Az örökség magjai

Az összeölelkező lányok a küszöb felett szorítják egymást. Tőlük alig egy lépésre a Poal lidérc a falhoz szorulva figyel, izmait halkan megfeszítve vár a pillanatra. Surranni készül.

— Gyere be nyugodtan! — fordul vissza a szobába Elena — Én most végeztem, már csak az esti különórára kell elmennem. — tollpiheként borul ágyára.

— David nem jött veled? — a kék zafírok körbefordulnak az ajtóban — Meg akartam nézni a lábát, nemrég még elég csúnya volt.

— Semmi baja. — mosolya eltűnik arcáról — Lent van az edzőteremben. — hasára fordul — Estig biztosan nem kerül elő.

— Már napközben is oda jár? — végigpillant a folyosón — Abban maradtunk, hogy hajnalban kap kimenőt, órák után pedig veled tanul.

A lány nem felel, barna szemeit elfordítja a Tündér felől. Arca vörösödő színét végül a takaróba rejti. Halkan szuszog, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Chris a küszöbön álló Monát lesi. Mellette a hely még éppen nem elég, hogy átférjen, de pillantásai el-el kalandoznak a tervezésről.

— Mit csinált már megint? — egy dobbanással lép a szobába, kezét a panelra csapva bezár — Elena, mi folyik itt? Válaszolj kérlek!

Az álcázás mögött a barna szemek görcsösen forognak a csattanó kijáratról a fejét lassan emelő lányra, majd a kezeit derekára támasztó Monára. Izzó bőrén is érzi a megfagyó levegőt.

— Holnap hajnaltól más elfoglaltsága lesz. — terminálját veszi kezébe, a villanó képernyő felé fordítja tekintetét — Csak ennyi az egész.

— Megint büntetőmunkára fog járni? — szuszogása kissé hangosodik.

A kék szövet alatt az ember fogai összeszorulnak. Lelkiismerete viaskodik a józan ésszel, szíve a gerincében pulzáló Örök Fénnyel. Mona egy karnyújtásnyira áll csak tőle, illata az egész szobát beteríti. Lehunyt szemei mögött is tisztán látja, még elfordított fejjel is látómezőjében marad. A Poal ruha már egész testén nyeli el verejtékét. Száraz szájában serceg a zománc a feszítésben.

— Igen. — hangja közömbös, de arca már lángol — Megint járni fog.

Mona közelebb sétál, az ágy szélénél megfordulva leül a lány mellé. Tenyerét hátára teszi, többször is végigsimítja. Lélegzetei lassan megnyugszanak, szelíd hangján szól a fekvő teremtésnek.

— Bántott valakit? — keze Elena hajára simul — Verekedett?

— Nem. Csak nem ment be a reggeli óráira.

— Fontosabb dolga akadt? — ajkai szelíden felkanyarodnak, de a kék zafírok gyanakvó pillantással merednek a gépébe rejtőző gyermekre.

— Azt mondta, várt az Igazgató Úrra.

A Poal lidérc feje aprót billen. A csinos nő mellett leskelődve húgára néz. Üres tekintettel bámul a vibráló képernyőre, de szemöldöke finom rángásait nem tudja elrejteni.

— Miért várt Ilora? — hangjában nincs kíváncsiság — Miért nem ment az irodájába, ha ennyire kereste?

— Talán nem volt ott. — pislogása hosszúra nyúlik — Ki tudja?

— Talán? — hátra simítja haját — Valóban, bonyolult ez az emlékezés dolog. — közelebb dől, fülébe suttog — Nem is emlékszem, hogy is szólt Chris negyedik szabálya a Védenceknek? — ajkai megcsillannak.

A lány tekintete megremeg. A képernyő kialszik, fejét a hozzá hajoló Tündér felé fordítja. Kezében reszket az elfeketedett üveg, arca szinte lángol. Mély levegőt vesz, majd apró szuszogásokkal ereszti el.

— Monának megmondjuk az igazat. — lesüti szemét — Első kiegészítés: Chrisnek is. Második kiegészítés: Nem kell mindent egyszerre a másik nyakába önteni, lassan, de őszintén kell elmondani.

— Talán ez az! — mosolya szélesre húzódik — Ismerősen hangzik nekem is. — felegyenesedik — Akkor hát, kis Tündér, hogy is hangzik az igazság a negyedik szabály után?

— David azért leste Mossamic Igazgatót, mert találkozni akart a látogatóval. — szeme könnybe lábad — Chrissel.

— Köszönöm, hogy elmondtad. — végigsimítja hátát — Talán most azért ilyen, mert nagyon hamar hazajöttetek. —  hangja kedves, de arca rándulásai másról árulkodnak — Chris ilyen rosszul fogadta?

A lány kezeit álla alatt összekulcsolva bámul az elfektetett kijelzőre. Csendes szuszogása mélyül, tekintete ismét kiüresedik.

— Nem került szóba. — aprót sóhajt — Én akartam hazajönni hamarabb, ez az én hibám.

— Megijedtél? — keze megáll egy pillanatra — Biztosan meg fogja érteni. — mosolya kiegyenesedik — Nagyon szeret benneteket…

— Davidre haragudtam meg! — vág közbe hangosan — Azért akartam hazajönni, mert megint önfejű volt és nagy bajt csinált! — felkapja fejét — Nem Chris hibája volt!

— Nagy bajt? — közelebb hajol — Mi rossz történhet egy űrhajón?

Egy néma lépés indul el a fal felől. A lidérc önkéntelenül mozdul, széttárt tenyerét tartja a könnyező lány felé.

— Chris megpróbálta elintézni a Poal polgárságunkat. — összébb húzza magát — Meghallgattak minket, de David elviccelte az egészet.

— Ez lett Chrisből?! — vékony szemöldöke összeráncolódik — A Föderáció Katonai segédprogramjától még eltilttatott benneteket, de már egy idegen hadseregbe is beszervezne mindkettőtöket?!

— Ők nem egy hadsereg… Azt hiszem. — feltekint a Tündérre — Az arctalanok, olyan semmilyenek. Nem háborúznak, csak őriznek.

— Nem kell mindent elhinni, amit Chris mond. Ő is tévedhet. — ajkai lefelé görbülnek — Egy jó pár már majdnem az életébe került.

Hang nélkül záródik össze a tenyér, lassan ereszkedik vissza a lidérc mellé. A kék szövet alatt megrogy a tartás, a fej lekonyul, megdermedve áll tovább egy lépésre a faltól.

— Amikor megalapította nekünk az iskolát, hogy legyen egy hely, amit otthonnak nevezhetünk, az is tévedés volt?  — a könnyes szemek fújtatva emelkednek — Amikor megkérte Zagir Ezredest a háborúban, hogy tegyen meg téged a Föderációs Védelmi Erők Fősebészének, az is tévedés volt? — remegve fordul a Tündér felé — Amikor az égen megjelent az arctalanok hajója és idehozta a megmentett katonákat a hadúr kalózai ellen, az is tévedés volt?

— Tudod, hogy nem így értettem. — gyengéden megérinti arcát — Csak azt mondtam, hogy ő sem tévedhetetlen.

— Senki sem az… — eltaszítja Mona kezét — Még te sem! Ha akkor kinyitod az ajtót… — ajkára harap, lángoló arcát elfordítja — Most ő sem az univerzum másik felén lenne, egyedül a fehér börtönben.

— Ezt te nem értheted. — lesüti szemét — Ha David újra és újra kockára tenne mindent, amitek van, csak azért, mert szerinte nem jó úgy, ahogy van… — halkan sóhajt — Ezt te nem értheted.

Elena felpattan az ágyról, terminálját a kezébe véve az asztalhoz csörtet. Táskájában elsüllyesztve az ajtóhoz indul, lángvörös arcát a padló felé fordítva. Négy lépésre torpan meg, Chris mellett. Lélegzete elakad, arca elfehéredik. Remegő tekintetét egyenesbe, majd attól egy kicsit feljebb emeli. Bőrén könnycseppek gördülnek.

— Mona, szeretném, ha most elmennél. — egyet féloldalasan előre lép, majd az ágy felé fordul — Már nincs kedvem beszélgetni. — könnyei hangosan kopognak a szőnyegen.

A Tündér feláll, a lány elé sétál. Arcát végigsimítja, de az elfordítja fejét, kezével hidegen mutat az ajtóra.

— Zárd be magad után kérlek. — lehunyja szemét — Nem várok több látogatót.

A puha léptek a panelhez mennek, a fény villan, a fém rezegve felemelkedik. A kék zafírok egy pillanatig néznek vissza, már gyémántok hullanak a lecsapódó ajtó mögött is. Csak a halk zokogás marad a szobában. Elena megfordul, átöleli a megdermedt lidércet. Könnyeit elissza a lassan előtűnő fehéren vibráló anyag.

— Sajnálom. — szorítja magához Chris — Nem akartam hallgatódzni.

— Tudom. — felnéz az elázott arcra — Én sem akartam, hogy hallgasd.

Percekig kapaszkodnak egymásba, könnyeik lassan száradnak fel az ölelésben. A lány fordul, az asztalhoz indul, táskáját letenni. Chris a lába nyomát nézi, a szőnyeg elfekvő majd felálló szálaira pillant.

— Nyomot hagyunk… — suttogja jobb talpát felemelve.

Együtt ülnek az ágy szélére, a csomag előkerül, a lány kezébe fogva kezdi bontogatni. Mialatt a kis tasakok apránként beterítik mögötte a takarót, kíváncsi tekintetéből lassan tűnik el a szomorúság.

— Ezeket honnan szerezted? — a közel száz apró csomagra néz — Ezek nagy része már kipusztult, a többi is ritka vagy beszerezhetetlen.

— A kertek mestere elment. — üres tekintettel öleli át — Ezt hagyta örökül neked... Az ősi varázslatait a kis Tündérnek.

— Honnan… — arcát a fehér vértre hajtja — Honnan tudta, hogy gyógyászati botanikával szeretnék foglalkozni?

— Tőled, azt hiszem. — végig simítja hátát — Amikor nála jártatok, minden alkalommal figyelt titeket. — elmosolyodik — David a bogarak vonulását nézte... Te a levelek erezetét és a virágok szirmait.

Az ajtón túl a zsivaj apránként elcsendesedik. A folyosó kiürül, a lakószobák megtelnek. Chris a lányra néz, tekintetében a gyászt és a bizonytalanságot felváltja a határozottság. Feláll, az ajtóhoz lép.

— Most ismét messzire mész? — utána siet, kezét a panel felé emeli.

— Még nem. — komoran mered a fémre — Még beszédem van a testvéreddel. Tokan rá is hagyott valamit…

— Már akartam erről beszélni veled… — lebillenti fejét — Mi nem úgy… — arca elvörösödik — Tudod, hogy nem is vagyunk igazi testvérek… Mi már akkor a bányában… Mielőtt értünk jöttél...

— Tudom. — megsimítja arcát — A kezdetektől tudtam, mi van köztetek. — elmosolyodik — De nekem mindig a húgom és az öcsém lesztek, akkor is, ha egy pár vagytok. — arcát elfedi a kék szövet.

A nyíló ajtó előtt a fény elhajlik, a kis Tündér még átöleli az álca mögé rejtőző lidércet. A talpak hangtalanul indulnak a lépcsőhöz. A fém csattan, a fokok fogynak. Az első emeleten át, a földszinti fordulóból az edzőtermek felé tart. A hosszú folyosó végén csak egy csarnok bejáratából szűrődik ki fény, dallamos zengés kíséri. Mona beszél, szavai lágyak, hangjában az érces zúgás mégis elárulja érzéseit. Nem kiabál, de nem is halkan mondja intelmeit. Chris lassan ér mellé.

David a gyakorló szerekből akadálypályát épített a Beraddo ütőbábú köré. Jobbról és balról, elölről és hátulról is elbarikádozta, az erőd szélénél megállva készül a támadásra. A Tündér beszél, az ember a fiút nézi. Nekifut. A ládák, zsámolyok és súlyok közt cikázva közelít, könyökével nagyot csap az ellenfél combjára. Tovább suhan.

— David, kérlek figyelj rám! — vékonyodó hangja elfut a csarnokban.

— Figyelek. — hatalmas dörrenéssel rúgja meg a magas bábu fejét.

— Azt szeretnénk, ha beszélnél róla... — kezeit háta mögött tördeli — Elena is... Nem bújhatsz mindig a hallgatásod mögé. — hangja megremeg — Nem kell ezt csinálnod. Nem vagy egyedül.

— Értem. — tekintetét körbefordítja az üres csarnokban, szájára cinikus mosoly szökik — Majd igyekszem. — ismét nekifut, öklét a behemót hasának vágja, puffanása visszhangzik a falak közt.

Mona hátat fordít, arcát görcsösen rántja össze a harag. Chris mellől az ajtóhoz lép, csak szeme sarkából néz vissza a fiúra.

— Tudod, ezzel nem leszel olyan... — hangja elhalkul — Éppen azt csinálod, ami őt is tönkretette. — átlép a küszöbön, az ajtó nagyot csattan mögötte.

David nem néz utána, barna tekintete felett a szemöldöke ráncolódik csupán. Újra cikázik, minden irányból lesújt a bestiára. Egyre gyorsabb, egyre hangosabb csapásokat mér. Percekig támadja, végül a nehéz bábu eldől, dörrenésében elveszik a fiú zihálása. Chris elsétál a verejtékező ifjú mellett, a felborult óriáshoz lép. Álcája lassan szertefoszlik, arcáról eltűnik a maszk és a szövet.

— Tokan nem használt bábukat. — felállítja — A Merivida tudás az ellenség mozgására fókuszál, nem a felépítésére.

— Még nem mentél el? — letörli homlokát — Elena biztosan örülne, ha beköszönnél neki. — kifújja magát — Rossz napja van.

— Tudom. — elmosolyodik — Tőle jövök, de most te vagy a soros.

— Én megvagyok. — öklén megigazítja a kötést — Csak gyakorlok.

A szétszórt akadályok sűrűjén átvágva az ember a Vitmiss fiú elé megy. Féltérdre ereszkedve cipőjét érinti, lábán aprót billent oldalra.

— Így haladsz. — ismét talpára fordítja, sarkát kissé megemeli — Így kellene. — felnéz arcára — Sokat vagy a levegőben... Ez szép látvány a közönségnek, de egy igazi ellenfél könnyen ellened fordíthatja.

— Nincs igazi ellenfelem. — fejét oldalra csapva felnéz — Mindenkit legyőztem itt. —  szájára mosoly szökik — Még a mestereket is.

— Erőből, nem technikából, David. — feláll, arcát tenyerével gyengéden maga felé hajtja — A Vitmiss férfiakban több a koncentrált energia, mint bármelyik másik fajban. — elkomorodik — De ettől nem lettek legyőzhetetlenek, csak önteltek.

— Én nem vagyok öntelt. — orrán nagyot fújtat — Már nem bántok senkit. Elkerülöm őket, hozzájuk sem szólok.

A barna szemek egymásra tekintenek. A magasból sütő szigorú pillantások a haraggal néznek farkasszemet.

— Félnek tőled. — közelebb hajol — Te pedig élvezed. — megmarkolja vállát — Már leigáztad az iskolát, nincs miért bántanod őket, de ez nem nagylelkűség, csak gőg és lenézés.

— Mossamic Mester hálás nekem a békéért. — dacosan hátat fordít — Ő megköszönte, hogy nem bántok senkit és elvonulok magamnak.

— Csak nem akarja temetni a diákjait. — lassan megkerüli a fiút — Ez nem hála, David, békének még annyira sem nevezném. Ez csend.

— A csend is jobb, mint a háború. —  ismét elfordul — Te tudhatnád...

A halk szavak kiáltásként vergődnek a falak közt. Az ember lábai elindulnak, a terem közepére áll. Öklei görcsösen ropognak, izmai egész testében feszülnek. Lélegzeteit mázsás súly nehezíti mellkasán. Remegő szemöldöke felett ráncosodik homloka, tekintete fellángol.

— Én a csend alatt érkeztem a Föderációba, de háborúba mentem el. — öklei elernyednek — Meddig maradhat meg a csended David? Ha új diákok jönnek, őket is legyőzöd? A némaságért akarsz küzdeni?

— Most is vannak újak. — a bábuhoz tart — A régiek mesélnek nekik.

— Ez volnál te? Egy rémtörténet? Az Iskola sötét legendája?

— Mossamic Igazgatónak megfelel így… Nekem is.

Öklét meglendítve lesújt a bestiára. Csuklóján a Surranó harcos marka szorul meg. Nem éri el a bábut, karja remeg a fogságban.

— Szerinted minek örülne jobban Ilo? — elengedi — Egy falnak támasztott néma fegyvernek, vagy egy kedves fiúnak, aki az esetlen diákokat segíti?

— Félnek tőlem. — lesüti szemét — Éppen úgy, ahogy tőled is félnek a Föderációban.

— Akik ismernek, nem félnek tőlem. — letérdel elé — Zagir, Botako, Hinvas… — megszorítja vállát — A halasboltosok sem. A szabók sem.

— Mert ők a barátaid lettek! — hangos kiáltása elfut a falak közt — Nekem nincsenek barátaim, mert… Mert… Mert…

Némaság marad a visszhang után. A remegő fiút az acélos karok bársonyként fonják körbe. Chris magához húzza, ölelését mély sóhaja, majd halk suttogása követi.

— Legyenek. Akkor továbbadhatod mindazt, amit megtanítok neked.

Megváltozik a csend a kopott falak között. A lélegzetek lassulnak, a szívek nagyot dobbannak. A két Harcos erősödő ölelésének tüzében egy új szövetség kovácsolódik. Lassan szétválva egymásra mosolyognak, ökleiket kezdőállásba emelve egymásnak rontanak. Az ütések dörrennek, a rúgások csattannak, a remegő falak megüzenik a világnak, Tokan Mojet hagyatéka végül elindult a méltó örökösök felé.