Idegen fogadtatás

A tanulás kertje és a jövő fái közt egy apró fehér márványtégla fekszik a laposan hantolt földön. Előtte az ember áll, két Védencével oldalán. David ölelésében menedéket lelve, Elena könnyeivel öntözi a magokkal bevetett rögöket.

— Úgy lett, ahogy akarta, Ilo… — suttog Chris a kő felé — Irena Professzor veszi át a helyét. Illemből nem lesz hiány ezentúl sem.

Percekig várnak még némán, az erősödő zajban. A falakon túl távoli zúgolódás hangja keveredik a katonai hangosbemondókkal. A légi szállítók hajtóműveit túlharsogja a tömeg. Zagir nevét kiáltják, szitkok kíséretében. Chris a felettük elhúzó gépekre pillant, megtörli szemét.

— Hogy álltok a Kaedru beszéddel? — idegen szavaival kedvesen fordul a gyermekek felé.

— Beszél… egy… nem sok. — felel a kerregő nyelven Elena.

Kezével végigsimítja a lány haját, majd kíváncsi tekintete öccsére fordul. David még a kőre néz, arca izzik, de könny nem csillan rajta.

— Még kell mit tanulás. — pillant bátyjára kattogva.

— Oria kitett magáért. — átöleli őket — Menni fog ez nektek.

— Most hozzájuk mész, igaz? — a fiú ismét a Föderáció alap nyelvén szól — A Kaedrukhoz?

— Árnyékra megyek vadászni. — beletúr hajába — Nem árt, ha egy szakértő segítségét kérem. — összeborzolja — Amúgy is félnék egyedül a sötétben. Így legalább lenne, aki otthon van benne.

Lassan fordulnak, lépteik a fal mellett a siklóhoz haladnak. Az álcázott gép alatt az ellapult fűszálak illata belengi a hátsó udvart. Nincsenek diákok az ablakokban, csak a távoli zajok rázzák fel az Iskola csendjét.

Az átjáró megnyílik, az ember előre lép, de keze még marad, a lány nem ereszti. A könnyes barna szemek felnéznek, ujjai megszorulnak, erősen húzza vissza maguk mellé.

— Azt mondtad, butaságot csináltál és megharagudtak. — Davidre pillant, majd visszanéz — Nem fognak bántani, ha odamész?

— Nem jobban, mint máskor. — szelíden mosolyogva fordítja el fejét — Ha meg is kell verekednünk… Nem… Nem fog cserben hagyni.

Elena szorítása nem ereszti, erőtlen keze visszatartja, amennyire csak bírja. Apró kis remegései egész testén végigfutnak.

— Ne menj!

— Már üzentem Annuntiannak. — a lányhoz fordul — Tudják, hogy megyek. — gyengéden átöleli — Nem lesz semmi baj.

A puha kéz fogása enyhül, végül elereszti. Chris belép a siklóba, fejét félig oldalra döntve a fiúra pillant. Szája már egyenes, tekintete komorrá válik, halk szavai alig hangosabbak a beltér zizegésénél.

— David, te vagy a Parancsnok! — az átjáró bezárul mögötte.

A gép alatt elfekvő fűszálak mozdulnak, a hajó magasra emelkedik. Az ember szeme előtt még egy pillanatig lebeg a fiúra borult zokogó kis Tündér alakja, de a villanó csillagtérkép hideg vibrálása végül elfedi. A száguldó fehér vonalak elnyúlnak, egészen az univerzum széléig sodródik tekintete. Egy zöld planéta emelkedik ki az összeugró csíkok közül. A légkörön áttörő sikló előtt szikrázó, lila fénygömb tágul, belsejében a korong túlfelén az idegen, mégis ismerős világ várakozik.

Ereszkedni kezd. Az ember ruháitól megszabadulva a létfenntartó helyiségbe megy, Fényacél borotvája társaságában. A plafonból megeredő özönvízben mosakszik, gondolatait elnyomja a cseppek hangja. A vibráló anyagból formálódó kehelyben megmártja a pengét, arcáról húzásonként a szőrrel együtt az érzelmek is eltűnnek.

Poal egyenruháját ölti újra, de a fehér vért gömbbé formálva a szekrénybe kerül. Placatas Fényacél páncélját veszi kezébe. A csillogó fém egy percig babonázza szemét, mielőtt szíjait megfeszíti magán.

Az álcázás kikapcsol, de a sikló nem a sivatag széléhez tart, a leszálló pad felé süllyed. Az átvezető úton már katonák várakoznak. Az átjáró feltárul, az ember a márványos felületre lép. Kaedru mokaszinjából a kék szövet fut tovább, egészen a fényacél vértek alá. Jobb öklét mellkasához emeli, mélyen meghajol a forduló őrség felé. Egy Fénykő villanásáig tartó dermedt csend követi, csak az után viszonozzák.

A hangtalan léptek elindulnak, a Kaedru óriások közt eltörpülve vonul az ember, páncélos kíséretével. A forduló gigászok szótlanul vezetik, a palota útvesztőiben apránként éled benne az érzés, amint a szélesedő folyosók sorra feltárulnak előtte. Az utolsó szakasz végén a kis sereg megtorpan, a falak előtt oldalra fordulva állnak díszsort az oszlopokkal végződő úton. Chris aprót sóhajt, tovább halad a trónterem felé.

Más a csend, mint amit ott megszokott. A kőtornyok közt áthaladva szeme elé tárul a néma tömeg, nemesek, őrök és a tanács tagjai töltik fel két oldalát. Az emelvényen Innocentia vár a Király jobbján, a trónon az Árnyékharcos ül, unott ábrázatát fekete maszkja sem képes elrejteni. Szótlanság kíséri az embert, a lépcsőtől tíz lépésre áll meg, jobbját ökölbe szorítva meghajol az uralkodó előtt.

— Most kihez van szerencsénk? — a Hercegnő egyet dobbant — A Barát, Christian Morales, A Poal Békeharcosa, a Fényharcos vagy a Tréfás Király csínytársa járult a Vezér elé?

Hullámként fut végig a két oldalon feszengő tömegen a mozgolódás, apró kacajok, gúnyos sustorgás tölti meg a csarnokot. Elcsendesülnek.

— Ne bánts már! — halk beszéde felett elvörösödik — Mondtam már, hogy sajnálom… — utolsó szavait elnyomja a tömeg felhördülése.

Szitkok repülnek, artikulálatlan sértések zúgnak mindenhol körülötte.

— Nem válaszoltál a kérdésre. — Innocentia hideg hangja elcsendesíti a háborgást — Úgy illendő, hogy bemutatkozz vendéglátódnak.

— Tudjátok ki vagyok… — lesüti szemét — A Kaedruk Fényharcosa.

— Az volnál? — az ezüstös maszk felett a fekete szemek lesajnálóan néznek a magasból — Placatas Király vértjeit viseled, de alatta más kelme feszül rajtad. — egy lélegzetet vár — Inkább tűnsz idegennek.

— Ha már ezt mondod… — körbe tekint a dühödt tömegen — Ti sem hasonlítotok azokra a Kaedrukra, akikre én jó szívvel emlékeztem.

Ismét felzúgnak, a nemesek közti dulakodásból többen is előlépnek, ujjukat fenyegetően fordítják az emberre. Az összemosódó szitkok közt egy szót tisztán érteni vél. Asoke! Nem először hallja, pontosan tudja mit jelent. Elméjében a béke képét lassan elmossa valami megfoghatatlan, ropogó izmain megfeszülnek a bőrszíjak.

Három tompa puffanás indul el a trón felől, majd Annuntian lába megpihen a padlón. Csend lesz, csak a recsegő szíjak és a fénykövek halk zizegései töltik meg a hatalmas csarnok ürességét.

— Fényharcos?! — suttogása rázza a falakat — Mondd, amiért jöttél!

— Tudod, hogy miért, Vezér! — felnéz a trónra — Megüzentem!

— Nem a Fényharcos üzent. — lassan feláll helyéről — Ő nem kérné, hogy segítsünk a lélekteleneknek. Jól tudja, ki az ellenség.

— Nem vagytok ellenségek, Vezér! — szeme sem rebben — Még nem.

Az őrség vértjei apró rezgései elfutnak a térben. A nemesek kelméi bőrükhöz súrlódva zizegnek, de a szájak nem mozdulnak. Hosszasan mered egymásra a két erő, köztük lassan hevül fel a levegő.

— Ismét fenyegetsz, Poal Békeharcosa? — egyet előre lép — Ez volna az, amiért jöttél?

— Nem én, Vezér. — ökle roppan — A testet viselő árnyék fenyeget.

— Én nem látom itt. — fején aprót fordít — Csak egy kék ruhás arctalant, arca mögé rejtőzve. — ismét leül, hátradől trónján.

— Attól, hogy nem látod, minden tengelyfordulóban támad téged… — rövidet sóhajt — Nem csak téged, egész népedet. A Hamis Kaedruk pusztítanak, szerte az univerzumban. A nyomok, a kevés tanú és a szóbeszédek… — hangja erősödik — Mind azt mutatják, hogy a Kaedru nép felelős a vérontásokért, ezt te is jól tudod.

A fénykövek zizzennek a falakon. A szürke bőr fedte izmok halkan sercegve fordulnak, a fekete barázdált szemek a Királyra néznek.

— Népünk több, mint négyszáz Capignisi tengelyforduló óta nem járt a Poal galaxis határain belül. — Innocentia hangjában már harag zúg — A Kaedruk nem mennek oda, így ez csak üres vádaskodás.

— Egy járt. — a barna szemek nem a Hercegnőre néznek — Talán már elfelejtette, de egyszer már élvezte a Poal vendégszeretetét.

— Nem felejtette el. — feláll trónjáról — Ezért jöttél, Poal Békeharcos? Behajtani egy Kaedru adósságát?

— A bajtársamhoz jöttem. — hátat fordít — De már nem látom sehol.

Öt lépést halad visszafelé, amikor lábai megtorpannak. A Tanács tagjai közt Adulcentia áll az első sorban. Lágy kendője alatt kőfogszerű ajkai lefelé görbülnek. Csupasz szemöldöke összeszorulva remeg, pillantásai a távolból is fölé magasodnak az embernek.

— Utoljára kérdezem, miért jöttél? — a suttogás más, mint előtte.

— A Kaedruk becsületéért küzdeni. — csak fejét billenti oldalra — Megállítani az árnyékot az ármánykodásban. — szúrósan pillant fel — Akár testeket, akár Fényköveket rabol az univerzumban!

A fekete vértek alatt hangosan ropognak a sziklás bőr fedte izmok. A Király és idősebb leánya egymásra néznek az elfogyó visszhangban. Az ember ismét elindul, lábai a tömeg mögött álló oszlopok közé viszik.

— Meggondolom. — a tompa suttogás hangja kíséri a folyosóra.

Az őrség nem mozdul el a fal mellől, csak alig észrevehetően fordítják utána fejüket, majd ismét előre néznek. Surlódó Kaedru selyem hangja veszi üldözőbe az embert. Már az első forduló után jár, amikor a gigászi Hercegnő elévág, izzó fekete szemekkel tekint le barátjára.

— Megváltoztál! — kezét magasra emeli — Úgy viselkedsz, mint egy gőgös hadúr! — a szürke tenyér hatalmasat csattan Chris arcán.

— Én is örülök, hogy látlak Hercegnő. — vöröslő bőre mellett mosolya felgörbül — Sovány vígasz, hogy azért akad itt, ami nem változott.

Ismét csattan a tenyér, az ütés az embert egyensúlyából kibillentve a földre löki. Lassan fordítja magát ülésre, de nem tápászkodik tovább, lábait maga elé húzva tekint fel kérdőn az amazonra.

— Hercegnő?! — ruháját megigazítva térdeire ereszkedik — Mikor kerültünk mi olyan messze, hogy ilyen hidegen szólíts? — kezével rámarkol a kék szövet fedte karra — Elvette az eszed ez a rongy!

— Adulcentia… — tekintete kiüresedik — Talán akkor, amikor a Kaedru udvar zsoldosokkal és hullagyalázókkal szövetkezve Fényköveket kezdett raboltatni az univerzumban.

— Ha most a nővérem itt lenne, megkapnád a magadét! — dühödt hangja suttogássá csendesedik — Hát semmit nem tanultál nagyatyámtól? — kendője meglebben a fújtatásban — Továbbra is azt látod csupán, ami az orrod előtt van, de még a felét sem veszed észre!

— Halottakról lenyúzott Árnyékvértet viselő, Fénykommunikátoros merénylő robbantott félig öntudatlan, ártatlan lények közt a kövekért. — szemöldöke ráncolódik — Mondd hát, mit nem vettem észre?

A visszhang elfut a pislákoló fények villódzásában. Egymásra merednek a barna és a fekete szemek. A lélegzetek apránként gyorsulnak, az emelkedő mellkasokban a szívek remegve dobbannak.

— Atyám fizet azért, ami népünket illeti. — nem zúg hangja, suttogása éppen csak hallható — Becsülettel megtéríti a visszakerült értéket.

— Tudom, hogy jól fizet. — arcán a harag nem szelídül — De becsületesnek nem nevezném a tolvajok és rablók felbujtását.

— Kétszeresen is megfizeti a sarcot. — lassan feláll, fejét lehajtja.

— Tudom. — nem tekint fel — A forrásért cserébe duplázza az árat.

Adulcentia hátat fordít, lekonyult fejjel indul el a folyosón. Három lépésig jut, de nem fordul vissza, csak megáll egyhelyben.

— A kétszeres dupláját. — tartása megrogy — Az érintett rendszereknek is megfizeti a kárt. Csak egy szabálya van… A jó halál nem lehet része az alkuknak. — elcsendesülve tovább halad.

— Ez nem mentség! — kiáltása elveszik a gigászi falak közt — Ez nem mentség… — magára marad suttogásával.

Mozdulatlanul ül tovább a márványminták sűrűjében, fülében az elhaló visszhangot a trónteremből távozók erősödő zaja váltja. A morajlásban a vértek csengése összeolvad a zúgolódó szavakkal, a szétszóródó társaság a folyosók sűrűjében mindenfelől hallatja vonulását. A pislákoló fények alatt páncélzata meg-megcsillan szemei előtt. Végigtekint öltözékén, arcáról a harag lélegzetenként szivárog el, ismét az üresség veszi birtokba ábrázatát. Lassan feltápászkodik.

A közeledő zajok halkulnak, elmélyülve nyúlnak bele a megszürkülő színekbe. A sercegő izmok mozdulnak, a sejteket átjárja a koncentrált energia. Surran. A folyosót betöltő tömeget kerülgetve fut félig egy másik létsíkon. A fénytelen oszlopok közt átszaladva ront az üres trónterembe. A lépcső előtt tűnik fel újra, de az emelvényen már nem várja senki. Hátat fordít, a legalsó fokra rogyva foglal helyet. Arcát tenyerébe hajtja, némán fújja ki magát a futás után.

— Maledicto… — fejét a trón felé fordítja — Ha most itt lennél…

— Mit gondolsz, akkor mit mondana neked nagyatyám?

Az egyik oszlop mögül fényacél vértek csengése indul, az esetlen mozdulatokhoz egy Kaedru Hercegnő tartása párosul. Lassan közelít, egy lépés távolságban ül a görnyedő ember mellé. A fémek hangosan koccannak a kővel, halk igazgatás követi.

— Rajtad is idegen a Fényacél. — arcát nem fedi fel — A húgod hordja a nemes kelméidet, te pedig az ő páncélzatát. Cserélhetnétek.

— Azért jöttél vissza, hogy az öltözékünkről csevegj? — hangja lágy, maszkja alatt mosolya feszül — Talán lenne még valami, amit atyám fejéhez vágnál? — rövid kacaja szakítja félbe — Egy Fénykő esetleg?

A barna szemek az ujjak közül felemelkedve szúrósan fordulnak a dallamos hanghoz, szájára mégis apró kanyar rajzol ívet felfelé.

— Most olyan vagy, mint régen. A kedves Innocentia a kert fái alól.

— Én mindig is ilyen voltam. — mosolya eltűnik a maszk alatt — Az elesetteket segítem, de a támadókat megállítom.

— Én nem támadni jöttem, ezt te is nagyon jól tudod. — térdeit felhúzva rátámasztja állát — A fogadtatás mégsem volt túl kedves.

— Hogyan kellett volna fogadnunk téged? — a szürke tenyér a karvértet simítja, de ujjai megállnak a kék szövet felett — Előbb az a kínos üzeneted bejárja a hálózatunkat, majd egy háromnegyed tengelyforduló csend után bejelented, hogy háborúba hívod atyámat.

Egy lélegzetnyi hallgatás követi a lágy hangú hercegnő szavait. A barna szemek rezzenéstelenül merednek előre a padló mintázatára, fuvallatai apránként erőtlen szuszogássá fakulnak.