Kötelező körök

A kék csillag fényében egy fehér romboló ringatózik a külső pályán. A vibráló anyag egy-egy ütemet téveszt, a furcsa pillanat újra és újra megismétlődik. Hasában, a nagy csarnokban a Vitmiss fiú szalad a megszürkült térben. Testét a Poal kék szövete fedi, de bal talpa még az intelligens anyag ellenére is fel-fel emelkedik a földről. A félig egy másik létsíkról vissza-vissza térő harcoska dobbanásait a villódzó padló próbálja elnyelni. Bátyja karba tett kézzel áll, szemét a távoli öccse és a mellette tanuló lány közt forgatja. Elena terminálját szorongatva olvas, arca már enyhén vörösbe borult, szemeit önkéntelenül össze-össze rántja a hatalmas robajban. Már csak hunyorogva nézi a fényes kijelzőt, de az egyre nagyobb csattanások végül elűzik a fal mellől. David a semmiből tűnik fel előtte, verejtékes arcát ruhaujjába törli. Közelebb lép, a lány ajkait sajátjaival érinti, de fél szemével szemérmesen elforduló bátyját lesi.

— Ha végeztem, utánad megyek a kertbe. — suttogása alig több egy űrhangya lépészajától — Ha ügyes vagyok, megúszom a Poal filozófiát.

— Attól, hogy nem nézem, még hallom David! — hangja karcos, de szájára cinkos mosoly szökik — Amúgy is úgy döngetsz, mint egy orrszarvú, a Poal bolygóvárosig elhallatszik, amit csinálsz.

— Mintha tudnám, mi az. — a lányt megkerülve az ember felé indul.

— Úgy dönget, mint te. — mozdulatlanul vár — Nem is… Halkabban.

A tekintetek összeérnek, az ifjú bátyjával szemben áll meg, karjait összefonja maga előtt. Tükröt tart mesterének. A barna szemek rezzenéstelenül néznek egymásra, a fal hangosabban zizeg mellettük.

— Már nem is rontok annyit. — elmosolyodik — Egész jól Surranok.

— Tíz kör, harminchat lépéshiba. Az azért messze van az egész jótól.

— Az utolsó háromnál már Elenát néztem. — megvakarja feje búbját — Ma sem viseli a kék ruhát… Nem mintha bánnám.

— Tudod a szabályt, David. Surranásnál előre nézel! — kezével ridegen mutat a távoli padlószakaszra — Ha ezt egy sziklán csinálod, a szilánkok, mint a lövedék, úgy szállnak mindenfelé. Nem szabad elemelkedned a földről. —  megböki a fiú orrát — Soha. Csak az a jó.

A harcoska hátra billen, a padlóra ül, majd bal lába szárán és talpán kezdi húzgálni a formakövető szövetet. Arcáról eltűnik a mosoly, mozdulatai egyre görcsösebbé válnak. Már tépkedve feszegeti.

— Nem jó ez a talp… Meg ez a nadrág sem. — felnéz — Nem tudom, te hogyan tudod elviselni. A föderációs cipővel sokkal jobban ment.

— Amíg az első hibánál le nem durrant a lábadról. — szemeiben a szigorúság enyhül — Azokat nem erre tervezték, ezt te is tudod.

— Akkor is… — talpára áll — lehetne másmilyenebb. Zavar.

— A fekete vértes ötleted már így is szentségtörés volt a Poalok polgári körében. — szelíden rá mosolyog — Ha még az évmilliók óta használt egyenruhájuk sem kell, nem fognak megdicsérni.

A fiú végigtekint magán, majd lopott pillantásokat vet bátyja kék szövetére, rajta a fehér páncéllal. Oldalra fordul, kissé előre dőlve rákészül. Surran. Egy lélegzet múlva már a csarnok túlfeléről dörren a hangrobbanásszerű puffanás, hat hullámra törve. Bátyja előtt tűnik fel újra, arca ismét csatakos, haja szétzilálva leng felette.

— Mára fejezzük be. — beletúr öccse sörényébe — Majd holnap bepótoljuk a Poal békefilozófia órákat. — alaposan összeborzolja.

— Megint azt csinálod, ugye? — elhúzza fejét — Üzensz neki.

— Meglehet. — leengedi kezét — De a filozófia órát nem felejtem el.

— Már lassan egy éve ezt csinálod, de egyszer sem válaszolt neked.

Chris egy apró mosolyt erőltet magára, tekintetét a távoli falra emeli. A vibráló anyag fehér fényében is csak a sötét árnyalakot látja. Öklei összeszorulnak, bőrén a finom redők aprót sercennek a súrlódásban.

— Nem kérdezek tőle semmit, David, így válaszolnia sincs mire.

— Azért ennyi idő után csak lehetne mondanivalója, nem?

— Neki? — a fiúra pillant — Annuntian akkor sem beszél, ha van mit.

— Ez akkor is olyan fura. — elvigyorodik — Te is kereshetnél valakit… Valakit, aki több egy néma Fénykommunikátornál. Mondjuk egy lányt.

A fehér páncél rezzenéstelenül fordul, az ifjút faképnél hagyva elindul a hosszú csarnok végéhez. Nem siet, de rideg mozdulatai elveszik a tanítvány kedvét a csevegéstől. David is pördül, a másik irányba halad, a semmivé foszló falon át a fehér folyosóra lép. Chris a fogyni nem akaró tér lassú vibrálásában már gondolatait rendezgeti, az elmúlt hónap eseményeit szedi csokorba. Elér a falig, előtte a termetes átjáró semmivé fakul. Újabb csarnok várja, alig kisebb az előzőnél. Még három egyre szűkülő hodályon kel át, mire eléri a kúpos hadigép elejét. Egy folyosó várja, abból már több helyiség is megközelíthető. A középsőbe igyekszik, az anyag áttűnik, majd mögötte ismét alakot ölt.

Nincsenek bútorok, a fehér falba süllyedt apró rekeszek szolgálnak polcokként. Az évek alatt felhalmozott küldetéseken kapott kacatok és ajándékok bepréselve, tömörítve feszengenek, míg mellettük az üres részek százával sorakoznak. Placatas Fényacél vértjei, királyi ereklyeként saját polcon csillognak. Tenyerét a fémre téve megsimítja. Mellette a Kaedru erszényből Fénykommunikátorát veszi magához, majd a helyiség közepére sétál. A vibráló anyagból egy háromnegyed gömb formálódik, plazmásan remegve kínálgatja magát ülőhelyként. Neki dől hátával, bele süllyedve hintázik egy keveset, amíg a remegés megnyugszik, alatta megszilárdul a babzsákszerű fotel. Szájához emeli a szerkezetet, a gomb kattan, egy apró mosollyal kezd beszélni.

— Vezér, itt Chris! Ismét jelentkezem, bár ez talán már nem okoz meglepetést. — rövidet kuncog — Újra árnyékra vetődtem. Kétszer is. A Vovof és a hétszázöttvenhetes névtelen rendszerben jártam, a szokásos eltűnéses jelenségeket kivizsgálni. — arca elkomorodik — Beszédes megnevezés… A szokásos eltűnések. Azt hiszem sokat elárul a hatékonyságunkról, hogy már lassan megszokássá válik a halál.

Eltartja a készüléket arcától, de a gombot nem ereszti. Mélyet sóhajt, hangosan fújja ki a levegőt. Vár egy kicsit, majd megismétli.

— A gyerekek jól vannak, már a Békeharcos kiküldetések nagyrészére velem tartanak. Elena a kis fordítójával egy kész diplomata, David is kezd belerázódni a dologba, bár szerintem csak miattam csinálja…

Elereszti a gombot, kezében mégis ropog a fémszerkezet. Tekintete sóhajonként üresedik ki, előtte a fal békésen vibrál. Kattan a gomb.

— Ha az árnyék után indulok, a rombolón hagyom őket… Tudod, amikor atyádat szolgáltam… Amikor a vendége voltam, mindig arra gondoltam, hogy egy nap te vigyázol majd a védencekre, ha én nem mehetek értük. — kezében megremeg a gép — Milyen gyermeteg gondolat… Az Árnyékharcos Vezér, aki a Fényharcos csemetéit őrzi. — kifújja magát — Le sem tagadhatnám, hogy fiatal voltam... Most sem vagyok sokkal idősebb, hozzátok képest még én is gyerek vagyok… — gúnyosan elmosolyodik — Tudom mire gondolsz, mindegy, hogy huszonhárom vagy kétszázhuszonhárom éves valaki, csak a tapasztalat számít… Az van. Huszonhárom évesen akad belőle bőven.

Az átjáró anyaga eltűnik előtte, Elena sárga ruhája szűrődik át a szétfoszló fehérségen. Lassan lép túl a küszöbön, arcát bátyjára, majd a kacatokra fordítja. Szemöldöke összeszorul, halkan fújtat, de nem mozdul. Chris ujja lecsúszik a gombról, óvatosan átemeli a Sikolyok felé, de megáll, nem nyomja le a célállomást.

— Igazán kopoghatnál, mielőtt bejössz. — forgolódva kászálódik a fotelből. — Éppen csináltam valamit és nem vártam látogatót.

— Ezen felesleges. — tenyerével rácsap a fehér anyagra — Úgysem megy át rajta a hang. Ezek már nem az iskola vasajtói.

— Acél. — zsebébe csúsztatja a Fénykommunikátort — Apró, de fontos különbség. Az iskolában acél…

— Nem csináltál rendet! — ajkai remegnek — Megígérted, hogy amikor legközelebb Oriához megyünk, elvihetem hozzá a Homra tálat.

A falak zizegése is elcsendesedik. A bizonytalan léptek a lány mellé érnek, Chris fejét a begyűrt kacatok közt forgatja. Tenyere tarkójához csapódik, hajába túrva kezd vakarózni. Arcára ártatlan mosoly szökik.

— Elhalasztottam a hadmozdulatot. Még ráérek, úgyis csak… Csak...

— Ma megyünk. Elfelejtetted, igaz? — szúrós tekintete alatt arca majd meggyullad — Rendetlen vagy és mindent elfelejtesz mostanában!

— Nem az én hibám. — ujjai egyre hangosabban sercegnek tarkóján — Amióta a Kocka büntetésben van, nem emlékeztet semmire.

A lány izzó szemei bátyja arcára szegeződnek. Egyre bárgyúbb vigyora felett enyhén el is vörösödik, de nem szól többet, csak hajának érces hangja tölti be az elcsendesedett teret. Elena egy percig nézi a feszengő embert, fújtatása lassul, tekintetéből végül eltűnik a harag. Megöleli. Nem finom mozdulat, valósággal becsapódva érkezik meg a fehér páncélra. Karjaival szorosan körbe fonja, elhallgat a sercegés is.

— Sajnálom. — felpillant bátyja arcára — Ha visszajöttünk, rendet rakok és megkeresem. Majd legközelebb megmutatom neki.

— Segítek, ha emlékeztetsz rá. — lemosolyog a lányra — Mostanában úgyis te vagy az ész a családban.

A karok szorítása erősödik, egy apró rezdülés követi. Nem reszket, még csak remegésnek sem lehetne nevezni. Egyetlen rövid, önkéntelen mozdulat, ami az ember szavait követi. Lassan elengedi, a nyíló átjáróhoz lép. Egy pillantásra fordul csak vissza, felemás ajkakkal.

— Egy óra múlva mehetünk is. — elindul — Addigra legyél vidámabb.

Chris egyet lép utána, de az átjáró elfehéredik előtte. Egy néma sóhaj emelkedik, majd az ember ismét foteljába billen. Zsebéből előhúzza a szerkezetet, a gomb kattan, de sokáig nem szól bele, csak nézegeti.

— Azt hiszem megértettem, atyád miért Vitmiss rabszolgákat szabadított fel a kertben. — az átjáróra pillant — Rendszerető, dolgos népek, a koncentrált energiáról nem is beszélve…

Elhallgat. Ujja szorítja a gombot, de szavak nem jönnek a szájára. David lebeg előtte, a fiú ügyetlen mozgását idézi. Szája felkanyarodik, szíve egy kicsit erősebben dobban.

— Tudod, az öcsém nagyon sokat fejlődött, még az utolsó üzenet óta is. Nem mondtam neki, mert nem akarom, hogy elbízza magát, de attól tartok te is bajban lennél, ha vele kellene verekedned.

Az összegyűlt kacatokra fordítja tekintetét, aprót sóhajt, majd lassan előre dől.

— Nemsokára viszem őket Kaedru órára. Oria azóta is tíz naponta fogad minket. Apád büszke lenne a kis felszabadított Otlaca tanítványára. — feláll, a Fényacél vért felé lépdel — Azt hiszem, most ennyi. Ne tarts fel, Vezér, mert elverik rajtam a port a késésért!

Elengedi a gombot. Ujja mozdul, a Sikolyok sávjára emeli. Kattan. A kristályban a szikrázó fény elnyúlik, az üzenet elindul a műholdakhoz. Az eszköz az erszénybe kerül, azt pedig vállára akasztja. A csillogó kacatokhoz megy, apránként kezdi széthordani az üres rekeszekbe. Kezébe akad a kis Tündér keresett kincse, a Kaedru bőrtáskába csúsztatja a többi holmi mellé. Nem áll meg, a megmaradt időben folytatja a munkát, egészen a vibráló jelzésig rendezkedik a szobában.