Védett egyének

A zizegő falak közt egyre mélyülő sóhajok szállnak. A hangosodó ketyegés apránként átveszi a zúgás helyét az ember fülében. Némán számolja az összefolyó kattanásokat. Mellkasán a fehér páncél ütemes emelkedéseit apró rezzenések rázzák. Fülében feszülnek az izmok, de a Térolvasással sem hallja a gyermekek hangját, a vibráló anyag nem engedi át a zajokat. Szemöldökét összevonja, arcát a padlóra fordítja.

— Ez csak formaság. — suttogja — A polgári ajánlásokat befogadják.

— Az elbírálás kimenetele minden esetben egyedi. — zúg fel fejében a Kocka — A meghallgatás az ajánló bevonásával történik, de a döntést a rövid és hosszútávú polgári célok, valamint az ajánlottak szándéknyilatkozatai határozzák meg.

— Nem hozzád beszéltem! — tekint mérgesen zsebére.

— Aktiváljam a „Ne válaszolj a motyogó bolondnak!” protokollt?

A Japán Harcos mutatója erősebben kezd kattogni, a vibráló falak zúgása hangosodik körülötte. Mellkasában a katonás lüktetés egy-egy ütemet előre sietve töri meg a ritmust. Tekintetét lassan emeli a padlóról, a falak közt mered a végtelennek tűnő fehérségbe.

— Olyan furcsa... — felegyenesedik támaszától — Poal más volt, mint amikor bennem olvasott. — lábai előre indulnak — Pedig sokszor átéltem már… De ez most más volt.

— A betekintés nagyban segít az ajánlott polgárok megítélésében. — zizeg közömbösen — Az életforma stresszhelyzetre adott érzelmi reakciói pontosan előre vetítik a várható viselkedését is.

— Érzelmi reakciói? — léptei felhangosodnak — Elena a megtestesült szeretet és gondoskodás. De David… — arcát tenyerébe rejti — Mindig dühös. Szinte alig nevet, sírni pedig sosem láttam… Soha.

— A Vitmiss már jóval a Thammis ház terjeszkedése előtt is hatos szintű besorolást kapott, mint veszélyeztető harcos faj… — a váratlan csend szokatlanul sokáig tart — A Föderáció által elindított népesség ritkítás és a fennmaradók kontrollálása logikus és szükséges lépés volt.

Egy hangos dobbanással áll meg céltalan sétájában. Öklei roppannak, fogai összeszorulnak. A szabályos lélegzetek fújtatássá válnak, merev tekintetében pupillája kitágul a fényárban.

— Azt mondod ritkítás és kontrollálás… De ez csak népirtást és rabszolgaságot jelent. — jobb ökle elernyed, zsebében a Kockát ragadja — Most úgy beszélsz, mint régen. — szeme elé emeli a szerkezetet — Talán elfelejtetted, de azt kértem, hogy légy emberségesebb. Nem mondhatod az embertelen bánásmódra, hogy szükséges és logikus.

A felvillanó elme képernyő elfedi a számítógépet, a teret lassan betöltik előtte a kegyetlen képek. Elhamvadt városokat lát, odaveszett világok maradványait. Holtakat. Több száz faj utolsó példányait pillantja, szerte a pusztaságokban.

— Nem felejtettem el a direktívát, de a szubjektív nézőpontod torzítja a racionalitásodat, ami szembe megy az aktív „Ne légy Mona!” protokollal. — a vetített múlt egyre vérfagyasztóbb képeket mutat — A Vitmissek nem emberek, a külsőleges jegyeik alapján történő megítélésük és a személyes érintettség…

— Hallgass! — kiáltása elfut a folyosón.

Csak a zizegés marad az elenyésző hang után, ujjai egyre jobban szorítják a fehér masinát. Előtte a pusztítás képei szűnni nem akaró lidércnyomásként ragyognak, bárhova is pillant, csak a néhai Vitmiss hadjáratok nyomait látja. Jobbja lassan ereszkedik, zsebébe csúsztatva elengedi a Kockát.

— Megértettem.

A képek semmivé foszlanak. A folyosó közepén várakozó ember lehajtja fejét, nagyot sóhajt, majd léptei visszaviszik a zárt átjáró mellé. Ismét a falnak támaszkodik, szemét lehunyva várakozik tovább. Már nem figyel a ketyegésre, füléből lassan szűnik a falak zizegése is. Teljes a csend körülötte. A tárnákban jár, a fekete páncélban. Elena kétségbeesett sikoltása zúg, ahogy David nevét kiáltja. Látja a lendülő buzogányt. Egész testében áramlik a Surranás lüktető energiája. Érzi a tenyerébe csapódó fegyver elenyésző erejét. Hallja a falnak vágódó őr puffanását. A zajon áthasít a fiú hörgő üvöltése: „Öld meg!”

Talpak koppanása hozza vissza a bányából. Az átjáró megnyílik, David katonás díszlépésben vonul át rajta. Egy pillantást vet csak bátyjára, majd széles mosollyal tovább menetel.

— Visszafelé én mutatom az utat!

A diadalmenetet nem követi az ember, tekintete is csak pár lépésig kíséri az ifjút. Újra az átjáró felé fordul. Elena is érkezik, Poal kézen fogva vezeti a folyosóra. Chris előtt megállva elereszti, jobbját előre nyújtva búcsúzik az érintés gesztusával. Csendes tipegéssel tér vissza a szobába, mögötte a vibráló anyag ismét alakot ölt.

— Hogy ment? — megfogja húga bal kezét — Letörtnek látszol.

Elindulnak David után. A lány szemét lesütve aprókat sóhajt, fejét rázza csupán, azt is alig észrevehetően. Az ember ismét öccsére pillant, elkerekedet szemmel mered a távolodó kis Parancsnokra. Minden mozdulatából süt az elégedettség.

— Mi történt odabent?

— Engem is meghallgatott. — suttogja az orra alatt — Születésemtől egészen a Kaedru Király látogatásáig. — felnéz egy pillanatra — Mást nem akart látni, azt hiszem.

— Mondott valamit? — keze egyre szorosabban fogja húgát — Nem kérdezett semmit?

— De. — ismét lesüti szemét — Azt kérdezte, szeretnék-e Poal polgár lenni. Igent mondtam.

A távolban David eléri az átjárót. A vibráló fal előtt hátat fordít, szélesedő vigyorával néz a lemaradtak felé. Lassan kezd alábbhagyni jókedve, amint bátyja szigorú tekintete egyre közelebb ér hozzá. Egy lépésnyi távolságra állnak meg tőle. Az ember nem néz a fiú szemébe, felette bámul a fehér anyagra. Szemöldöke összeráncolódik.

— Mit kérdezett tőled Poal, David?

— Azt kérdezte, miért akarok Árnyékharcos lenni.

A halk szavakat a zúgás követi. Elena tenyere egyre jobban szorítja bátyját. Gyorsulnak a lélegzetek.

— Mit feleltél neki?

— A Kaedru páncél jobban tetszik, mint a Poal.

A leány szorítása tovább erősödik. Egész karja beleremeg, úgy kapaszkodik bátyjába. Már nem sóhajtozik, csendesen fújtat. Chris nem mozdul, üresedő tekintetével mered tovább a falra.

— Akkor, most mi lesz, Árnyékharcoska? — lenéz a fiúra — Hogyan vezetsz tovább, ha még az átjárót sem tudod kinyitni?

— De ki tudom! — az anyag semmivé lesz mögötte — Látod? Nem lettünk polgárok, de védett egyének igen!

Egy hatalmas csattanás rázza meg a folyosót. Elena teljes erejével lesújtott. David arcán már egy vörös tenyérnyom éktelenkedik, a kis Tündér a fiút megkerülve rángatja tovább az embert. A vibráló padló sem képes elnyelni talpainak koppanásait, minden lépéssel egyre hangosabban halad előre. Chris a fal mögött lassan eltűnő öccsét nézi. Már nincs harag szemében, amint arca előre fordul, azonnal szóra nyílik szája.

— Nem kellett volna ezt tenned, Elena.

— Valóban nem... Neked kellett volna megtenned! — karja egyre erősebben remeg — Bármit csinálhat, te úgysem bünteted meg!

Az emlékei ismét messzire sodorják az embert a fehér falak közül. Az Első Harcos lakosztályában áll, előtte a fújtató fiút és a hideg Monát látja. A vöröslő tenyérnyom felett a barna szemekből süt a harag és a bosszúvágy. Minden lélegzetvétellel forróbb körülötte a levegő.

— Jobb, hogy nem én tettem. — szelíden mosolyog húgára — A te pofonjaid elérik a céljukat.

— Talán a tieid és célt érnének. — haragja nem enyhül hangjában — Kipróbálhatnád.

— Mona sem ment vele sokra. — hátra fordítja fejét — Egyébként sem emelhetek kezet védett egyénre, a Poal törvény egyértelmű.

A szorítás enged, a lány lépteit gyorsítva előre siet. Chris utána pillant, de szinte azonnal megtorpan. Nagyot sóhajt, a folyosó közepén lecövekelve várakozik tovább. Nem néz hátra, mégis a koppanások mögötte egyre halkabban közelítenek, az utolsó pár méter szinte nesztelenül fogy el a térből.

— Haragszik rád. — bal tenyerével a fiú vállát érinti — Nagyon.

— Majd megnyugszik. Mindig ezt csinálja.

— Nagy szamár vagy, ha azt hiszed, ez örökké így marad.

— Mi az a szamár?

Összenéznek. Chris szeméből a múló szigor, Davidéből az értetlen kíváncsiság sugárzik. Hangosabban zúg a fal körülöttük, elnyomja a lélegzetek süvítését. A Poal egyenruha fehér mellvért elemei finoman megrázkódnak. Az ember arca egyre vörösebb, ajkait már görcsösen szorítja össze, csak szája széle kanyarodik apró ívben felfelé. Akadozó szuszogással próbál szabadulni az érzéstől, amit a fiú ártatlan ábrázata kelt benne. Hátat fordít, karját arca elé szorítva fújja ki magát, nem hangosan, éppen csak annyira, hogy a távolodó Elena már ne hallja meg. Magára komolyságot erőltetve tekint vissza öccsére, balját felette átemelve oldalához húzza.

— Nem vehetsz mindent ennyire félvállról, David. — suttogja oldalra — Elenának fontos volt, hogy ti is polgárok legyetek.

— Védett egyénként már tudja használni, amit megengedsz neki. — egy lélegzetig elgondolkodik — Már kedvére tanulhat, amennyit akar.

— Nem ezért volt fontos neki… Nem maga miatt aggódik. Én sem.

Az ölelés súlya alatt egy apró rándulás fut végig. David előre tekint, a távoli falnál várakozó lányra. Halkan, de mélyet sóhajt.

— Túl sokat aggódik miattam. — bátyjára néz — Te is.

— Talán nem alaptalanul. Mossamic Mester is minden jelentésben megemlíti az iskolai viselkedésedet.

— Nincs mit megemlíteni. — hangja elhalkul — Már csak Elenával beszélek, nem verekszem és nem is rongálok meg semmit.

A léptek koppanásai erősödnek a folyosón. Chris rezzenéstelenül néz előre, tekintete üres, nem engedi arcán megmutatkozni érzelmeit. David lopva leskelődik felfelé, de minden pillantás után egyre zavarodottabban fordul vissza.

— Tudom mit akarsz mondani. — vállaival fészkelődik az ölelésben — Nem akarod, hogy olyan legyek, mint Annuntian. — ismét felnéz fivérére — Miért baj az, ha olyan akarok lenni, mint az Árnyék vezér?

— Nem az a baj. — erősebben húzza magához — A baj az, hogy nem is tudod, milyen igazából. Te nem rá akarsz hasonlítani, csak arra a kevésre, amit láttál belőle. Ő attól több.

Ismét elcsendesednek. Elena a megnyílt átjárónál várakozik előttük, alig húsz lépés távolságra. Nem néz a fiúk felé, kezeit hátra csapva aprókat fordul csupán jobbra és balra. Utolérik. Chris egy villanásig pillant csak a lány könnyáztatta arcára, bal kezét finoman átfogva vezeti a fal túloldalára. Hárman haladnak tovább. Az ajtók nyílnak, a folyosók fogynak, de szótlan menetüket csak a zúgás festi alá.

Elérik a hangárt. A sikló kitárt bejárata pont úgy várakozik, mint amikor megérkeztek. Az alvó gép zizegése elveszik a csarnokban. Elena lép be elsőnek, de a fiúk nem követik. David hátra fordulva a záródó átjárót nézi.

— Talán, ha visszamennék… — suttogja maga mögé — Beszélhetnék Poallal, hátha…

— Tényleg ezt szeretnéd? — mosolyog rá öccsére — Eldobnád a példaképed, hogy alkudozhass a béke őreivel?

— Csak az egyiket. — bánatosan fordul vissza — A Kaedrukat úgysem kedvelik túlzottan.

— Én kedvelem őket. — a fiú vállát eresztve hajába túr — Az Árnyékharcosok vezérét különösen. — összeborzolja tincseit.

Davidet magára hagyva Chris is belép a siklóba. Nem néz vissza, a kacatok közt pakolászó lányhoz indul. A kiküldetések alatt kapott ajándékok és a begyűjtött szuvenírek halmai düledeznek körülöttük, de a kevés szedett-vetett bútor már roskadásig van töltve.

— Rendetlen vagy! — fújtat az embert odébb tolva — Ezeket már nem is tudom hova tenni!

— Azt terveztem, hogy átvisszük őket a Morales Rombolóra. — tarkóját zavarodottan kezdi vakarni — De a látogatást előbbre kellett venni. — elneveti magát — Ha megismered Kockát, majd megérted…

— Nem akarom megismerni! — szigorú tekintete szinte felpofozza bátyját — Poal sem olyan... Nem olyan bölcs, mint ahogy mondtad.

Miközben a kupacokat pakolja jobbra-balra, arca ismét egyre vörösebb lesz. A fém tárgyak csengenek, a fák koppannak a padlón. Chris szótlanul nézi a rendszertelen rendezgetést, lassan elhátrálva oson a lebegő fotelek felé. A bejáratra lesve a fiút pillantja. David nem mozdul a sikló mellől, csak meredten bámul a hangár falára.

Az ember megrogyott tartással ül le helyére. Nem ébreszti a csillagtérképet, csak könyökét térdére támasztja, arcát kezébe hajtja. Nagyokat sóhajt, háta egyre görnyedtebben görbül. A csörömpölés hangosodik a kacatok felől, az egész belteret betölti.

A fiú is belép a hajóba. Tekintetét a düledező tornyok és a lebegő ülések közt forgatja. Egyet lép a lány felé, de megáll. Hátat fordítva Chrishez indul, mégsem jut tovább a padló közepénél.

— Hová szeretnétek menni? — dől hátra foteljében az ember.

A felhalmozott fémek tornya elbillen, hatalmas csörgéssel terül el a padlón. Egy héjtörő korong a fiú lábáig gurul, föderációs csizmájának koccan.

— Át kellene vinni ezeket a rombolóra. — veszi kezébe David a fémet — A készleteket is fel kellene tölteni…

— Vigyél haza az Iskolába! — Elena rideg hangja vág közbe — Tanulnom kell Monával, nemsokára vizsgázom.

Az ember a reszkető lányra, majd a szótlanul maradt fiúra néz. Egy bólintás válaszol a néma kérdésre. A bejárat lezárul, csak a zúgás marad a sikló falai között.