Valami más

Chris megigazítja álcáját, a kendő és a szemüveg is a helyére kerül. Hátat fordít, lábait kisterpeszbe feszíti. Fejét oldalra biccentve pillant a zavarodott pilótára, halkan, de határozottan válaszol.

— Felső karok a vállam felett, alsók a hónom alatt. Kapaszkodj fel.

Egy lélegzetig pislog értetlenül, majd bátortalanul közelebb lép az egy fejjel kisebb emberhez. Óvatosan körbe fonja, talpaival megtámasztva magát nehezedik hátára. Rövid fészkelődés után ráengedi állát a bozontos hajra, majd suttogva kérdez vissza.

— Így jó?

— Nem. A lábaidat emeld fel, amennyire tudod. Ne érjen a földhöz. — mellkasára néz, az összekulcsolt kezekre pillant — Erősebben kapaszkodj meg. Ha menet közben elhagylak, már nem marad semmi belőled, amiért visszafordulhatnék.

Tarkóján a hozzászorult torok nyelő mozdulatát érzi. Enyhe remegés kíséri. A lábak felemelkednek, a kezek egymásról a csuklókra csúsznak, úgy feszíti magát az emberhez.

— Most mire készülünk, Lidérc?

— Mondtam már. Surranunk. — elmosolyodik — Reggeliztél már?

— Ezt miért kérdezed?

— Majd meglátod. — izmai hangosan roppannak — Kapaszkodj!

Sejtjeiben mozdul a koncentrált energia, bőrén át az idegen lénybe átfutva kettejüket öleli át a mező, Manto mégsem remeg. Mint egy merev hátizsák, úgy lóg tovább megfagyva Chris hátán. Elindulnak.

A megdermedt munkások és a levegőben megszürkült szikrák mögött száguldanak, majd az emelkedőn felkaptatva, szintről-szintre jutnak egyre feljebb. Chris mereven előre néz, minden lépés pontos, mégis súlytalan. Az egy-egy mozdulatba beleragadt fegyvereseket bójaként kerülgeti. Az alagútba érve levegője már megnehezedik tüdejében, mégis kitart, egészen a szürke homokban vesztegelő hadihajóig. Együtt tűnnek fel a megszínesedő ég alatt. Manto markai ernyednek.

Magatehetetlenül vágódik térdére, éppen csak meg tud támaszkodni a talajon. Lélegzete lassan és bizonytalanul indul újra, teste minden apró pikkelyét rázza körülötte. Szája nyílik, előbb nyála, majd hangja indul el a szürke homok felé.

— Mi… Mi volt ez, Lidé… — hasa görcsösen összeugrik, reggelijét látja viszont csobbanni maga előtt.

— Surranás. — lepillant a reszkető lényre — Ez ilyen harcos dolog.

— Ez nem pilótának való. — oldalára dőlve zihál.

— Sajnálom. — térdére ereszkedik — Vagy ez, vagy a lövöldözés.

A fekete kesztyű a zsebbe csúszik, egy aszott lila gyümölcsöt húz elő, majd egy sárga követi. Viharvertek, látszik rajtuk az egy hét párás levegő, az ember mégis előre nyújtja őket.

— A lilát edd először. Sok benne a cukor, segít az energiaüregeken. — markába nyomja — A sárga savanyú, jól oldja a rosszullétet.

— Előbb kishíján megölsz, azután megetetsz? — egyben nyeli el az elsőt — Legközelebb inkább lövöldözzünk! — bekapja a másikat.

— Nincs más fegyverünk. — nem mosolyog — Csak én vagyok itt.

— Kezdem azt hinni, hogy mégsem a Kutter itt a legveszélyesebb!

A Lidérc némán áll fel a homokból, tekintetét a közeli kalyibákra fordítja. Sóhajtása mély, mégis üresen zúg a pilóta felett.

— Ha jobban vagy, akkor haladjunk, Manto. — a Kutterre pillant — Még dolgunk van indulás előtt.

— Remélem nem arra gondolsz, hogy bemegyünk — lassan tápászkodik — Ha rajtakapnak, agyonlőnek minket.

— Egy lélek sincs itt. — füle megfeszül — Csak a vészenergia van felkapcsolva, a reaktor áll.

— Honnan veszed? — a zárt rámpára néz — És ha tévedsz?

Nem felel, a termetes talpakat tartó állványzaton kezd óvatosan felmászni. A gigászi hajótestbe jutva a szerviz ajtókat kezdi méricskélni, miközben a pilótát várja maga mellé.

— Van kártyád? — zihál hozzá lépve — Vagy az Első Harcossággal fogod kinyitni a járatokat?

— Hiba lenne. — kesztyűjét veszi, majd kezét a falra teszi — Előbb ki kell iktatni a kommunikációt és a rögzítőt. — szemében felizzik az Örök Fény — Különben megtudják, hogy itt jártam. — tenyere alatt fehérség villan, mint egy ragyogó gömb, úgy világít a félhomályban.

Az ajtótól tisztes távolságban kezd munkához. A fém sisteregve olvad a tiszta energiától, cseppjei a futóműtér padlóján dermednek újra acéllá. Lassan vágja körbe a lyukat, a sercegő hangot a gyorsuló fújtatás kíséri mellette.

— Lidérc… Megijesztesz.

Az átvágott fém billen, de nem csapódik a padlóra, Chris hangtalanul ereszti le, majd átlép a rögtönzött bejáraton. Manto megdermedve áll, sárga szemei az izzó szélű acélkorongra merednek. Utána indul.

A szervízjáraton a külső fal mentén haladnak felfelé. Chris nem nézelődik, kívül belül ismeri a Kutterek szerkezetét. Egy pillanatig kellemes nosztalgia önti el, a Morbor Ökle emlékei melengetik, saját hajójának fémes illatát érzi maga körül. Egy halk kérdés húzza vissza.

— Rögzítő?

— Kommunikáció. — hátra pillant — Nem hagyjuk, hogy árulkodjon.

— Nem értelek, Lidérc. A fővárosban… Ott te… Te Nagyúr vagy.

— Már nem. — előre fordul — Csak egy árnyék a császári múltból.

Vállán megszorul a lila marok. Nem baráti érintés, erősen húzza vissza, meg is állítja határozott menetében. Egymásra néznek.

— Miért segítesz nekem? Mit tettem én érted?

— Maradtál, amikor megkértelek. — aprót sóhajt — Ezért vagy itt.

— Úgy hiszed? — elereszti — Tévedsz. A Morbor Ökle kivitt a Föderációból. A dezertőrök elengedtek, magamtól mentem vissza.

— Mit számít ez? — hátat fordít — Miattam kerültél ide!

A négykarú lény nem mozdul az ember után. Morgása elfut a fém falak közt, lélegzetei fújtatva düllesztik mellkasát.

— Ennél több eszed van, Lidérc. Már pontosan tudod, hogy tévedsz.

— Én csak azt tudom, hogy megálltunk, mikor haladnunk kellene.

— Nem tartozol nekem! — jobb öklei a fémre csapnak — Akkor miért kockáztatsz mindent? Ez nem adósság! Valami más!

— Valami más? — lehajtja fejét — Mit számít, ha már itt vagyok?

Ismét tovább indul, de nem hallja kísérője termetes talpait, a távolság nő csak köztük. Megáll, de nem néz hátra, mégis tudja, hogy Manto mozdulatlanul vár, fonódó karjait tisztán érzi kirajzolódni a neszekben.

— Én csempész vagyok, Nagyúr! Csaló és csibész, de nem tartozom akárkinek! Nekem is megvan a saját becsületem.

— Nem tartozol, Manto. — hangja eltompul — Rabszolgák ezreit segítettél felszabadítani, mint a Sötét Lidérc pilótája. Ennyi az egész.

— Ennyi volna? — végignéz a fekete köpenyen — Mindenedet kockára teszed, mert az Olanee némber zsarolása miatt segítettem?

— És megtanítottál siklót vezetni. — hosszú csend követi — Ennyi.

A csattanó talpak mögé érnek. A tenyér megszorítja a kókadó vállat, majd aprót taszít rajta előre. Chris hátra pillant, Manto sárga szemeiben valami megváltozott, cserepes szája is felfelé görbül.

— Kommunikáció. — lila ujjai a plafonra mutatnak — A legjobb, ha a felső kilátónál törjük meg a gerincet, akkor az egész megbénul.

Csendben mennek tovább, a kilences járatból a tizenhármason át egészen a négyesig. Egy vékony ajtó fogadja őket, Chris mégis a falra teszi tenyerét. A fény fókuszálódik, a vastag acél sercegve habosodik fel alatta. Egy perc, és a korong már dől, halk puffanással kerül a lemezre. Átbújnak a lyukon, a középső konzoltornyot az apró ablakokon beszűrődő szürkeség színezi. Manto megvakarja állát, óvatosan körbejárja a szerkezetet.

— Ezt jól beborították. — rácsap tenyereivel — Van még abból a hegesztő lidércfényből egy kevés? — sárgás fogai kivillannak.

— Állj félre, nehogy a Surranás után még meg is süsselek.

Újra lekerül a kesztyű. A fehér energia villan a tenyér előtt, óvatosan vág, szinte csak szikráját használja az Örök Fénynek. Manto ámulva nézi a varázslatnak tűnő műveletet, de sárga szemei elfordulnak, tekintetét mozdulatai követik az ablakok elé. Csak a fém sistereg, a lélegzet elveszik a térből. A kéz körbe ér, a leboruló acél a földre kerül, egy hangos roppanás követi. Az elosztó panel eltörik az ujjak között.