Kilencedik nap - Kimenők

A Klümosz planéta hűs patakja békésen csörgedezik, mialatt a friss víz céltudatosan végiggördül medrében. A nagy folyóba tart, úton a tenger felé. Fenséges csapatmunka, ahogy a természet nagy terve megvalósul. A sok apró ér és patak mindenét összeadva folyammá duzzad, hogy elérje célját, a békés nagy vizet.

A puha fűszálak vetett ágyként ölelik a halak vadászait, a két régi barátot. Chris és a Horgászfiú néma csendben ülnek le. Kezükben vékony, göcsörtös gallyakat szorítanak, végükön kender zsinórral.

Várnak. Átjárja őket a lélekig hatoló, puha békesség. Nincs mit mondani. Nincs miért. A természet apró neszei mesélnek, ők csendben hallgatják a fák leveleinek susogását. A patak vidáman cseng, a madarak perlekedő csivitelése zeneként zúg. Béke honol.

Behunyt szemükön át is látják az összképet. Botjaikon át érzik a víz alatt történteket. Nincs kapás, de nem is számít. A finom halak csak megkoronázása lennének a csodás napnak. A béke többet ér. A korona csak hamis csillogást és ármányt szül. A levegő megmozdul. Vadabbul suttognak a fák. Vihar készül. Nagy égzengés, de még van idő. Még egy kevés a békében. A szél erősödik. A forró levegő arcukat körbe simítva olyan kellemes, mint egy meleg érintés. Egy puha tenyér. Mona keze. A szeretet és a gondoskodás jelképe, ami olyan sokszor segített a sérült testen. Arcán érzi a simítás nyugtató hatását, kimért precizitással a formát követi.„Mint egy óramű... Az óra!”

Felnyitja szemét. A Fénykövek a márványszerű falakon pislákolnak. A kút csobogása egészen közelről szól. A kedves illat körbeöleli. Arca alatt nem követ lát, meleg és puha. Két comb lett párnája, arca másik oldalán a bársonyos kéz simítja halántékát. Szereti a mozdulatot. Elmosolyodik. A fényárban úszó hely ismerős szemének. A lakosztály.

— Szépet álmodtam. — ajkaival megérinti a lány combját — A Klümoszon jártam és velem voltál. Végre eljöttél.

— Elaludtál. — gyengéden megsimítja arcát — Nem mentünk sehova.

Egy dobbanás kimarad. A márványos kövek képe kiélesedik előtte. Nem Kaedru falak. Szürke foltos sziklák. Remegve néz fel. Nem Monát látja. Anyát. A kék szemek megkönnyebbülten néznek rá, a kedvesen mosolygó ajkak felett a fehér bőr elvörösödik. Lágyan szól újra.

— Illetlenül viselkedtél az előbb. — hátrasimítja az ember haját — De a lejtő miatt ezt most elnézem neked.

Chris remegő kézzel érinti száját. Már nem száraz, egész puha, ujjhegyét sem karcolja. Gyomra görcsbe rándul. Lebillen Anya lábairól. Könyökhajlatába fájdalom hasít, egy cső áll ki belőle. Végén Calignis ködös anyagából képzett tű. Felismeri. Csuklóiban látta már a fekete füst alkotta fémszerű manifesztumot. Kitépi. Egymásra néznek.

— Mióta alszom? — hangját suttogás mögé rejti.

— Egy ideje. — mosolya halványul, de nem tűnik el egészen.

— Mit adtatok be nekem?

— Éber vizet. — kezébe veszi a kőszerű gépből kilógó csövet — Az ajkad gyümölccsel kentem, akárcsak a kezeidet. Szárazak voltak.

Chris körbe fordul. Már nem a templomban van, egy kertet őrző kupola alatt pihent. Órájára pillant. Elakad lélegzete. A Japán Harcos már nem őrködik az idő felett. Megállt. A rugó kiengedett. Zsebéhez kap, marka üresen szorítja össze a nadrág anyagát. Nincs dudor. A szerkezet sehol. Reszketve néz a nőre. Eltűnik a mosoly, háta mögül előhúzza a jeladót. A tápászkodó Chris elé emeli.

— Ezt keresed? — hangja hideg, mintha vádló lenne.

Egy villanásnyi üresség húz át az emberen. Lehunyja szemét. Teste reagál, ereiben érzi a koncentrált energiát. Rengeteget. Vére már nem serken karjából, szinte be is hegedt a cső nyoma. Elmosolyodik. Felnyitja szemét, mélyen a lányéba néz.

— Igen. Azt keresem.

— Nem tudom, hogy visszaadjam-e. — körbe fordítja a vibráló gépet.

— Miért ne tennéd? — vérfagyasztó tekintetében éled a Fényharcos.

— Mert olyan szép. — kék szemei megbabonázva nézik — Fényes.

Az ember mellkasában a reaktorként pörgő szívet feketelyukként rántják össze a lágy szavak. Öklei elernyednek, éppen csak nem zuhan térdre. Tartja magát. Ahol egy lélegzete még szörnyet látott, ott most valami más üldögél. Végignéz magán. Mellkasát feszíti a vákuum.

— Szeretném, ha visszaadnád. — hangjából eltűnik a magabiztosság.

— Mit remélsz tőle? — egy kevés gúny zúg szavaiból.

— Fényt a sötétben. — elfordul, elrejti tekintetét.

— Egy feltétellel. — szigorúan ráncolja szemöldökét — Ha velem tartasz a kertben egy rövid sétára. — feláll, előre nyújtja a jeladót.

A levegő megakad Chris torkában. Lehunyt szeme mögött már radarrá préselte testét a Yelaou technika. Nem érez pulzálást. Az entitás fent, a lány lent, de nem találja az összeköttetést. Nem néz fel.

— Be kell tartanom az ütemtervet. Megígértem!

— Az Istennő évmilliárdok óta vár. Magad mondtad, nem kicsinyes.

„Egy vékony jel. Nem több egy hajszálnál. Felfelé megy.”

A szerkezet békésen vibrál Anya kezében. Az ember közelebb lép. Megfogja a gépet. Már ketten tartják, de a nő nem ereszti.

— Áll az alku?

— Legyen.

A puha kéz elengedi, karját visszaereszti maga mellé. Az ember két apró rezgést érez. Az egyik felfut, majd egy másik tér vissza, mintha az égi entitás magával beszélgetne. Anya oldalra fordul, jobb kezét Chris felé nyújtja. Nem udvarias gesztus. Más. Ujjai szétnyitva várakoznak. A gép a zsebbe csúszik, bátortalanul nyúl az érintés felé. A kezek összekulcsolódnak. Nincs magyarázkodás, már húzza is előre.

A falak közti hézagokban lányok leskelődnek. Nem rendezetten, egymás hegyén hátán csillognak a szemek. Suttognak, találgatnak, beszélgetnek. Chris Térolvasó fülébe minden nesz kiáltásként csapódik. Vörös arcáról suttognak. Érzi bőre alatt a maró forróságot. Minden lépéssel egyre rosszabb, de a nő csak húzza maga után, pont úgy, mint Mona a kórházban. A furcsa göcsörtös fák közé viszi. Baljával felnyúl, egy sárga gyümölcsöt szakít. Átnyújtja.

— Kóstold meg. Az egyik legjobb munkám!

Kezébe veszi. Az érdes héj vastagnak tűnik. Megszimatolja, de nincs rossz illata. Egy pillanatig hallja még Annuntian intő szavait, de könyökhajlatára pillantva megrántja vállát.„Már mindegy.”Harap.

A citrom savanyú. A lime keserű és savanyú. Ami a szájába omlik, az egyik sem. Fertelmes íz fut szét nyelvén a kásás belsőből. Levegőért kapkod, üres gyomra úgy rándul össze, mintha egy Beraddo vágta volna hasba, teljes erejéből. Köpni készül, talán másra is. Megáll. Egy remegő kék szempár néz rá. Nem kozmikus. Emberien törékeny.

— Milyennek találod? — a tettetett hidegség mögött meglapul a valóság — Kedvedre való?

— Nem rossz… — csak orrán vesz levegőt — Kicsit sok benne a mag.

— Mutatok mást! — újra húzni kezdi — Van még jobb is!

A fák sűrűjében az ember jobbja szájához emelkedik. Egy óvatlan pillanatban a tenyerébe köpi a borzalmas maradékot. Messzire hajítja, mintha ott sem lett volna. Anya nem figyeli, előre néz, céltudatosan rángatja. Keze forró, de a hajszálvékony jel nem indul felfelé.„Csak ketten vagyunk?”A futás gyorsul, a nő szinte vágtatva húzza. Nyoma sincs az isteni türelemnek, inkább tűnik egy kapkodó, fiatal nőnek, aki késésben van. Chris zsebén át megérinti a jeladót.„Nem tudják mi ez? Vagy nem érdekli őket?”Szájában a kellemetlen utóízt valami más váltja. Homlokán verejték gördül, pedig a tempót meg sem érzi igazán.„Ennyire magabiztosak?”Anya lassít. Megáll.

Egy furcsa kis ültetvényre bámulnak. A tövek alig érnek a bokájukig, mégis roskadnak a lila termésektől. A nő leguggol, de nem ereszti az ember bal kezét. Hirtelen mozdulat, ruhájára nem figyel, egy villanásig feljebb csúszik az illendőnél. Chris elkapja tekintetét, a távoli fákra néz, mintha valami érdekeset látna rajta. Egy rántást érez a felálló házigazda felől. Benne megkapaszkodva áll fel. Az ember jobb tenyerébe kerül a puha ennivaló. Ránéz.„Mint egy lila paradicsom.”Kézfejére a forró érintés tapad, nyomni kezdi felfelé. Kapkod, egészen szájáig tolja a furcsa termést. Ismerős illat szökik a szimatba. Thomas gazda fiatal búzájának aromája, még jóval az aratás előttről. A zöld kalászok párája árad a lila zöldségből. Mást is észrevesz. Az erőlködést. Anya tovább tolja kezét szája felé, de az nem mozdul, megállt a szimatolásra.„Ekkora az erőkülönbség köztünk?”Enged. Eltátja száját, aprót harap a termésbe.„Sós.”Nem lédús, száraz, szinte porlik.„Nagyon sós.”Fogai közé is bekúszik a nyállal keveredő íz.„Túl sós.”Kiszáradt szájában minden kis karcolását marni kezdi a por. Égeti belülről, de arca meg sem rezzen. Nem néz Anyára, bal kezén mégis érzi a remegő szorongatást. Szinte reszket az ítéletre várva.

— Remek fűszer lenne. — szája aprókat rándul a görcstől — Kiváló.

Az összekulcsolt ujjak közt egy forró hullám indul. Nem pulzálás, valami más. Egy jel követi felfelé. Alig észrevehető. Visszatér. Az összeérő bőrök körül szinte izzik a levegő. A szorítás erősödik. A nő még nem húzza, a kapkodó futás várat magára. Chris nem néz a kék szemekre, mereven bámul a kert távoli Fényköves falaira.

— Köszönöm.

A suttogás szinte marokként szorítja össze az ember szívét. Odacsalja tekintetét a vörösödő arcra. Hiba. A látvány messzire repíti az időben. Az Első Harcos Iskolájába viszi, a konyha legmélyére. Monát látja maga előtt remegni. Egyszer főzött csupán a kis családnak. Földi húslevest a Föderáció alapanyagaiból. Katasztrófa lett. Csapás. David megvető szavai pofonként vörösítették arcát. Elena habogó kifogásai tovább sújtották. Chris ítéletére várt, könnyes szemekkel. Az ember grimasz nélkül ette meg az ehetetlen adagját. Repetát kért. Gyomra szinte ütötte hasfalát, mintha csak azt kiáltozta volna: Megőrültél? Meghalunk! De a Tündér hálálkodó pillantásait örökre magába zárta. Most azok néznek vele szembe az idegen arcról. Pontosan ugyanúgy.

Elfordul a törékeny test. Ismét húzni kezdi. Már nem mond semmit, csak szalad. A kulcsolt kezek szorossága nem ernyed, erősebb lesz. Az embernek már nincs mit a tenyerébe köpni. A porhanyós anyag feltapadva belül, mindenhol marja. Tűri, a következő természeti csapást várva.Egy vörös termésű bokornál állnak meg. Anya egy szemet csíp meg ujjai közt, hátra fordulva kérdés nélkül mozdul. Chris szájába tolja a gyümölcsöt, az meghökkenve áll előtte.

— Rágd meg, vagy nem fogod érezni az ízét! — anyáskodó hangja zúg.

A puha ujjak egy villanásig érnek az ajkakhoz, gerincén mégis végigszalad a hideg. Oda-vissza futkos, miközben szíve csavarodik.„Ez már sok… Túl messzire mentél Calignis!”Fogai összezáródnak. Gyorsan, akár egy Átoké. Fenyegetően harap az elhúzódó kéz után. Rágóizmai szikla keménnyé válnak a haragtól. Roppan a gyümölcs, az édes lé szétfut a szájában. Nem kellemes. Gyomorforgatóan cukros. Kirántja kezét a nőéből. Hátat fordít, elindul visszafelé. A széles falak közt a kijáratokat nézi. A félhomályban csillognak a leskelődő szemek. Földi cipői egyre hangosabban döngetik a talajt alatta. Szájában lötyög az egyre émelyítőbb lé a sóval felkeveredve. Némán halad. A puha léptek utána erednek. Nem tiszta toppanások, zavarodottan billeg mögötte. Hangosodik. A mezítelen talpak alatt serceg a por.

— Nem ízlett? — nem harag zúg, valami szívszorítóbb — Mutatok…

— Elég! — tenyerébe köpi a maradékot — Dolgom van!

A léptek megállnak mögötte. Csak egy pillanatig tart a csend. Elindulnak, de már máshogy. Gyorsulnak. Mellé ér, a kék szemek felett szigorúan szorulnak szemöldökei.

— Alkut kötöttünk! — hidegen beszél — A fényes tárgyat a sétáért.

— Sétáltam veled. — nem néz rá — Itt tartózkodásom ígérethez kötött. Én betartom a szavam.

A Sötét Üreg mélyén áll újra, előtte a Király kemény szavai pattognak a torz térben. Egymásra néznek. Chris esküt tesz. Kezét nyújtja, akár egy földi. Csak egy megvető pillantás felel a gesztusra, majd Annuntian mellkasára csapja öklét, úgy hajol meg, Kaedru módra.„Az ígéret az ígéret… Kezet adtam rá, még ha nem is fogadta.”Ismét a kertben halad, céltudatosabban, mint előtte. Nincs jel mozgás, Anya mégis mély levegőt vesz. Kihúzza magát, úgy áll, mint a rongybaba.

— A kegyes Istennő elégedett a hozzáállásoddal! — szavai kozmikusan ridegek — Tovább szemlélheted a kert csodáit…

— Visszamegyek a templomba. — szemöldöke összeszorul — Folytatom a felkészülést. Ne hátráltass!

Egy rést pillant a fénylő falak közt. Kevés szempár leskelődik a félhomályból. Arra fordul, Anya árnyékként követi. Újra bizonytalanul topog, de jel nem indul felfelé, csak némán üldözi. Chris kisuhan a fényből, a sötét lányok közt átvágva a kopár sziklára lép. Kopognak a földi cipők. Fejét forgatja a kupolás építmények közt. Nincs messze a hely, ahova siet, alig száz lépésre. Gyorsul, szaporábban szedi lábait. A kedves illat fojtogatja. Nem nő köztük a távolság, a lány felveszi a ritmust. Mellé ér, szótlanul halad vele. Nincs jel, csak néma séta.

— Miért csináltad azt? — szúrósan néz a kék szemekre.

— Micsodát?

— Azt a piros gyümölccsel. — fogai koccannak — Azt az illetlen dolgot.

— Nem volt illetlen. — dac zúg hangjából — A lányaimnak is így mutattam meg a kert csodáit. Én tanítom őket, mint ahogy téged is.

Eltűnik az ember a barna szemek mögül. A Fényharcos éled, gondolatai letisztulnak.„Tanítok neked én is valamit!”Elhalkulnak a földi cipők. Átlép a templom oszlopai közt. Kabátjánál áll meg, hirtelen fordul vissza. Szemöldöke összeszorul, szinte égeti a nőt tekintetével. Nagy levegőt vesz, mélyre szívja. Halkan kezdi mondani.

— Hol van most anyátok? Beszélnék vele.

— Messze jár, de mégis közel. — elmosolyodik.

— A látottakról lenne mondandóm. — izmai megfeszülnek.

— Mondd el nekem! — szinte gyermekien kérlelő a kíváncsisága.

Hangos ökölroppanás fut szét az oszlopok közt. Chris vérfagyasztó tekintete alatt gúnyos vigyora villan. Szája szélében érzi remegni az izmokat. Mint egy felhúzott fegyver áll szemben a törékeny nővel.

— Az Istennő szemébe mondom, nem a szolgáéba! — dörren a lövés.

Nincs jel, sem fel, sem le. A levegő megmozdul, egy tenyér süvít benne. Pofon csattan az önelégült ábrázaton. Nem érez fájdalmat, csak arcának mozdulatait. Tovább szélesedik vigyora. Megragadja a bőrére tapadó tenyér csuklóját. Nem erősen, mutató- és hüvelyk ujjából bilincset formál, azok közé zárja a törékeny kart. Lassan elfeszíti. Nem érez valódi ellenállást, pedig Anya vörösödve húzza kezét. Nem szabadulhat.„Csak egy Otlaca test…”A lány fújtat.

— Mit képzelsz?! — egy istennő gőgje zúg fel — Engedj el!

A Fényharcos nem felel, csak tartja a levegőben az erőlködő végtagot. Már az egész teremtés reszket. Sápadt bőre vörösre színeződik. Jelek indulnak felfelé. Gyorsan. Pulzálva száguldanak. A távolban felvonyítanak az Átkok. Az összes egyszerre üvölt, a hang megrázza a felszínt. Dübörgő léptekkel közelednek.„A bástyák mozognak.”Remeg a templom, de Chris magabiztosan vigyorog tovább.

Tizenegy másodperc... Kétszázötven lépés... Ezer méter.

Kilenc másodperc... Kétszáz lépés... nyolcszáz méter.

Hat másodperc... Százharminc lépés... Ötszáz méter.

Három másodperc... Hetven lépés... Kétszázhetven méter.

A póráz elpattan, a kéz szabad. Egy újabb jel indul felfelé. A sötétből robajló hegyomlás hangja rázza meg a földet. A bestiák hatalmas karmaikat a sziklába vájva fékezik ormótlan testüket. A felszakadt kövek kopogása egészen az oszlopok tövétől hallatszik. A dübörgés távolodik. Visszatérnek őrhelyükre. Elcsendesednek a hangok. Chris szótlanul leül megszokott helyére. Nézi a nőt, a törékeny virágszálat.

— Bocsáss meg! Elvetettem a sulykot!

Anya tekintete tüzes a haragtól. Döngő léptekkel viharzik el, puha talpai akár az Átkok mancsai, úgy csattannak. Morajlik az ég is. „Háborog az űr.”A kedves illat marad csak utána. Chris lecsatolja az órát. Szíjját gondosan összehajtva zsebébe csúsztatja. A Japán Harcos megpihenhet, hősies szolgálatának jutalmaként. Ő is követi példáját. Elfekszik a földi kabáton. Nadrágja szövetén át megsimítja a jeladót. Lehunyja szemét. A Tündérre gondol, távol a Fény univerzumában.