A Király akarata

A kitáruló szárnyon távozik az ember, földi cipőjének talpai felverik a folyosó csendjét. Nem néz vissza a tisztelgő őrök felé, lábai viszik előre, mintha csak minél távolabb akarna kerülni a sötét szobától. Vértjei össze-össze verődve vetnek szikrát körülötte a sietségben. Medálja már markában feszül, mire a lakosztályokhoz vezető lépcsőhöz ér. Arca komor, tekintete eltökélt. Hármasával szedi a fokokat, szinte száguld felfelé. A feljáró végén élesen fordul, de a távoli látvány lelassítja.

Elena és Adulcentia a két lakosztály ajtajai közt négykézláb másznak a földön. Kezükben ezüstös rongyok, a padlót dörgölik sietve. Melléjük érve letekint a mintás kőre. Ruhájából a kicsepegő víz foltokat hagyott száradás után. Térdét a földre ereszti, tenyerét a lányok felé nyújtja.

— Megcsinálom én. — húga kézfejét érinti — A rendetlenséget is én csináltam.

— Nincs más dolgom. — elhúzza karját — Te is elmehetsz a tiédre.

— Az enyémhez Te kellesz. — mosolyog rá sejtelmesen — Elhoztátok Mona életmentő táskáját? Azt a feketét.

A rongy megáll a földön, Elena szemei elkerekedve fordulnak Chris felé.

— A nagy szekrényben van, a hálószobánkban. — hangja elhalkul — Nem mertem odaát hagyni.

— Keresnél benne egy szikét? Jó éleset, ha lehet.

A lány feláll, elindul az ajtó irányába, de a szárnyat érintve megáll egy pillanatra. Fejét hátra fordítva a padlót sikálni kezdő ember felé néz.

— Mit akarsz csinálni vele?

— Én? Semmit, ne aggódj! — tekintete cinkosan a távoli Hercegnő felé fordul.

Egy csendes sóhaj száll, majd Elena eltűnik a lakosztályban. Az ember szótlanul dörgöli tovább a padlót, de szemében az eltökéltség nem halványul. Az utolsó mozdulatoknál a két szürke rongy összeér. Fejét hátra hajtva les fel, előtte a megvető fekete szempár mered rá.

— Nem mondtál igazat! — suttog a maszk mögül — Bűzlik körülötted az ármány!

— Igazat mondtam… — beismerő vigyora villan — Csak nem a valóságot!

A nedves rongy az arcába csapódik. Az amazon a földről felpattanva fölé magasodik, megvető pillantásai szinte pofozzák a kövön. Az ember a két kendőt ragadva lassan feláll, szemben a fújtató Kaedruval. Kihúzza magát, de a Hercegnő még így is egy fejjel magasabb nála.

— Tudod, hogy milyen nehéz neki! — szimmetrikus öklével megcsapja Chris mellvértjét — A barátom vagy, de a falak is rázkódnak attól, ami benned dúl! Én nem tudom, mit akarsz, de…

— Akkor segíts nekem! — hátat fordít, a lány után indul — Beszélnem kell Monával, ez a Király akarata.

Együtt lépnek a lakosztályba. A fekete táska a párnák közt már a földön várakozik, belőle a sok műszer szerte szét hever mindenfelé. Elena könyékig süllyedve benne, a gyógyszeres és vegyszeres üvegcsék közt kutat.

— Egy kicsi, patentos dobozkát keress. — leül mellé a párnára — Abban voltak a fém…

— Tudom! — szemöldöke összeráncolódik — De nincs itt! — térdéről átbillenve a kőre ül — A szekrényében volt… Otthon. — lesüti szemét.

A táska fölé hajolva Chris is kutatni kezd. Csattognak az üvegcsék, miközben jobbra-balra sodorja őket. Ujjai megakadnak egy merev tárgyon. Megmarkolja, kihúzza a fényre. Egy bőrtok akadt kezébe, vékony darab, nem vastagabb egy földi tolltartónál. Felnyitja fedelét, barna szemében a fényacél csillan vissza. Mozdulatlanul térdel a szoba közepén.

— Máshogy nem lehet… — suttog megbabonázva.

Felismeri a becses szerszámot. Maledicto Monának adott ajándéka ragyog a kezében, amit a két Kaedru hercegnő készíttetett.

— A Fényacél szike. — átnyújtja Elenának — A Király akarata… — tekintete az ablakra fordul.

— Miért van rá szükség? — a kis Tündér megmarkolja.

A felelet a bal tenyérből érkezik. Chris medálját szétpattintva teszi a kőre. Elena arcát az irtózat rántja össze, kezében megremeg a bőrtok. A medál belsejében egy apró üvegburás szerkezet várakozik, alig nagyobb egy rizsszemnél. A Föderáció Első Harcosának implantátuma. Chrissé.

— Láttad már, hogyan kell. — a remegő teremtésre mosolyog, közben kezével saját nyakára mutat — Mona rajtad és Daviden is elvégezte. Most azt szeretném, ha te csinálnád.

— Neked elment az eszed? — Adulcentia tarkón csapja — Ezt nem kérheted tőle! Vannak orvosaink…

— Elena is orvosnak tanult! —vöröslő bőrét dörzsöli grimaszolva — A felcser vizsgája megvan! A Kaedru doktorok egyébként sem végeznék el. Nem tehetik.

— Miért ne végeznék el? — ismét szürke tenyerét emeli a csapásra.

— Azért, mert ez béklyó! — az ember kiáltása megrázza a falakat.

A reszkető lány a szikére mered. A Kaedruk jelképe csillog szárán, az elszakadt lánc szimbóluma. Barna szemét az elnémuló emberre fordítja. Chris is remeg, arcán már nincs mosoly, csak undor és kétség.

— Megcsinálom. — suttogja Elena, majd a tokot a medál mellé teszi.

A táskához hajolva a vegyszerek közt kezd kutatni. Hangosan koppannak az üvegek, kezei határozottan mozdulnak. Egy hosszúkás fiolát húz elő, a tetején apró szórófejjel. Kiteszi a szike mellé, majd ismét keresni kezd.

— Ülj át ide! A nyakad bal oldalába kell beültetni.

Chris mozdul, a lány mellé mászik, majd leül. A varró készlet is elő kerül, benne tűkkel és a kopott csipesszel. A halmozódó tárgyakra tekint, szemét szorosan összezárja, úgy vár tovább türelmesen. Nyakán hideg permetet érez, többször is alaposan befújják a szúrós szagú szerrel.

— Ez fertőtlenítő és érzéstelenítő. Egy kicsit várunk és…

— Tudod, hogy nem használ. — mosolyog csukott szemmel — A genetikám hátránya. Bátran csináld, amint készen állsz.

Fogait óvatosan szorítja össze. Nem mutatja érzéseit, rezzenéstelen arccal várja a beavatkozást. Vele szemben a térdelő Hercegnő is közelebb indul. Kezével óvatosan átfogja Chrissét. Nem mond semmit, izmainak apró rezzenései csak az ember fülének árulkodnak. A telepata Kaedru osztozni készül barátja sorsán. A tenyerek összeszorulnak.

A fájdalom egy villanásig tart. A Fényacél penge szinte akadálytalanul szalad a húsba. Már cseng is a földön, a lány a csipeszt markolja. A kis üvegszerű bura parányit koppan a szárak közt. A medál belsejének zseléje hűvös érzés a rostokhoz érve. A vérző izom aprót rándul.

— Még két öltés és kész vagyunk.

A Hercegnő tenyerét eleresztve Chris a kis Tündér felé fordul. Szemét felnyitva kedvesen rámosolyog, miközben az Örök Fény felragyog íriszéből. Nem használja a Fényharcos teljes erejét, éppen csak annyit, amennyit szükséges.

— Nem kell ölteni, ezt te is tudod.

A metszés felett a bőr összehúzódik, szinte másodpercek alatt bezárja a sérülést. Egy apró heg marad csak utána, reggelre már azt sem kell keresni.

— Honnan tudod, hogy működik? — löki meg Adulcentia.

— Működik... Ez a Király akarata.

A Föderáció közös nyelvének szavaira Elena felkapja fejét. Egy villanásig megkönnyebbülten mosolyog, de bátyja arcának látványa azonnal legörbíti ajkait. Az eszközöket félretolva mellé csúszik, hátát átölelve vállára hajtja arcát. Adulcentia lassan közelebb ül, termetes karjaival körbefonja barátait. Hárman ülnek tovább az elcsendesült szobában.

— Egy kis Tündér kezében csodát tesz. — suttogja Elena a szikét törölgetve — Nem csak vág, egybeforrasztja azt, ami elszakadt... Ezt mondta a Tréfás Király Monának. — könnye elered — Nem akart elcserélni téged… Én beszéltem rá, hogy fogadja el…

Egy néma sóhaj felel a könnyező lány szavaira, hátán egy tenyér simítása siklik végig. Az ember a fekete táskára mered, körülötte a szétpakolt műszerekkel. Lassan kezd mozgolódni, a hölgyek közül felállva az ajtóhoz indul. Egy utolsó pillantást vet a gubbasztó segítőkre, majd eltűnik a díszes szárny mögött.

A földi cipők nem verik fel a folyosó csendjét, halkan viszik gazdájukat néhai lakosztálya elé. Három apró koppanással jelzi érkezését, de választ nem vár, átlép a küszöbön. Mintha csak otthon volna, az ismerős szuszogás felé veszi az irányt. Az ágy szélénél áll meg, szeme az alvó Tündérre fordul. A kedves illat teljesen körbeveszi, egész testében elfut a forróság. Elméjében a támadó vihar más érzeteket kelt benne. Emlékei kavarognak, haragja erősödik, de tekintete nem rezzen. Órákat vár a feszítő kettősségben, a békés szuszogást hallgatva.

A sötét függöny résein a vándorló Capignis fénye végigsiklik a lány arcán. Szempillái megrezzennek, az álom lassan elengedi. Egy sóhaj emeli mellkasát, egy finom rándulás kíséri. Nem kel fel, szemét óvatosan nyitogatja, a határon időzik az álom és a valóság között.

— Dicső tengelyfordulót a Funduruson, Mona.

Felelet nem érkezik, a Tündér felül, de üres tekintete mereven előre néz, mintha nem is látná a mellette várakozó embert. Ajkain szelíd mosoly csillog, arcát mintha a rendíthetetlen béke formálná.

— Beszélnem kell veled. — egy lépést tesz az ágy felé.

— Miért? — szeme nem rezdül a mozdulatra — Nem is vagy itt…

— Ez a Király akarata.

— Melyiké?

A barna szemek alatt a száj mozdul, de hang nem halad át rajta. A falon pihenő fénykövekre tekint. Sötéten pislákolnak, régóta nem látták a Capignis teljes erejét. Nagyot sóhajt, majd ismét a lány felé fordul.

— Engedd, hogy segítsenek!

— Nekem jó így. Nincs szükségem segítségre.

Chris ökleiben hangosan roppannak az ízületek. Elernyednek. Lassan az ágy mellé ereszti bal térdét, jobb kezét a lányéhoz emeli. Vár egy lélegzetet. Közelít felé, majd távolodik, végül megérinti. Nem nehezedik rá, éppen csak egy pergamen sarok súlyával simítja.

— A Védenceinknek nem jó így. Szenvednek, akárcsak te.

— Nem szenvednek. — mosolya feszesebben csillog — Chrissel vannak, a kék csillag fényétől ragyogó hajóban. — szeme megremeg — Elena szorgalmasan tanul, készül a vizsgájára. David a bátyjával harcol a végtelen fehér falak közt. Nagyon gyorsak. Mosolyognak.

A barna szemek a padló felé fordulnak. Kezét elemeli, ismét feláll a lány mellől. Hátat fordít, arcát tenyerébe temeti.

— Az nagyon régen volt, Mona. Már nincsenek ott. Én sem vagyok ott.

— Máshol se vagy. — hangja erőtlenebb lesz — Ottmaradsz a négykezű helyett. Csak a fekete követ adod neki, de nem mész vele.

— Nem maradtam ott. — fejét hátra fordítja — Visszatértem. Mind itt vagyunk a Funduruson.

— Igen, visszatértél a kőből. Még nem készülsz meghalni. — mosolya szélesedik — A családom már velem van. Nem vagyok egyedül.

Megmarkolja a sötét függönyt. Egy határozott rántással beborítja a szobát a Capignis fényével. Mona szeme nem mozdul, még pupillája sem szűkül össze. Tovább mered maga elé, kedves mosolya felett.

— Elena minden nap bejár hozzád. David is idejött veled. Én… — ökle reccsen — Én is itt vagyok. Engedd, hogy visszahozzanak a valóságba.

— Máskor nem vár semmi. Chris már nincs, David gyűlöl, Elena pedig megvet. Itt olyan békés. — szemében egy könnycsepp gyűlik — A gyerekek boldogok. Chris büszke rájuk, együtt tanul és játszik velük. Most nem haragszik rám. Hiányzom neki. Más, mint a tartály után.

Szemét megtörölve az ember ismét az ágy mellé térdel. A lány kezét átfogva erősen megszorítja. Mona meg sem rezzen, csak néz maga elé az ürességbe.

— Akármit is hiszel, abba kell ezt hagynod! — kezét elengedi — Annuntian segíteni akar rajtad. Engedd meg neki.

— A Kaedru szörnyetegek… — arcán végig gördül a csepp — Mindkét családomat elvették tőlem…

Az izmok megfeszülő hangja bejárja a szobát. Chris feláll, de nem úgy, mint előtte. Minden porcikáját átjárja a harag. Szemében a fény felizzik, fogai összeszorulnak, vértjei közül aurája előtör. Megrázza a padlót és a falakat is. Szinte már nem is ember, csak egy fehéren lángoló jelenés.

— Nincs jogod az emlékekhez! — artikulálatlan üvöltése a szobán át elfut a folyosón is — Azok nem a tieid! A Kaedrukat illetik, akik sosem ártottak neked! — lába alatt megroppan a padló — Innocentia azért halt meg, hogy legyőzze azokat, akik a családodat vették! Látnod kellett! Látni a Kaedruk áldozatát! — A kék zafírok a vibráló ember felé fordulnak, alattuk gyémántesőként hullanak a könnyek.

— Nem… Nem láttam…

A fény kialszik, az aura semmivé enyészik. Csak egy értetlen barna szempár marad az energia után, a csattanó ajtó felé hátrálva. Elena és Adulcentia rontanak a szobába, a távozó embert megkerülve a Tündér mellé térdelnek. Chris nem mond semmit, a kérdések kereszttüzéből a folyosóra rohan. Nyakából a kenderen lengő fekete követ ragadja. A Scielapillus apró csillanásait nézi, sima lapjain a falak fényköveinek tükörképe ragyog. Megszorul tenyere az ásványon, alkarját a falnak veti, fejét ráhajtva suttog maga elé.

— A Király akarata… De vajon melyiké?