Ébredések

Egy meleg kéz ereje ébreszti az embert, homlokát érintve haját hátra simítja. A fényes helyiség mennyezete ismerős, akárcsak a kendős arc, ami az első éber pillantásokat fogadja.

— Már minden rendben, Fényharcos.

— Luxfero… — ködös tekintetét a rácsokra fordítja — Hány tengelyforduló zárkára ítélt a Király?

— Még nem döntötte el. — dörren Annuntian hangja a sarokból — A Fényharcos bűnei egész sora felett kell ítélkeznie.

A hirtelen hangot lassú tápászkodás követi. Chris felül ágyán, lábait lelökve a falnak támasztja hátát. A Vezér ugyanott áll, ahol egykor az Atyja által kiszabott büntetését töltötte a Fényharcossal.

— Csak kölcsönvettem a követ… — mosolyog bátortalanul — Az még nem a világ vége… — szeme fennakad.

A Király szemöldökén öltések feszülnek. Nem vékony cérna, Kaedru kenderszálak húzzák össze felszakadt bőrét.

— Megint elvert a papnő? — elvigyorodik — Pedig ez most tényleg nem a te hibád…

— Nem én voltam. — Luxfero a seb felé fordul — Valaki más ütötte meg… — ismét az ágyra néz — Lesújtott, majd elfutott a Hősök Csarnokába, Nomsimah szobrát ledönteni.

A jobb kéz a barna szemek elé emelkedik. Lilás folyadék száradt az ökölre. Kaedru vér. Egy Királyé.

— Annuntian… Én sajnálom…

— A te szégyened! Páratlan szobor volt!

A maszkja alatt egy pillanatig mosolygó Vezér képe nem ad megkönnyebbülést az embernek. Meredten nézi kezét, szája egyre lejjebb görbül.

— Nem is emlékszem rá. — ujjai közt a távolba néz — Nem emlékszem semmire, miután véget ért az örvénylés.

— Nem te voltál. — a papnő a fiú arcát simítja— A másik volt, az Örök Fényből. Nomah emlékezetének utolsó szikrái.

A kedves szavak hallatán az ágy lakója összerezzen. Magába néz, de már csak ürességet lát, mintha eltűnt volna valami, ami régóta kíséri. Elkerekedett szemei kérdőn fordulnak a távozó telepatára. A zár kattan, a cella kinyílik, de a nő nem fordul vissza, csak méltóságteljesen elindul a folyosón az őrség kíséretében. A barna szemek az ajtóra merednek, de a Vezér nem mozdul, karba tett kézzel várakozik.

— Megtudtál valami érdekeset?

— Sok mindent. — csalódottan néz bajtársára — Többet, mint amit tudni akartam, de nem kerültem közelebb a megoldáshoz.

— Luxfero másképp látja. — erszényébe nyúl, a Kockát veszi kezébe, majd Chris ölébe dobja — Remélem igaza van.

— Ennyire messzire mennél, Vezér? — mosolyogva emeli fel a számítógépet — Már a Poal sem szentségtörés?

— Esküszegő vagyok, akárcsak te! — az ajtó felé indul — Tedd meg, amit kell! — ismét mosolya feszül a maszk alatt — Akkor talán belátó leszek a szobor kapcsán.

Az elsuhanó árnyék után csend marad a cellában. Kezében megszorítja a gépet, elméjében elmerülve gondol vissza a kopár sziklára és a lilán lángoló kapura.

„Segíts nekem, Kocka! Tudnom kell, hol van ez a hely!”

— A feladat teljesítéséhez teljes letapogatás szükséges. Megerősíted a beolvasás kérését?

Egy mély sóhaj visszhangzik a cellában. Az ember lábait felhúzva ismét elterül az ágyon, párnáját feje alá gyűrve fordul oldalára. Egy utolsó pillantást vet a nyitott rácsra, majd szemét lehunyva némán bólint.

„Megerősítem. Kelts fel, ha végeztél!”

Egy órán át fekszik mozdulatlanul, nyugodt lélegzetei végül elérik az álom határát. Nem lát háborúkat, sem más sötét emléket. A Földön jár, a kis kávézó előtt üldögél Peter unokájával. A lány kedves mosolyát kíváncsi pillantásai követik. Együtt indulnak el a néhai öreg házához. Martha kérdez, Chris felel. Fordul a kocka, újra és újra. A céltalan csacsogás hangja elnyomja a talpuk alatt ropogó kövek zaját. Elérnek a kis tetőhöz. Esni kezd. A lány perdül, ajkaival közelít a fiú felé, de az ezúttal nem Surran el, fejét fordítja oldalra csupán az utolsó pillanatban. Arcán cuppan a száj, a kisasszony meglepődve lép hátra. Nem hangzik el a sajnálkozó kiáltás, Chris mosolyog, csak annyival búcsúzik: „Feleségem van”.

Szeme lassan nyílik, egész testét melengeti a büszkeség érzése. Nem futott el. Az Örök Fény hallgat, mintha pusztán üres energia lenne. Nem érzi Nomah vágyát, de bűntudatát sem. Csak az ember van és a saját akarata önmaga felett. Nem mozdul helyéről, szemét lehunyva várakozik tovább a mellette dolgozó számítógépre. Gondolataiba merül, a kőben látott emlékek közt keresi saját válaszait. Újabb órák szállnak el felette, de éberen éri a rideg gépi hang.

— Az emlékképben felismerhető csillagalakzatok alapján három lehetséges helyet azonosítottam. A kráterekben megfigyelhető árnyék mintázatok, valamint a Kaedru színérzékeléssel látott fényeket figyelembe véve a koordináták pontos megállapításra kerültek.

A felnyíló szemek előtt csak a cella képe fogadja. Nincs elme képernyő, sem furcsa, hosszú számok rövidtávú memóriájában. Lassan ül fel az ágyon, lábait a földre ereszti.

„Hol van?”

— Az információ átadásához Tanács szintű engedélyeztetés szükséges. A jó hír, hogy a kérelmet megküldtem. Érdekel a rossz?

A tréfás gépi hang zizegésének hallatán, a jobb tenyere hatalmasat csattan az ember homlokán. Lassan lefelé mozdítva húzza végig arcán, fogait összeszorítva nagyot fújtat.

„Ne kímélj!”

— A döntés meghozatalához a Tanács határozatlan időkeretet kért.

A marok megszorul a fehér szerkezeten. Szemei elé emelve szigorú pillantásokkal pörköli a számítógépet, de az már csak hallgat.

— Rossz Kocka vagy!

— Annyira hiányzik a másik, hogy már magadban beszélsz? — a papnő kedves kacaja betölti a cellát.

A hangra Chris is felkapja a fejét, de a rácsok előtt senki nem áll, a beszéd pár lépéssel a fal mögül szűrődik be.

— Mikor jöttél vissza? — feláll ágyáról, majd az ajtóhoz lép — Nem hallottalak érkezni.

— El sem mentem. — elé indul kendője alatt mosolyogva — Neked pedig nem kellett volna itt maradnod.

— Itt csend van. Jobban tud az ember gondolkodni, mint odafent.

— Látod, én is ezért maradtam. — tenyerével a rácsot simítja — Te jutottál valamire?

A cella küszöbére meredve az ember egy percet várakozik. Gondolatait a Királynak szánja, de amit mondana, csak bizonytalan elméleteknek lát, üres feltételezésekként zúgnak fejében. Lassan emeli tekintetét a mosolygó nő felé.

— Azt hiszem, csak másolni tud… — ujjaival a zárat érinti — Az első Árnyékharcosok vérét használta a hamis Kaedruk elkészítéséhez. Ahogy a régi Merivida mese mondja, a gazda sötét leánya nem tud teremteni. — homloka ráncolódik — Már az én vérem is odaát van.

— Ha csak ennyire kellenél neki, most nem beszélnénk itt. — Luxfero elkomorodik — Az Örök Fényt, ami a visszatartására készült, nem tudja másolni.

— Talán nem is akarja. — lehunyja szemét — Placatas és a többi Árnyékharcos lépést tartott az Időtágítás technikával, ami Nomah testét felégette. A Surranás a közelébe sem ér a sebességüknek.

— Az Átokölő tudás is felemésztette a használóit. — Chris vállát érinti — Maledicto minden alkalommal szenvedett, amikor rákényszerült a sötétségre. Aki áthágja a Fény Úrnő törvényeit, megfizeti az árát.

Egy ököl csapódik a Fényacél rácsnak, a remegő fém elhaló zúgással nyeli el az ütés erejét. Haragosan tekint maga elé, fogai összeszorulnak. Elméjében az Istennő gyermeteg válasza visszhangzik a lét kérdésére, de a sértő gondolatok nem találnak utat a papnő felé, néma fújtatással szabadul dühétől.

— Az Örök Fényt nem tudja elvenni tőlem. — halk szavaiban éled a határozottság — Én pedig, ha tudnám sem adnám át neki.

— Nem hiszem, hogy az a célja. — elindul a lépcső felé — A Király is másra gyanakszik, de úgy illendő, hogy gondolatait tőle hallgasd meg.

A küszöbön átsuhanva az ember szótlanul zárkózik fel. Együtt szedik a fokokat, az oszlopok közt átérve elhagyják a fogda ajtaját is. Szokatlanul hangos a mozgás a felsőbb folyosókon. A Kaedru gyalogok nagyobb létszámban menetelnek, két tized vonul minden őrláncban. A barna szemek hunyorogva fordulnak a menet után, de előtte már érkezik a következő osztag is, a békés folyosókat apránként lepik el.

— Ostromra készül? — suttogása eltompul — Itt akarja bevárni?

— Ez csak formaság. — nem mosolyog — Egy kis látszat, semmi több.

Chris a papnőt nézi. Kecses lépteiben apró rezzenéseket lát, finom mozdulatai darabos rándulásoktól törnek meg, majd kisimulnak. Az ember némán halad mellette, lélegzeteinek változásait hallgatja. Minden elvonuló egység után mélysége egy kicsit kevesebb, hossza rövidebb lesz. A távolban már a vezérlő fekete szárnyai várják őket, előttük az őrtiszt és három Árnyékharcos várakozik. Oda érnek. Disciploss tisztelgése után csak egy pillantást vet feleségére, majd kitárja a szárnyat. Chris előre lép, de Luxfero nem tart vele, hátat fordít és visszaindul. Nem néz a papnő után, egyetlen villanásig torpan csak meg, azután átlépi a küszöböt. Bezáródik az ajtó.

Teljes a sötétség a szobában, nem világít a bura, még a fénykövek is töltetlenül alszanak a falon. Egy fegyelmezett szívverés várja, katonás lélegzetek emelkednek felette. A talpak megállnak, alig egy karnyújtásnyira a Király fuvallataitól. Percekig várnak a feketeségben.

— Mire jutottál, Fényharcos?

— Mit kerestél Vezér? — elhalkul — A lányod halála után?

A szívverés egy ütemmel gyorsul, de a lélegzetek tartják a katonás fegyelmet. Az izmok csendben várnak, még palástja sem rezzen.

— Nagyapám Átokölő bombáit. — suttogja — Az Árnyékszilánkokat.

— Megtaláltad őket?

A fekete kesztyűn a sötét fémek egy villanásig érnek össze a mozdulatban.

— Nem. Végleg elvesztek a bombázóval együtt.

— Fegyvertelenül állunk Calignissel szemben?

Még a levegő sem rezdül a falak közt. A szuszogások elhalkulnak, zúgássá olvad a csend a szobában.

— Nem.

— Értem. — szája legörbül — Van más is a pengéken kívül?

Egy lélegzet kimarad. Több, rövidebb pótolja, majd az ütem visszaáll.

— Aurabias Fényei.

— Beszédes név. — halkan sóhajt — Dédatyád öröksége?

— Igen.

— Terved is van, a jó halálon kívül?

A sötét maszk alatt az izmok halkan sercegnek, a kőszerű ajakfogak ropognak a szélesedő mosolyban.

— Van, de nem fog tetszeni.

— Csalódtam volna, ha mást mondasz.

— Megtudtad, amit én nem tudok?

— Van egy kapu. Saxeus megtalálta az elátkozott bolygón. Placatas onnan nyitotta meg, amikor átadta az Átok tetemeket. — elhalkul suttogása — A Poal már azt is tudja hol van, de nekem nem árulták el.

A vezér halkan mozdul, nesztelen léptei a burás asztal mögé viszik. Fény gyullad alatta, az ember hunyorogva néz a ragyogó üvegbe. A fekete kesztyű fölé emelkedik, maga felé legyintve invitálja bajtársát.

— Calignis. — tenyerét a szimulált ködfolt felé emeli — Ha tudjuk hol van, megsemmisíthetjük. — ökle összezárul felette — Csak annyi kell, hogy ott maradjon, amíg Aurabias Fénye felemészti.

— Azt hiszem nem értetted meg, amit mondtam, Vezér. — üresen bámul a fénybe — A rongybaba csak egy játék, amivel bábozott nekem. Egy csillagrendszer méretű ködhöz kevés lesz pár bomba.

A szimulációt egy kásás kép váltja. Egy Kaedru vadász magányos képe lebeg távol mindentől, egy aszteroida mező húzódik mögötte. Egyre kisebb a Fényacél madár, egyre több látszik a kövekből. A távolság tovább nő, míg végül csak az ismerős csillagképek maradnak, egy marék porszemnek tűnik a teljes sziklamező.

— Ez micsoda? — a barna szemekbe visszatér az élet — Az ott a Kaedru-Föderáció határ? Az a Martanos rendszer... — szava elakad.

Egy villanás tölti be a termet, a kristálytechnológiás bura felsikolt a torzuló fényektől, képe szétesik, percekig zúg nyugtalanul.

— Aurabias Fénye. — Annuntian nem mosolyog — Ezért rettegett atyámtól Thammis Császár. Csak egyszer használtuk. Elég volt.

A felvétel szinte rázza az üveget, a vakító fény egy csillag erejével lángol még percekig, apránként kihunyva, ürességet hagy maga után. Nincs por, sem törmelék, az erő után csak a sötét űr marad.

— Egy ilyet akarsz átküldeni a kapun? — hangjában nincs megkönnyebbülés — Az a terved, hogy lebombázod egy ilyennel?

— Nem. — szürke szemöldökbőre megrándul — Ezer darabot szánok neki. — ismét a köd gomolyog a képen, körülötte egymás után villannak a fények a szimulációban — Körbezárjuk és elégetjük.

— Körbe? — feltekint a buráról — Nem fogja megvárni, amíg a Sikolyok bekerítik. Elmenekül, az Átkok pedig leölik a legénységeket.

— Ezért kell elvonni a figyelmét. — a sötét maszk alatt mosoly feszül, arca egészen az ember felé fordul — Ha megkapja, amit akar, mi is megkapjuk, amit akarunk.

A barna szemek ismét kiüresednek, a Királyról lassan kúsznak a vibráló köd képére. Képzeletében már a szürke sziklabolygó lebeg a gomolygó anyag közepében. Magát látja a Sötét Univerzumban a rongybabával viaskodni, miközben körülötte Aurabias Fényei beragyogják a fekete eget. Alsó ajka lassan válik el a felsőtől. Remeg.

— Nem tudjuk hol van és odamenni sem tudunk, Vezér. — ökle összeszorul — Ha ki is tudnánk nyitni a kaput, azon nem fér át a flotta.

A sötét palást aprót rezdül jobb vállán. Szimmetrikus keze mintha előre mozdulna, de megáll, újra megtámaszkodik az asztal peremén. Maszkja alól eltűnik a mosoly, lélegzetei felhangosodnak.

— Fényharcos, küld el az arctalanoknak.

— Mit, Vezér?

— Mindent.

A barna szemek üvegesen merednek. Már nem látja a burát, sem a lassan megrogyó árnyalakot mögötte. Mintha elveszett volna a tér a suttogásban. Keze zsebébe csúszik, megérinti a Kockát. Elméje üres.

„Küld el nekik. Amit láttam, hallottam és amit mondtam, azt is.”

Egy lapos zizzenés felel csak a kérésre. Az elme képernyő megnyílik, a számítógép lassan tölti meg a teret a jelentéssel. Nem finomkodik. Chris Poal törvényszegései egymás után kerülnek a listába, az átadott titkok és az Alapító Entitás megtámadásának szándéka saját vádbeszédükként vibrál előtte. Nem olvassa végig, a jelek közt átnézve a fejét lehajtó árnyékra pillant. Mély levegőt vesz. Gondol. Az üzenet elindul, a sikló adója veszi és továbbítja az éterbe. Keze elengedi a szerkezetet, remegve emelkedik a perem felé. Csend lesz.