A látogatás

A sötét űr mélyén egy fehér Poal sikló ringatózik. Távol a kék csillagtól, messze az élhető bolygók alkotta világoktól várakozik elrejtőzve a pislákoló fények között. Fedélzetén egy ember üres tekintete mered a fülsiketítő horkantások felé. A termetes ágyon két Vitmiss fiatal pihen összeölelkezve. Bátyjuk a lebegő fotelben üldögél, kezében egy lila gyümölcsöt szorongatva. Szemei előtt a feladatok listája suhan, szinte lélegzetenként kerül egy új cím a sor végére.

Egy csendes roppanás visszhangját nyelik el a vibráló falak, Christian Morales Békeharcos megkezdi reggelijét. Barna szemeibe visszatér az élet, arcát lassan formálja grimaszossá a szokatlan íz, amint az édes gyümölcs leve nyelvéhez ér.

— Kocka! Ez megint olyan, mintha egy darab fémet rágnék! — suttogja maga elé összevont szemöldökkel — Valami baj van a tárolóval, már sokadjára mondom!

— Az időtorzító mező diagnosztikája nem talált hibát. — zúg fel fejében a vidám gépi hang — Az élelem részecske szerkezete megfelel a letárolási állapotnak.

Egy hangos harapás felel a számítógép válaszára, majd a gyümölcs maradéka a padlón puffan. A vibráló anyag halk sistergéssel kezdi emészteni, mialatt Chris a helyéről felkelve az ivóvíz tároló felé indul. Korsóját többször is megmártva öblíti le a fémes utóízt, tekintete a kacatok közt várakozó faládára fordul.

— A következő úticél lehetne a Horvis rendszer. — kezébe vesz egy magvakból összegyúrt cipó félét — Ezt is után kellene tölteni. — fogai alatt reccsen a száraz étel.

Szemei előtt ismét villan az elme képernyője, a száguldó csillagtérképen közeledik az utánpótlás planétája. A sárga bolygó már szinte teljes látómezőjét eltakarja, de a Kocka hangja megállítja gondolatában.

— A „Ne halogasd ember!” protokoll aktív státuszban van. A két Vitmiss létformával a fedélzeten csak a Poal látogatása után választhatsz más úticélt!

— Ki találta ki ezt az ostobaságot? — mérges dörmögése éppen több a suttogásnál.

— Te, természetesen!

Néma fújtatással indul vissza foteljához, csak a vibráló falak zúgása festi alá lépteit. A kék egyenruha zsebébe nyúl, kezébe veszi a számítógépet. Szótlanul ül helyére, de barna szemei szigorúan merednek a fehér Kockára, valósággal égeti tekintetével. Egy pillantást vet csupán az ágyban békésen szuszogó lányra, majd a mellette már mozgolódó kis Parancsnokra néz.

— Akkor menjünk oda! — megszorítja a szerkezetet — Legalább túlesünk rajta.

Ismét felvillan a csillagtérkép, a száguldó csíkok egészen az univerzum széléig repítik tekintetét. Az ismerős galaxis növekszik előtte, végül a Poal központ planétája tölti be a teret. A sötét űrben lila fény villan. A hangtalan térben a szikrázó gömb kitágul, az átjáró túlfeléről idegen csillagok képe szűrődik át. A sikló elindul a távoli világba.

Mocorgás hangja nyomja el a falak zúgását. David előbb hátra, majd a másik oldalra fordul, végül talpai a vibráló padlón koppannak. Ködös barna tekintetét körbe fordítja, majd csattogó léptekkel baktat a semmibe meredő bátyja elé.

— Hová megyünk ilyen korán? — kezeit tarkója mögött összekulcsolva nyújtózik — Nem tudok aludni, ha minden mozog körülöttem!

A kijelző semmivé foszlik az ember elméjében, szemei előtt csak a durcásnak tűnő siheder Harcoska marad. Egy lélegzetet vár, majd helyéről felállva beletúr a fiú kócos barna hajkoronájába.

— A Poal csillapítás mindent elfed idebent. — alaposan összeborzolja — Nem is érezheted, hogy mozog a sikló.

— Én akkor sem tudok aludni. — kezeit karba teszi, arcát az ágy felé fordítja — Elenának könnyű, Ő tényleg nem érzi.

— Te sem. — mosolyog rá bátyja — Csak képzelődsz. Én sem érzem, pedig elég sokat utazom vele.

A fiú nem felesel, némán fordít hátat, majd elindul az időtorzító tároló felé. Az előtte semmivé fakuló vibráló fedél alatt kutatni kezd, jobbra-balra tologatja a színes gyümölcsöket. Egy elégedett sóhaj száll felette, kezében egy lila és egy sárga gombóc akad meg. Ismét fordul, halk léptei Elena mellé viszik. A körte szerű étel a kis kovácsolt asztalon kap helyet, a másikkal kezében a fotelhez baktat. Fogai közt roppan a lila gyümölcshús. Újra és újra harap, de arcán az elégedetlenség nyomát sem látni.

— Nincs rossz íze? — közelebb lép öccséhez — Olyan fémes, vagy nem is tudom.

A hangos csámcsogás közben csak egy tanult földi gesztus felel, David a fejét rázza, miközben az utolsó falatig körberágja a csutkát. A maradékot leejtve adja át a padló felemésztő rendszerének, majd nagyot nyújtózva ismét a talpára áll. 

— Még nem válaszoltál, Chris! Hová jöttünk ilyen korán?

— Bemutatlak titeket az arctalanoknak. — Elenára pillant — Benyújtottam az igényemet a befogadásotokra. Meghallgatnak titeket.

— Mi is Poal polgárok leszünk, mint Te? — vigyora szélesre húzódik — Akkor nem kell többé föderációs jogot tanulnom?

— Ezt Monával kell megbeszélned. — gúnyos mosollyal indul a fal felé — Ha szépen megkéred, talán tanulhatsz föderációs közgazdaságot is.

Nem néz vissza, mégis tisztán hallja az ifjú arcának fanyalgó rándulásait. A vibráló anyagra pillant, fejében felzúg a parancs.

„Átjáró, nyílj meg!”

A blokk semmivé foszlik előtte, egy lépéssel terem a hangár padlóján.

— Most hová mész? — szalad a nyíláshoz David — Elena még fel sem kelt!

— Csak kell egy kis környezetváltozás. — nagyot nyújtózik — A sikló olyan egyhangú. Kiélvezem, hogy megérkeztünk.

A fiú tekintetét kérdőn fordítja körbe a hatalmas csarnokban. Minden fehér és vibrál, pont, mint a hajó belterében. Egy percet bámészkodik, majd hátat fordítva az ágyhoz siet, a lányt kezdi ébresztgetni.

Chris átmozgatva végtagjait ismét zsebébe nyúl, a Kockát emeli maga elé, egy szelíd mosollyal szólítja újra a számítógépet.

— Szólnál Poalnak, hogy megjöttünk?

— Már vár titeket az ötszázharmadik tárgyalóban. — tréfás hangja zúg fel az ember fejében — Megjelöljem az utat, vagy ezúttal is szeretnéd magad megtalálni?

— Jelöld… — szigorú tekintete alatt arca enyhén vörösbe borul.

A fehéren vibráló padló felett egy vékony kék vonalat pillant, a csarnokon át, egészen a falig vezet. A siklóból már a készülődő Védencek hangja közelít a nyíláshoz. Elena szótlanul lép bátyjához, jobb kezét átfogva szegődik mellé. David a balljára áll, ő is megragadja fivérét. A gyerekek már az ember válláig érnek, mégis úgy állnak mellette, mint évekkel az előtt. Hárman indulnak el kézen fogva a gigászi csarnokban.

Amint egy falhoz érnek, az semmivé válva nyitja meg előttük az újabb és újabb folyosókat. Minden szakasz pont olyan, mint előtte bármelyik. A percek lassan órákká válnak a monoton zúgásban.

— Honnan tudod, hová megyünk? — tekint fel bátyjára Elena — Itt minden ugyanolyan. Fehér és világít.

— Csalok. — mosolyog le a lányra — A Kocka mutatja merre kell menni. — oldalra súg — Már egy ideje én sem tudom, merre járunk.

— Háromszázötöt léptünk előre, jobbra fordultunk, kétszázhuszonkettőt tovább, az után balra jöttünk… — David egy pillanatra elhalkul — most ezerkettőszázhét…  ezerkettőszáznyolc…

A számoló fiú felé fordulnak a megdöbbent barna tekintetek. Magáról elfelejtkezve folytatja tovább a katonás ütemét, észre sem véve, hogy figyelik. Még perceket mennek, mielőtt az ember elméjében a kék vonal oldalra kanyarodik, majd a fal előtt véget ér.

— Megjöttünk. — mutat rá a semmibe vesző átjáróra — A visszaúton te vezetsz minket. — mosolyog rá öccsére.

Átlépnek a nyíláson, a kör alakú teremben három lebegő fotel várakozik üresen. Chris szétnéz, de nem lát és nem is hall közeledő lépteket. A gyerekeket leülteti, majd a falhoz lépve hangosan kiált.

— Poal, megjöttünk! — tenyerével megpaskolja a vibráló anyagot.

A levegő sem mozdul meg körülöttük, csak a Védencek fészkelődnek egyre feszültebben. A halk zúgás egészen beteríti a szobát, de Chris mosolya nem lankad, bizakodóan néz a csuklóján ketyegő Japán Harcosra.

— Mindjárt jön. — tekint a lányra — Az arctalanok szeretik megváratni a vendégeket… Engem legalább is mindig megvárat.

A tréfás szavakat nem követi kacagás, újabb percek telnek némán. David székéből felállva nyújtani kezd, mintha csak bemelegítene a reggeli edzés előtt. Elena bátyját lesi a fal mellett, ajkai lassan konyulnak, ahogy az ember arcáról is elszökik a magabiztosság.

— Talán nem érnek rá. — fordul a fiú sandán Chrishez — A Vitmisseket itt sem becsülik többre… — hangja elszorul, tekintetét a falra veti.

Elenának feltűnik a hirtelen szótlanság. Davidre néz, a fotel szélében megkapaszkodva mered rá, de csak a zúgás veszi körbe őket, más hang nem szűrődik be a szobába. A fiú lassan fordul vissza, lábai a helyéhez viszik. Leül, kezeit karba téve bámul tovább a fal felé.

— Mi történt? — suttog neki a lány — Miért hallgattál el?

A vibráló anyag lassan kezd áttűnni, mögötte egy kék ruha képe sejlik fel, majd az apró lény betipeg a nyíláson.

— Poal! — siet elé Chris — Már attól féltem, nem is érsz ide! — a gyerekekre pillant — Elena, David, bemutatom Poalt. Ő egy Poal… Akárcsak itt mindenki.

Az ifjak ábrázatát az irtózat rajzolja át. Meredten néznek az idegen jövevényre, még lélegzetük hangja is elveszik a zúgásban.

— Nincs szája…— suttogja David — Mégis hallottam mit mond.

— Szeme és orra sincs. — húzza össze magát Elena — Arctalan.

A topogó léptek a gyermekek elé viszik az idegent. Kezét felemelve a középső fotelre mutat, hangja felzúg Chris fejében.

— Morales tanulópolgár, kérlek te is foglalj helyet az ajánlottakkal.

Az ember szótlanul engedelmeskedik, a Védencek közt ül le. Poal bal tenyerét a padló felé fordítva tartja elé, a jobbat a plafon irányába billentve nyújtja Davidnek. A fiú bátyjára tekint, egy bólintás felel a ki nem mondott kérdésre.

Megérintik a szürke kezeket. A Japán Harcos ketyegése egyre ritkábbá válik, elmélyült hangja végül elenyészik a lassuló zúgásban. A mutató megáll. Egy villanás fedi el a fehér falakat.

Az ember már máshol jár, egy szürke világban, rácsok között fekszik. Egy Vitmiss nő ölelését érzi maga körül, karjaiban szorongatja, mint egy kisdedet. A vakító villanásban elmosódik a fénytelen kalyiba képe.

A fehér szobában Chris szelíden mosolyog.

Már a porban szalad, a homok szúrja mezítelen talpát. Az ózonos szellő csípi orrát, alig futott egy keveset, de már levegőért kapkod. Körülötte hatalmasnak tűnő megláncolt felnőttek vonulnak egy sötét barlang felé. A nő is köztük van, hozzá fordul, Thavithnek szólítja. A felkavarodó szürkeségben elveszik az idő.

Már nem mosolyog.

A sötét tárnák mélyén a láncok csörgését elnyomja a korbács csattogása. Vitmisseket vernek. A fojtogató párában elfut a vér szaga. Sok a megürült béklyó, kevés a munkáskéz. A fiú a nő mögött áll, rongyos ruhájába kapaszkodik. A denevérfejű bestiák a holtakat vonszolják. A szerszámok lendülnek, a fémek a kőzetbe csapódnak. A szikrák elvakítják a fiatal szemeket.

Fogai összeszorulva csikorognak a fotelban.

A nő a földön fekszik. Mellkasa nem mozdul, pedig szemei a kalyiba plafonjára merednek. A fiú szólítgatja, de nem felel neki. Megérinti a kezét. Hideg. Kiszalad a viskóból, segítségért kiált. Újra és újra egyre hangosabban üvölt. Egy őszes Vitmiss férfi jön csak elő, a fiúhoz siet. Együtt lépnek be a félhomályba. A nő nyakát érinti, kezét hozzá szorítva vár egy lélegzetet. Szavait elmossa a homok örvénye.

Arcán végiggördül egy könnycsepp, a Poal egyenruha nyeli el ölében.

Már a fiú is láncot visel. Apró kezével alig bírja mozdítani a nehéz szerszámot. Egy falnál állnak az ősz férfival. A törmelék közt felcsillanó szürke anyagot gyűjtik. Az ifjú szemeket megbabonázza a csillogás, egy pillanatig néz csak maga elé. Csattanás tör át a munkazajon. Lapockái között villanásként hasít húsába a fájdalom. Artikulálatlan üvöltést hall, miközben a földre zuhan. Kezével hátát érinti. A félhomályban is tisztán látja tenyerén saját vérét. Ismét csattan a korbács, mellette az öreg is leborul. A felkavarodó por elborítja a sötét tárnát.

Bal öklében roppannak az ízületek, a kék szövet alatt feszülnek izmai.

Már könnyebben lendül a szerszám, a pattogó kövek közt csillognak a fémek. Letörli verejtékes homlokát, sajgó hátát kiegyenesíti. Nincs mellette senki, az öreg béklyója üres. Ismét lesújt a kőre. Egyre nagyobb darabokat hasít ki a sziklából. Egy ütemes csengést hall maga mögött, kongatják a pihenőt. Nem áll meg, még erősebben üti az ásványt. A tárnába a lányok hangja szűrődik be, a vízhordók körbe indulnak. David nem áll meg. Szerszáma az elnémult barlangban is szórja a szikrákat. Mögötte egy vékony hang szólítja. Felé fordul. Szeme elkerekedik, kezében megremeg a csákány. Egy vele egykorú lány áll előtte, egy kulacsot szorongatva. Sosem látott még olyan szépet. Egymásra mosolyognak. A barna szemek csillogása felragyog a félhomályban.

A vibráló falak közt forróság fut el a levegőben.

A kalyibák mögött, a csillagtalan éjszaka leple alatt két gyermek a homokban fekszik. Egymás kezét fogják. Suttognak. Elena egy távoli helyről mesél, amit ő sem látott soha. Apja műhelyéről és a fémekről beszél, amiket megmunkál, valahol messze a bányától. Dübörgés közelít feléjük. Egy őr kiált. David felpattan, a hang felé kezd futni. Nem várja meg a lányt, a denevérfejű rém elé áll. Nem felel a kérdésre, csak dühödten néz az óriásra. Egy lendülő ököl fedi el a csillagtalan eget.

A lebegő fotel megrázkódik a benne remegő izmoktól.

A fiú ismét a falnál, kezében lendül a csákány, nyakában leng a lánc. Mellette egy öreg Vitmiss küzd, csontjai tisztán látszanak szakadt ruháján át is. Már többet köhög, mint dolgozik, fuldoklása végül a földre kényszeríti. David leteszi szerszámát, térdére vágódva próbálja felhúzni a haldokló bányászt. Egy mély hang dörren, dübörgő léptek követik. Az őr kezében nem korbács leng, egy termetes buzogánnyal közelít feléjük. A fiú feláll, öklét a támadóra emeli. Kiabál, de a bestia egyre gyorsabban halad. A lendülő buzogány suhogása alatt Elena kiáltását hallja. A dörrenés megrázza a tárnát. A fegyver egy fém tenyérnek ütközik. A fiú előtt már áll valami, nem nagyobb egy Vitmiss felnőttnél, mégis megállította a csapást. A Sötét Lidércet látja. Christ. A fekete páncél mozdul, egyetlen ütéssel falhoz vágja a gigászi bestiát. A csattanás felrázza a bánya porát.

A vibráló falak fényében egy apró fuvallat szökik el az ajkak közt.

Felgyorsulnak az emlékek, az ember előtt a Föderációban töltött közös évek szinte villámként száguldanak. Megdermed minden. Az iskola kertjében állnak, David előtt az Árnyékharcosok vezére várakozik. Egy Fényacél brosst ad neki, a szakadt lánc jelképével. Elnyúlik a pillanat, napoknak tűnnek a másodpercek. A villanás véget ér.

— Morales tanulópolgár, kérlek kint várakozz tovább.

Az ember keze lassan ereszkedik a szürke tenyér alól, mialatt éledő tekintetét kérdőn fordítja Poal felé. Az arctalan nem szólal meg újra fejében, csak kellemes melegsége sugárzik szerte a szobában. Chris Elenára néz, barna haját hátra simítja, szinte csak suttogva szólítja meg a fészkelődő lányt.

— Itt biztonságban vagytok. — feláll székéből — Nem lesz semmi baj.

A megnyíló átjárón kilépve ismét a folyosón találja magát. Kezét karba fonva dől neki a vibráló falnak, mialatt mögötte a szoba bezáródik.