Hetedik nap - Utolsó sorok

A Fénykövek vibrálása alatt egy ember fekszik a padlón. Nem pihen, de már nincs ereje ülve folytatni. Szemei teljesen fénytelenek, üresen bámul a felette összeérő görbe oszlopokra. Keze a kék szöveten át a dudort simogatja zsebében. Nem könnyezik. Már levegőt is alig vesz, minden sóhajtás égeti tüdejét. Előtte az elme képernyő homályosan vibrál. Ködös gondolatait az eszköz hibajegyzékébe írja. Nincs más. Nem kommunikátor pihen zsebében. Némán mered a jelekre.

„Calignis otthona nem pokol, attól rosszabb. Üres. Nem csoda, hogy hiú irigysége húga birodalmát éhezi. A Fény Úrnője gyermeteg humorában csodákat alkotott. Mennyi faj, mennyi nép, mennyi élet. A fény esszenciája. Egy tréfa csupán. Egy félbe hagyott vicc.”

Keze aprót rándul, koppan a kövön. Már nem éri el a dudort, éppen egy ujjnyi hiányzik hozzá, de nincs ereje felemelni.

„Milyen egyszerű lenne... Csak felállni és egy óvatos mozdulattal elroppantani a Poal szerkezetet. Nem vennék észre. Azt sem tudják mi az. A barátaimat várom? Nem jön értem senki!”

Az incselkedő sötét lányok pajkos kacaját hallja. Gyermeteg játékosságuk és önfeledt beszélgetéseik szűrődnek át a rideg Fénykövek alatt. Egy kellemes emlék tör fel benne, a Védencekről a Föderáció szívében. Az esti mesék a lopakodásról és a kalandokról. Tekintete lassan komorodik. Már Mona jár fejében. A kis kórházi szoba és a forró éjszakák. A kedves illat. Megzavarják. Az oszlopok közt átszaladó lányok kavarják fel a levegőt. Puha lépteikkel kergetőznek kint és bent. Hangosan viháncolnak. Nem néz feléjük, csak fekszik.

„Milyen önfeledtek. Milyen gyönyörűek. Milyen kívánatosak. A sötét teremtés kegyetlen, mégis ártatlan játékszerei. Csak rám várnak... Hiába. Nem jön el az idő. Az idő! Kitörés. Villanás. Csend.”

Nem szaladnak el, még csak nem is sikoltanak. A vakítás után szemüket dörzsölik, majd futkároznak tovább. Kacagnak, amíg mellettük az ember tovább hizlalja a sorokat.

„Annuntian bölcs Kaedru. Királynak való. Népük sötét múltja és bizonytalan jövője ellenére, igaz vezető. A barátom, bármit is mond. Neki tudnia kell. Ő biztosan értette, még ha egyedül is. A terv elindult, csak korábban, mint terveztük. Ebben a pillanatban is keres, ez egészen biztos. Már nem fog megtalálni. Jobb is így…”

Egy üres sóhaj emelkedik. Serceg és hörög, mint az egész test. Megtorpannak a lányok. Felé fordulnak. Fölé magasodnak, lenge ruháikban mellé térdelnek. A puha kezek a mellkasra tapadnak. Lökdösni kezdik. Nem mosolyognak, szemükből félelem sugárzik.

— Kelj fel! — egyre rémültebb hangon szólítják — Kelj már fel!

Nem mozdul. Látja, hogy remeg minden körülötte, de a kezek érintését nem is érzi igazán. Akár botokkal is böködhetnék. A lányok felállnak. Egymásra néznek. Futni kezdenek. Nem úgy mint előtte. Nincs benne játékosság. A ködös visszhang elmossa a szavakat.

„A Vezér elhozza… Elhozza ide Aurabias király elátkozott örökségét. Milyen ironikus... Egy bomlott elme kicsavart igazsága az erőről. Fény, ami elpusztítja a fényt. Ez ám a Poali szentségtörés. Halállal a halál ellen. Az életért. Micsoda monumentális történelmi igazság lehetne. Amit a mindenség szabadságának eltörlésére kovácsoltak, megállítja a világ pusztítóját. Versbe való gondolat… Nem én fogom megírni.”

Kiáltások futnak el a szikla felett. Nem érti, csak egyetlen szót. Anya!

„Mit szólhatnak a Poalok a nagy terv hallatán? Annyira szeretném látni… Csak egy pillanatra. Kiszakadva évmilliók óta játszott álszent szerepükből, arctalan fejüket a falnak csapkodják? Vagy kozmikus közönnyel tűrnek, ahogy ez hozzájuk méltó? Az a rengeteg tudás. A sok rideg bölcsesség. Élnek még egyáltalán? Tudják, hogy mit jelent? Már magam sem tudom igazán. Egy kétségbeesett világ fuldokló kapálózása az életért, ami lassan alámerül velünk együtt.”

Újabb kiáltások zúgnak. Távolabb. Sürgetőbbek.

„A sötét entitás csodálatos. Az univerzumok keletkezése óta várja a saját korát. Jelentéktelennek tűnő cselekedetei lassan összeállnak a nagy egész részeként. Milyen tudatos. Milyen érett. Egy igazi Istennő! Ellentéte a Fény Úrnőjének. A gyermek korlátlan hatalommal…”

Egy átok mordul. Hangosan. Vágtatni kezd. Nem közelít, távolodik.

„Mint a mesében a gazda leánya, egy kosár összeöntött vetőmaggal a termékeny föld felett. Nem tervez. Nincs nagy egész. Ahol fénylő keze lendül, ott élet sarjad. Mindegy mi az. Nem számít miféle. Nem is érdekli. Egész univerzumunk mottója. Lett, ami lett.”

Elcsendesedik minden. Már nem kínozza a némaság. Megnyugtatja.

„Calignis más. Már megértem. Őszintén. Az ő kosarába homok jutott. Élettelen kövek. Az Istennő, aki mindennél jobban teremteni vágyott, csak nézheti húga gyermeki táncának virágzó eredményét. Ez igazságtalan és kegyetlen. Anya minden pillantásában ott van a kín.”

Egy dobbanás kimarad, egy másik erőtlenebbül pótolja. Fázik.

„Milyen átkozott sors a miénk. Az Örök Fény hordozóié. Az isteni alkotás legmagasabb szintje... Ezt beszélik. Egyetlen feladattal, megállítani a sötétséget. A Fény Úrnőjének átgondolatlan tréfája.”

Az Átkok felvonyítanak. Hangosan, kórusban, szinte egyszerre.

„Hol van most a Fény Népe? Aurabias Lövegei Placatassal együtt vetettek véget a tündérmesének. Űrporként ragyognak a sötét kozmoszban. Annuntian családjának véres történelme. Én vagyok az utolsó. Nomah örökségének lejárt az ideje. Az idő! Kitörés. Villanás. Csend.”

Már nem látja saját fényét. A hideg egész testét betakarja. Vacog.

„Az ő sorsa mind közül a legszívszorítóbb. A hatalmas legenda. Egy tragikomédia, semmi több. Egy kifacsart mese. Az eltorzított valóság. Pedig figyelmeztették. A nép papjai tartóztatták a szörnyű végtől. Aki elhagyja a fény őrhelyét, kínhalállal lakol. Ez volt az Úrnő akarata…”

Döngetés hangja fut szét a sziklán. Hangosodik. Közelít a templomhoz.

„Nomah más volt. Nem érdekelte a gyermekisten vágya. Ha tehette, a Fény Népéhez látogató pilótákkal, kereskedőkkel vegyült. Láttam. Történeteiket hallgatta. Szörnyű meséket. Értette a teremtés hibáit. Az értetlen életek egymásra acsarkodó fogait. A cél nélkül maradt burjánzás eredményét. A kapzsiságot... A harácsolást... A halált! Nomah csak jobbá akarta tenni a világot. Megfizette az árát.”

Kiáltások szűrődnek be az elmosódó sorok közé. Hangosak.

„Vajon, ha tudta volna, akkor is ezt választja? Ha látta volna, ami jön és ami megy, akkor is kitart? Amikor szemtől szemben állt Calignissel. Ha akkor tudja, amit most mi... Vajon megállítja? Vagy együtt érez vele? Megállítható egy Istennő? Meg szabad-e állítani egyáltalán?”

Nyomást érez. Lökdösést. Rángatást. A kedves illat körbe veszi. Forró.

„A Végítélet akaratának árát a kihunyt láng fedezné, de bizodalmam töretlen, az Örök Fény szeretettel telve ragyog majd fel a végtelen feketeségben... Megértettem, mit üzent a Tréfás Király… Aurabias Fényei felragyognak. Én már nem fogom látni. Nem is bánom. Máshogy nem lehet…”

Már nem látja az óra számlapját. Semmit sem lát, csak a ketyegés szökik át az összefolyó kiáltásokon.

„A terv még halad? Az óra ketyeg!”