsolva lógnak előtte.

— Sajnálom. — nem néz a lányra, leeresztett kezei meghűlve remegnek mellette.

— Én is.

Bal kezét körbefonja a puha érintés. Nem melegszik át, csuklója felett a hidegtől feszülnek szőrszálai, de tenyerét mégis forrónak érzi.

A bátortalan tipegése David után fordítja Monát. Nem mozdul előre, halkan szuszog csupán. Apró rezzenései átfutnak az érintésen. Chris már mellkasában érzi a bizsergést. Marja belülről. Előtte a Sötét Univerzum víziója lebeg, a Tündért látja az Átok fogai közt.

„Csak egy felderítés… Semmi több…”

Lábai ólomként nehezednek a padlóra. Már nem látja Davidet, eltűnt a lépcsőfordulóban. A fekete levegőt érzi tüdejében keringeni. A fénykövek pislákolása elhalványul körülötte. Sötét lesz. Hideg.

— Én is féltelek. — a vékony hang megtölti az ürességet.

A melegség áttöri a gátat, megállíthatatlanul fut fel bal karján. Dermedtt izmai életre kelnek, egész teste egyszerre mozdul előre. Nem kell húznia a lányt, vele halad, pontosan egyvonalban. Nem beszélnek. A keleti padhoz vezető úton csak a cipők koppanásai árulkodnak az összekapaszkodó pár helyzetéről. A hullámokban átfutó hő lassan lazítja a feszes mozdulatokat. Az elme elcsendesedik.

„Csak egy felderítés.”

A boltíves kapun túl, nagy a sürgés forgás. Három szállító várakozik a Nyuszi társaságában. Még rakodnak. Annuntian harcosai közt hordja a ládákat, David az egyik rámpán állva rendezgeti a táskáikat. Elena már bent forgolódik, férjét nézi féltő pillantásokkal.

A kezek észrevétlenül válnak szét, nem is néznek egymásra. Mona a gyerekekhez indul, Chris a Király mellé siet. A Vezér felegyenesedik, az ember fölé magasodva pillant le rá.

— Késtél. — a hang szokatlan, nincs dörrenés, suttogása szinte lágy.

— Helyettem döntöttél. — hidegen néz fel — Mona, David és Elena.

— Ők döntöttek. — meg sem rezzen — Becsüld a bátorságukat!

— Csak egy felderítés. — sóhaja hosszúra nyúlik — Semmi több.

A fekete vértekről lassan fordul át tekintete a rámpa előtt összegyűlt családjára. Az Árnyékharcosok közt eltörpülve állnak félkörben. Jobbjaik egymás után lendülnek közéjük, a fiú öklös játékát játszák, mintha csak sorsolnának valamit. Chris nem figyeli a kezeket. A szájakat nézi. Mind felfelé görbülnek, mégis van bennük valami furcsa feszesség. Bal vállán elnehezedik a vért, finoman megmozdul felette.

— Plagiger Parancsnok három műholdat hagyott hátra. — a Király hangjából eltűnik a hideg — Nincs mozgás a felszínen. A bolygó halott.

— Már mondtad. — üresen felel, mintha nem is mondana semmit.

— Csak akkor szállunk le, ha a Sikoly szenzorai is megerősítik.

— Igen… — üveges szemmel néz az ujjongó Tündérre — Az jó lesz…

Mona szaladni kezd. Nem úgy, mint egy nő, inkább gyermeki esetlenséggel közelít a vezérekhez. Három lépésre áll meg. Kifújja magát, majd jobb öklét keblei közé teszi. Meghajol Annuntian előtt. A mozdulat rideg, nem is jól csinálja. Keze balrább csúszik a kelleténél, dereka is hirtelen hajlik előre, az Árnyékharcos mégis viszonozza.

— Győztem. — suttogja az ember felé — Ma engem viszel azzal!

Ajkai csillognak a mosolygásban, de ujja remegve mutat a Kaedru vadászra. Egymásra néznek férjével. Eltűnik a vidámság arcáról. Leereszti karját, úgy áll tovább, mint egy megszeppent gyermek.

— Induljatok! — a fekete palást magasra lendül a fordulatban — A Tizedik Sikoly a külső nyolcadik pályán áll. — a gyerekek felé megy.

Mona nem mozdul, megfagyva mered férje arcára. Chris a zafírokat nézi. Tükörképe aprókat rezzen bennük. Saját ábrázata fojtogatja.

„Mindig erre vágytál… Indulj már! Csak ti ketten!”

Tovább áll a pad zsivajában. Tükörképe egyre élesebben néz vissza rá. Minden homályba vész, csak a rideg, megvető tartása marad előtte.