Maledicto akarata

A rongybaba aurája rendezetten fodrozódik. Lidércfény szemeiből a kozmikus nyugodtság árad, mintha csak elégedett lenne a látvánnyal. Chris lassan közelebb lép a kapuhoz. A kő felett megnyílt átjáró széleit nézi. A lila fényekre mered, fülében a sercegés nyugtalanítóan zúg.

A túloldalon a lányok még mindig kőszoborként díszelegnek, csak hátukon a rongyok mozgása árulkodik lélegzetükről.„Mire várnak?!”A szívverések szinte egyszerre dobbannak az entitás pulzálásával.

A vérszomjas bestiák sem fészkelődnek a hegyek árnyékában. Teljes a csend odafent, akárcsak a színpadon. A túlélők összetömörülve fojtják vissza lélegzeteiket. Felszakad a némaság, a rongybaba felzúg.

— Győzelmed kedvemre való! — ezer sikolyként süvít a hang.

A fehér lángok csitulnak az ember körül. Jobb kezét arca elé emeli. Beteríti a kékes-fekete vér. Balra pillant, a törmelék közt reszkető másolat felé. Gyomra összerándul, felkavarodik. Aurája tovább fakul körülötte. Orrát átjárja a tömény fémes szag, ami a sötét folyadékból párolog. Szemében halványodik az izzás, lassan tűnik elő barnasága. Elfogynak a rezgések, fülében újra csak hangokat érez dobhártyáján. Hallja a Tündér néma zokogását, elakadó szuszogásai szívét facsarják.

„A szörnyeteg… A szörnyeteg én vagyok a szemében…”

Kihuny az Örök Fény, magára hagyja az embert. Rendíthetetlennek tűnő tartása megrogy, keze remegni kezd a fekete vér alatt. Ismét az entitásra néz. Kiüresedve mered a lángoló kapura. Nem mond semmit, csak hallgatja a hulló könnyeket háta mögött. A rongybaba fekete lángjai újra felcsapnak, magasabbra, mint eddig bármikor.

— Alkalmas vagy a feladatra, Fényharcos! — a kozmikus ridegség zúg.

— Feladatra? — lopott pillantást vet a Királyra — Miféle feladatra?

A két sorfalnyi öt-öt lány középre fordul. Mezítelen talpaik egyszerre toppannak a Sötét Univerzum szikláján. Nem katonás hang. Puha dobbanás, mint Mona járása a palota kövén. Szinte melengető, az ember szíve mégis kihagy egy ütemet. Egy gondolat indul el, jégként dermeszti gerincét és végtagjait. Ujjai is elhűlnek.„Ugye nem?”

— Az örök éj harcosainak atyja leszel! — megrázkódik a völgy.

— Nem segítek neked pusztítani! — egyet hátrébb lép — Felejtsd el!

— Nem pusztítani! — mögötte morajlik az ég — Teremteni vágyom!

— A meglévők kárára tennéd! — hörögve üvölt, mint egy bezárt állat.

A sötét aura nyugodtan lobog tovább. A lidércfények felizzanak, láthatatlan tekintete ismét körbe fordul az arcokon. Újra az ember felett áll meg. Pulzálása megváltozik, szívverésként lüktet energiája.

— Láttam mindened, Fényharcos! Tisztán, ahogy most mindenkiét! — elfogy a hang, szinte csak egy nőé marad — Egyedül vagy, mint én.

Nem felel azonnal az entitásnak. Körbe fordul. Lassan. Nem siet, minden apró részletet magába szív. Adulcentia gigászi, mégis törékeny látványát. David hűséges szemeinek melegségét. Mona könnyei alatt a keserédes mosoly csillogását. Az Árnyékharcosok maroknyi seregét. A talpra állt Királyt, aki fegyverét markolja. Visszafordul. Nem néz fel.

— Én nem vagyok egyedül. — ökle hangosan roppan.

Egy rezgés fut végig a Sötét Univerzumon. Nem áll meg a kapunál, áttör a levegőbe, megrázza a követ, a húst és a lelket is. Ezer torok gúnyos kacajaként terít be mindent és mindenkit. Elhalkul.

— A szemed vak, Fényharcos! Az enyémmel tekints rájuk.

A füstölgő kéz gyengéden emelkedik, ujját kecsesen nyújtja előre. Mint egy fiatal hölgy, kimért mozdulattal mutat az emberre. Nem csak egy gesztus. Chris feje búbján áttör egy érzés. Mint az elpattanó hegedűhúr vonyítása, úgy hasít bele, pedig füleiben csak a kapu lobogása mozdítja dobhártyáját. Ismeri. Nem először kínozza az idegen képek nyomása. Nem védekezik, pedig megtanulta a Sötét Üregben. Adulcentia mindenre felkészítette, mégsem áll ellen. Saját emlékei folynak bele újra, amiket az entitás magához vett.

Szemeit összeszorítja. Teste megremeg, ökleit olyan szűkre zárja, hogy egy porszem is megroppanna bennük. Az elméjében őrzött legsötétebb emlékek elé folynak. Monát látja miközben hamis mozdulattal átöleli az Iskola hálószobájában. Érzi nyakán a kábító eszköz hideg fémét. Hallja a csattanást. Ereiben elfut a méreg, izmai lángolnak, látása elhomályosodik. A gyötrő tartály szaga szökik orrába, amiben hónapokat töltött. Átdöfött csuklói lüktetnek. Küzd.

„Ez egy jószándékból elkövetett árulás! Nem számít semmit!”

David sejlik fel előtte. A bányát látja, a Védencek hazáját. A pöttöm fiú haragos szemeit, a falnak vágódó foglárra meredve. A gyermek üvöltését hallja:„Öld meg!”Az Árnyékharcos vezér tükreként pózol.

„Nem katona! Túlélő… Csak egy fiú, akit megrontott a Föderáció.”

Az ármányos intrikák hazája hasít emlékei közé. A rendszerek bűnös játékai, amik önmagából kifordult stratégává tették. Megrontanak mindent, ami tiszta volt. Mindenkit. Fegyvert kovácsoltak az emberből. Iskoláját elárulták. Szörnyeket neveltek volna a tanítványokból. Aki láb alatt volt, azt eltették onnan.

„Nem minden hatalom ilyen! A Kaedruk tudják mi a becsület!”

A nemes harcos nép ítéletére ébrednek a képek. Őrült Királyok, fanatikus polgárok. A páncélba zárt halálosztók menetelnek előtte. Már a gyermekek is fegyverekkel játszanak, egy-egy összezörrenés lila vérrel öntözi a padlót. Nézte, mégsem látta, pedig köztük élt eleget. A megszökött rabszolgák, akik a Fénykövek közt kezdtek mocskos életet.

„Annuntian változtatni akar ezen! Ő érti az élet értékét! Jó Király!”

Hosszúra nyúlik az emlékezése. A Vezér minden sötét pillanata megkapja a vásznat előtte. Egy trónjától megriadt Kaedru gyermek, aki a pengéi mögé bújik még önmaga elől is. Fekete vértjeiben remeg a sötétben, miközben elsorvad körülötte minden, amit meg kellene védenie. A kegyelemdöfés hangként érkezik. Dörrenés, suttogás, rideg közöny és tomboló düh egyszerre zúg.„Nem vagyunk barátok!”

„Nem vagyunk… Kaedru sem vagyok, de Adulcentia mégis barátom!”

A törékeny óriás kerül a kozmikus zúzda mérlegére. A harcias amazon, akinek még öklei is képesek szeretettel odavágni a Fényharcosnak. A kép torzul, de máshogy, mint az ember várta. Az érzés nem bemocskolja a Hercegnőt, csak egy árnyékot emel a felszínre. Halott nővérének eszeveszett pótolni vágyása ölt alakot előtte. Tisztán érzi a benne feszülő haragot. Apja egyetlen szavára még a Fényharcos fejét is letépné helyéről. A Kaedru hűség Fényköve fekete kavicsként végzi.

„A Poal PSY tanítás tette őt ilyenné!”

Az arctalanok rideg falai vibrálnak fejében. A kegyetlen számítógép és a kusza törvények, amik semmit nem tiltanak, mégis mindent meggátolnak. Az üres szavak zizegnek elméjében, a nemes küldetésről és a fajok közös jövőjéről, miközben az életmentő technológiát úgy őrzik, mintha bűn lenne a gyengéken segíteni. Elpattan a húr.

Chris reszketve áll a kapu előtt. Már üvölt belül, de szája hiába nyílik, hang nem halad át rajta. Calignis minden kapálózására ezer képpel válaszol. Mona egy féltékeny, hideg boszorkánnyá torzul, aki csak akkor Tündér, ha megkapja, amit akar. David nem több már egy háborús gépezetnél. Élő fegyver csupán. Adulcentia egy gyenge, hamis pajtássá zsugorodik. Párnás ébresztőiből is csak a test fájdalma marad utána. Annuntian dédapjaként áll előtte. A pusztító Király minden bűne ezerszeresre nő az Árnyékvértek alatt. Nem fordul körbe, mégis mindenkit lát maga mögött, de már máshogy, mint előtte. Felnéz a lángoló rémalakra. Pulzálása gyorsul, akárcsak az ember szívverése. Együtt lüktetnek, mint két lélek összekapcsolva. Átfordul a füstös kéz. A fekete tenyér támaszként billen előre.

— Velem tartasz? — hangja gyengéd, akár egy tündéré is lehetne.

Csend marad utána. A Fényharcos nem vág vissza, mint előtte. Hallgat. Fejében keringenek a képek, pedig az entitás már bevégezte a bemutatóját. Az ember mégsem szól, mintha várna valamire. Mona vágódik elé, David mellől előre szökve hátát Chris mellvértjéhez szorítja. Tolni próbálja, de az acélos hús meg sem rezzen. Egyre jobban nyomódik a fém. A lány reszketve feszegeti magát, de semmi hatása.

— Nem megy veled sehova! — szinte felsikolt — Magadra maradtál!

A rongybaba sugárzik, fekete tüze a kapu tetejét nyaldossa. Sistergő hangja szinte elnyomja a lángoló levegő zúgását. Kezét lassan fordítva Monára mutat. Nem görcsös, akár simogathatná is ujja hegyével.

— Te vagy a leghasznosabb! — hangja jegessé torzul — A Császár és a Királyok a Fényharcost felhasználva akartak rendet tenni. Testét a kohóban edzettre verették, mint a pengét. Húsa itt már csak fegyver.

A Király szótlanul hajtja le fejét. Szemét lesütve elrejti tekintetét mindenki elől. A szúrás pontosnak tűnik, mint az Árnyékharcosok pengetechnikája. Hallgat, görnyedő háta beszél csupán-helyette.

— A Poal és a Föderáció a Fényharcos lelkét emésztette. Az ideológiák, a megfeleltetés és az ármányok a szellemét fakították.

Mona reszketése erősödik, feszegetése gyengül, karjaival hátra nyúlva húzza magához az embert. Már csak kapaszkodik, amíg fogyó lélegzeteivel erőt gyűjt a visszavágáshoz, de a rongybaba folytatja.

—Te egyszerre gyötörted a testét és a lelkét. Az élet értékéről szónokoltál, de újra és újra háborúba engedted. Minden seb, amit összevarrtál, általad is keletkezett. A bizalomról prédikáltál, de nem bíztál benne. A Föderáció Egészségügyi Tisztje. A Fővárosi Kórház életmentője. A peremvidék leánya. Egy üres ígéret, semmi több.

— Hazudsz! — felsikolt, könnyeit visszatartva — Ez nem az igazság!

A lány megfordul, férje szemébe néz. Elszürkülnek a zafírok, a cseppek alatt vöröslő arca elfehéredik. Chris tekintete üres. Fejét a föld felé fordítja, megtörten áll a kozmikus szavak visszhangjában.

— Az igazat mondja, nem mást...

A Tündér meleg tenyere arcát érinti. Hidegnek érzi, még a puha bőr is keménynek tűnik. Megmarkolja a törékeny csuklót, elfeszíti a lány kezét. Eltaszítja magától. Nem ránt nagyot, éppen csak kibillenti egyensúlyából. Halkan puffan, térdei koppannak a sziklán. A rongybaba aurája fellángol, a lidércfények vakítóan villannak. Az Átkok egyszerre vonyítanak fel, tekintetük fordul az összeverődött társaság felé. David Monához szalad, de szeme bátyjára mered. Üresen néz rá, mintha semmire sem gondolna. Hideg, akár a kő lecsapódó térdei alatt. A falakon ropognak a karmok, a bestiák megfeszítik magukat a kilövéshez. Az Árnyékharcosok pengét rántanak, akárcsak a Hercegnő. Annuntian nem mozdul, lehajtott fejjel áll némán a felkavarodó zajban.

— Állj! — a Fényharcos vérfagyasztó hangon üvölt — Azt akarom, hogy lássák. Az élet ígéretének fénye vakítsa őket, miközben elhamvad a dögvész világa a perzselő tűzben. — tekintete a kapura szegeződik — Máshogy nem lehet.

A szörnyek megdermednek, mintha értenék a szavakat. A rongybaba aurája ismét nyugodt, csendben lobog a vértjeit bontó embert figyelve. Egyesével veti a Vezér lábához a Fényacél elemeket. Hosszú a dobás, mégis mindegyik hajszálpontos. Minden csattanás egy emléket ébreszt, amikor a kegyetlen mondat elhangzott.„Nem vagyunk barátok!”Elfogy a fém, csak a földi ruhák maradnak. Kihúzza magát, mellkasát kidülleszti kabátjában. Szája nyílik, gőgösen kiált.

— Tizenöt nap. Talán csak tizenöt perc. Használjátok ki! Az óra ketyeg!

Egymásra néz a Király és a Fényharcos. Dermedt csend követi a szavakat. Az ember leakasztja Kaedru bőrtáskáját. Meglendíti. Annuntian mellvértjéhez vágja. Puffan, a Vezér mégsem mozdul.

— Nesze neked, végjáték! — Chris elmosolyodik — Barátom!

Mona elfehéredve nézi felszakadt ujjai közt férjét, a csorgó vérén át. Minden lélegzetét egy könnycseppje kíséri, pedig arcán nyoma sincs a fájdalom görcsének. Üresen mered. Megsemmisült.

— Gyere hozzám, magára maradó! — megdörren az ég a kapun túl.

Az ember széttárja karjait, tenyereit a föld felé fordítja. Szeme felragyog, ezer felé szórja kristálytiszta sugarait. Lassan emelkedik a levegőbe, mint Nomah. A fodrozódó rongybabához lebeg. A fény végének megfestett ómenje beteljesül, Calignis karjai átölelik az utolsó Fényharcos testét. Az Átkok dübörögve vágtáznak a kapu felé, ügyet sem vetve a fegyvereiket markoló prédákra. Hazatérnek.

A Kocka zizzen, az utolsó kinyert adatok is a helyükre kerülnek. Chris meg sem rezzen a sziklára lépve, mintha nem is látná a táblákat. Nem gondol semmire. Érzi a mellette suhanó manifesztum égető tekintetét. A gigászi bestiák döngetve suhannak el, felsorakozva a sötétségben. Az elmeképernyő széteső jelei utolsó morzsái élednek előtte. A túloldalt látja, de egyre rosszabbul. Az átjáró szétesőben, a sistergés megváltozik. Szeme sem rezzen, miközben feleségét nézi.

Mona arcát könny áztatja. Már nem próbálja elrejteni. Leomlottak a tartás álcái, mint Nomsimah hazug szobra. Ujjai közt mered tovább, mintha férje még ott állna előtte. Talán fel sem fogja, hogy már nincs. David mellette térdel, de már a közeledő Királyt nézi. Szája zárva, szemei mégis kérdőn merednek a Vezérre. Nincs válasz, az elfogyó dübörgés után csend marad a völgyben. Annuntian a haldokló másolathoz sétál. A jó halálhoz szokott szemét gyötri Chris erejének eredménye. Hunyorogva nézi csupán a fekete vér bugyogását. Az Éjharcos szemében apró könnycsepp csillan.

A Király magasra emeli pengéjét. Egy utolsó pillantást vet a Fényharcos arcát viselő sötét alakra. Tekintetük találkozik, de nem beszélnek, csend van, mégis valami történik. Mintha csak azt kérdezné a hagyományokat felrúgva:„Élni akarsz, vagy meghalni?”A másolat arcán végiggördül a csepp. A földre ér. Szétfröccsen a porban, a sziklás talaj elissza. Annuntian lesújt. Nem hibázik. Nincs szenvedés, sem halálsikoly, csak egy villanás. A fekete vér békésen száll a levegőben. Megpihen a kőzeten, akárcsak gazdája. Már nem fáj neki.

David felhúzza a földről az összetört Tündért. Nem veszi ölbe, csak karját löki át saját vállán. Kezét sem szorítja, csuklójánál fogva tartja magán. Vezetni kezdi a Vezér után. A lány topog, a széteső kapu felé fordulnak pillantásai, mintha még remélne valamit a sötétből. Semmi.

— Mennünk kell. — a fiú hangja torzan zizeg az elmeképernyőben — Nem maradhatunk itt.

— Ugyan miért megyünk? — már nem könnyezik, zokog.

Előttük az Árnyékharcosok közül hátra fordul a Király. Ránéz a lányra, maszkja alatt szája fenyegetően felkanyarodik. A kép eltűnik Chris előtt, egyetlen utolsó suttogás fut át fején. Annuntiané.

— Kezdődik a végjáték.