A határ előtt

Az elviselhetetlenség határáig erősödnek a zajok az ember fülében, pedig néma csend van körülötte, még a fal zizegése is szinte észrevehetetlen az alvó gépben. Az órákig tartó küzdelem végül ismét a földre taszítja. Nem billenti vissza magát, könyökén támaszkodva verejtékes homlokát a vibráló anyaghoz érinti. Felsistereg a padló.

— A Fénykő fehér tüze, igaz, Maledicto? — jobbja tompán csattan — Igazad lett, csak a remek tréfáidra emlékszik az utókor.

Lassan feszíti el magát, talpára áll, de nem térdel vissza, az átjáróhoz indul. A megnyíló fal mögött a távoli városra tekint. A fehér tornyok az égig merednek, az élet zajai beszűrődnek a nyíláson. Felette egy termetes szállító hajó robog el, dübörgő hajtóművei a keleti űrkikötő felé hajtják. Lábai önkéntelenül mozdulnak, a távolodó acélszörnyet bámulva talpa alatt a fű váltja a sikló padlózatát. Gyorsul, a séta apránként válik menetté, végül már vágtában üldözi a szerkezetet. Arcát a szellő hűti, szemében a felhőket érő tornyok képe növekszik. Eléri a város szélét, léptei lassulnak, lélegzetei gyorsulnak.

Megáll. A fehér út felett a boltíves ellenőrző kaput nézi. Megérinti arcát, hátán egy görcsös remegés fut végig. Megfordul. Egy talpnyi utat tesz meg, de megtorpan. A hatalmas gép hajtóművei hangjukkal gyermeki énjét tovább csalogatják. Ismét ránéz a boltívre.

Karján érzi Mona gyengéd szorítását, vidám hangja cseng fülében. „Ne félj! Minden rendben, már megérkeztünk...” A fehér kapu körül megszólalnak a szirénák. Vörös lámpa gyullad benne. A katonák sisakjai alól fény villan, feléjük fordulnak. Fegyverüket ragadják, az összekarolt párra szegezik. „Christian Morales, velünk kell jönnie!”

Öklei recsegnek, szemhéjai közt még a Fényacél is összetörne. Fogain ropog a zománc, testét feszülve rázzák izmai. Némán reszket percekig.

Elcsendesedik minden, a hajó a távolban egy fémes csattanással fejezi be ereszkedését a dokkba. Chris felnyitja szemét. A boltív békésen áll, nem világít lámpa, a szirénák sem szólnak körülötte. Nincsenek katonák, csak a fehér út és az azt övező falak a csarnokok körül.

Ismét arcát érinti. Nem fedi maszk, sem a Poal szövet, ujjai alatt érzi bőrének melegét. Egyet előre lép, majd újra megismétli. Tekintete a boltívre mered. Lassan ér alá, egy apró villanás üdvözli, a mély hang röviden búg csupán, szinte hallani véli benne a közömbösséget.

Éppen csak kiér alóla, az első keresztutca felett katonai szállítók haladnak el előtte. Jobb lábát kitámasztja, öklét hátra csapja, de mire a koncentrált energia rendeződik ereiben, szeme elkerekedik. A járművek nem állnak meg, tovább száguldanak a kikötő felé. Csak a visszhang marad a harcos körül. Szimatában a hajtóművek tüzének szagát felváltja a keleti városrész fémes illata. Az üzemekből kiszökő munkazaj üteme ismerős dallamként ér fülébe. Tovább indul.

Elméjében ébreszti a kijelzőt, a helymeghatározó rendszer zizegve villan előtte. A Védencek a halas boltban állnak. Chris arcára mosoly szökik, lábai elindulnak a gyerekek felé. A több órás távolság lassan fogy, a mozgó pontok előbb a néhai Tokan Mester birtokához, majd egy adminisztrációs irodába mennek. Nem sokat időznek ott, mozgásuk a várost átszelő főút felé indul, majd a Központi Kórház irányába halad tovább. Elfogy a távolság, szinte már csak a széles sétáló kövezet marad köztük, az ember mégis megáll, egy fa árnyékában megbújva várja meg, amíg az ifjú házaspár elmegy előtte.

Szeme már nem a céltalan tömegek hömpölygését látja. Egy pillanatig a Tündér mosolya villan előtte, de az árnyas iskolai szoba emléke elborítja sötétségével. A lány reszketve hátrál, kezéből kifordul az árulás befecskendezője, a szőnyegnek csapódva csengése elnyomja a sétálgató polgárok morajló beszédét. A pontok lassan távolodnak.

Az idegen csillag az égen még éppen csak emelkedőben van, de a földi idő már a kora délutánt feszegeti, mire Chris kilép az árnyékból. A gyerekek félúton járnak a kórház és bátyjuk közt, mégsem indul utánuk. Visszafordul, lábai a keleti kikötő felé viszik. A járókelők közt lassan sétálva halad, csak egy-egy kíváncsi szempár nézi meg kék egyenruháját és pislákoló fehér vértjeit. Mintha már el is felejtették volna az Első Harcos legendás rombolásait, egyszerű idegenként, közönnyel haladnak el mellette. Szájára mosoly szökik, aprót sóhajt.

Tekintete az égre fordul, szemből ismét egy termetes űrhajó érkezik, egy másik sietve távozik, mintha csak váltanák egymást. Újabb szállítók húznak el az út felett, több ezer férőhely száguld egy sorban a dokk felé. Különös kíváncsiság keríti hatalmába. Léptei gyorsulnak, szeméből a földi gyermek gyönyörködik az ereszkedő gépben.

Az utolsó sarokhoz ér, a fedett beállásban hangos csattanással fog talajt az űrhajó. A falak túlfelén a katonai szállítók is megállnak, lenyíló rámpáikon rabruhás alakok ömlenek az utcára, katonai kísérettel. Chris megtorpan. A sisakokra pillant, majd hátat fordít. Futni akar, de lábai mégsem mozdulnak, csak görnyedve áll egyhelyben. Egy furcsa érzés környékezi, maga körül a fehér utat látja elsötétedni. A csillag felé néz, de csak egy apró felhő vet árnyékot a területre. Öklei roppannak, egy hangos fújtatással fordul ismét a kikötő felé. Hátát kihúzza, díszlépésben indul a kígyózó sorokhoz.

Harminc lépésre jár, mikor utoljára ellenőrzi a védencek helyzetét. A két pötty a kórházban vibrál, percek óta nem mozdultak el. Arca elkomorodik, mélyről feltörő fújtatása egyetlen légárammal ereszti el azt, amit másfél éve tart lent a világ elől.

— Talán… — suttogja — El kellett volna mondanom nekik. Talán…

Feszülő mellkasa felett szemében a kijelzőt elnyomja az áruló Tündér reszkető hátrálásának képe. Öklei recsegnek, de egy lélegzet után elernyednek. A sötét szobát a fehér út fénylő emléke váltja.

A tíz éves Davidet és Elenát látja, köztük a sugárzó Monával. Mosolya túlragyogja a főváros giccseit, csillogó ajkai igazabbak az épületek hivalkodó burkolatánál. Egy hideg hang hozza vissza a jelenbe. Erős.

— Civileknek tilos a területen tartózkodni a fogolyszállítás idején.

A fekete sisak termináljába meredve várakozik, fel sem néz a kék ruhás idegenre. Chris nem áll meg, lassan fordulva halad tovább.

— Maga süket?! — a sötét üveg emelkedik, egy rezdülés fut át rajta.

— Jó a fülem, Százados. Csak a vasmadárban gyönyörködöm.

Egy lélegzetig mintha megállna az idő. A terminál a katona hóna alá szorul, bal karját a háta mögé csapva biccent, de szólni csak akkor tud, amikor a kék ruhás alak a viszonzás után tovább sétál.

— Első Harcos, elnézését kérem, nem ismertem meg!

— Már Békeharcos, Százados! — röviden megköszörüli torkát — A fertőben már csak civil vagyok, ahogy mondta.

A sisakos ismét kezébe fogja a berendezést, de nem fordul felé, tekintetét nem tudja levenni a céltalanul bámészkodó emberről. Marka megszorul a terminálon, kesztyűje reccsen, de azt ernyedő súrlódások követik. Fegyelmezett lélegzetei ki-kimaradoznak.

— Nem zavarom a munkáját Százados, csak meg akartam… — hangja elakad, a vonuló narancssárga ruhások közt egy Opparót pillant, a láncok felett a lila pikkelyes fejen ismerős sárga szemeket lát lesütve.

A némán vonuló négykarú képe összeszorítja az ember szívét. Egy villanásig látja maga előtt a Morbor Öklén, a rejtett szobában. Saját ígéretét hallja kalapácsütésként csengeni.

— Manto… — suttogja — Manto Tikkas pilóta! — felé kiált.

— Első Harcos, kérem… — elé lép — Az elítéltekkel nem beszélhet.

Az öreg mentor tekintete egy pillanatig emelkedik csak fel, az embert látva mintha egy lépésig máshogy csörrennének láncai. Lehajtja fejét, háta ismét meggörbül. Némán vonul tovább, szemét újra lesütve.

— Százados, mi a vád Manto Tikkas fogoly ellen? — tűhegynyire szűkült pupillái tükröződnek a sötét üvegben.

A katona esetlenül kezdi számítógépét csipogtatni. Felnéz.

— Ítélet, Uram! Csempészésért és csalásért ítélték el.

— Kiváltom! — hangja már súrolja a kiáltást — Megtérítem a kárt!

A foglyokat vezető őrök is a hangoskodó felé fordulnak egy rövid másodpercig. A terminál ismét leereszkedik, a katona egyet hátrébb lépve forgolódik társai és az egykori elöljáró közt.

— Azt nem lehet, Első Harcos.

— Hogyne lehetne! — nagyot dobbant — Megveszem! Intézkedjen!

— Bocsásson meg… Ő ott nem rabszolga, Uram… Kényszermunkára ítélt, fogvatartott bűnelkövető. A rabszolgaságot már eltörölték.

— A fertő, az fertő maradt. — arca nem rezzen — Megfizetem, ha kell magát és az egész őrláncot is. Mondjon egy árat, Százados. Kérem!

A fekete sisak fordul, a kapu mögött eltűnő fogoly, a kísérő őrök és a fehér páncélos ember között. Lélegzeteiben apró eltérések szaporodnak, kesztyűje a készülék keretén hangosan serceg.

— Nem lehet, Első Harcos! Ez már az Új Föderáció. Más szabályok és törvények vannak, mint Thammis Császár idejében.

— A pénz csak pénz maradt, Százados. — ökle nagyot roppan — Száz évnyi zsoldját kínálom, és Manto sem tér vissza a Föderációba.

Már nem fordul a sötét üveg, csak egy lélegzetig mered a remegő páncélra. A terminál sem mozdul, csak a tüdő megtelik a válaszra.

— Nem tehetek semmit. Fellebbezéssel az ítélőszék előtt élhet.

— Megértettem. — keze elernyed — Hova viszik innen őket?

— A Minris Concellora, bányamunkára.

— De nem rabszolgák… — szájára cinikus mosoly szökik — Minden jót, Százados! Talán még összefutunk. — hátat fordít és elindul.

A kövezett úton némán halad egy órát, nem szalad, mégis elmosódnak az épületek körülötte. Talpai a Poal hangcsillapítás határait feszegetik, a kék szövetből a fehér hátvértek ki-kimozdulnak helyükről a feszengő izmok felett. Villan az elmeképernyő. A védencek kis pöttyei még a korházban vibrálnak, de szemei előtt a fényes sétányt lassan nyeli el a bánya sötétsége. A megláncolt Davidet és a lendülő buzogányt látja az árnyékban. Elena sikolya túlharsogja az emelkedő hajtóművek robaját. Egyetlen pillantásra néz csak fel, mégis beleég a távozó gép képe. Arcáról eltűnnek az érzelmek, öklének reccsenése búcsúzik a fehér város utolsó köveitől. Átvág a mezőn, a tisztáson már nyílik előtte az átjáró, a vibráló beltér meleg fénye elveszik a fűszálak közt.

Keze zsebébe csúszik, markában a Kocka emelkedik szemei elé. Üres tekintettel szólítja meg a számítógépet, hangja alig több a suttogásnál.

— Mekkora az esélye, hogy a Poal elítél az ezerkétszáztízes be nem avatkozási törvénypont miatt, ha megszöktetek egy föderációs elítéltet a siklóval?

— Tizenhárom százalék. — lapos zizzenése szinte üres.

— Mekkora az esélye, hogy a Poal megvonja érte a járműhasználatot?

— Három százalék. — tréfás hangja éled — A büntetőmunka valószínűbb következménye a kihágásnak.

Nem felel a gépnek, az öreg szekrényhez viszik lábai, ajtaját feltárva a szakadt űrvándor gúnyáját és az árnyékkővel bevont köpenyt ragadja.