Csendesülő zajok

Az asztaltól szapora léptek indulnak. Chris az erdő felé tart, arca vörös, lábait hangosabban érinti a földhöz a megszokottnál. Mögötte árnyéka halad, egy farok hosszával lemaradva.

A fák közé érve a levelek recsegnek a talpak alatt. Nincs lopakodás. Az éjszakai szállás lombjai alatt egy utolsó csattanással törnek a gallyak. Az ember megáll, a törzsnek támaszkodva mereszti szemét az őt követőre. Az apró lélegzetek hangját túlzümmögik a felszálló rovarok szárnycsapkodásai.

A hüllő lassan ereszkedik a földre, hátra felé hajló lábain pihenteti mancsait. Békésen ül Chrissel szemben. Orrlyukainak apró fuvallatai szinte meg sem mozdítják a levegőt. A zöld szemekben a pupillák tágak, egész lényéből árad a megszokott nyugalom.

— Miért nem mondtál semmit? — meg szorítja a kérget — Miért tettetted, hogy… Hogy…

— Mondtam. —  sustorog a hang fejében — Nem hallottál a zajban.

A marok alatt a fa halkan serceg, apró forgácsok hullanak az ujjak közül.

— Milyen zajban? Ugyan mit mondtál nekem?

— Megkérdeztem, hogy nekem szedted-e az ételt. — tekintetét a lombokra fordítja — Te csak hangoskodtál és azt a finomat lóbáltad felém.

Az ujjak közt roppan a kéreg, egy dühös toppanással lép közelebb a hüllőhöz, de az meg sem rezzen, békésen nézelődik a levelek közé.

— Érted, amit mondok! — kiált rá haragosan — Tudtad, hogy nem neked szedtem!

— Akkor még nem. — a meleg rezgés szinte alázatosan búg — Egy egész éjszakán át figyeltelek, amíg megtanultam érteni a furcsa hangos beszéded. Utána már te kínáltál ennivalóval.

Egy halk fújtatás száll kettejük közé, majd az ember leül a lénnyel szembe. A magasba bámuló hüllő tovább mered az átszűrődő fénybe, mintha csak napozna az árnyékban.

— Ha megértetted, akkor miért maradtál? — megvakarja tarkóját — Azóta is itt vagy körülöttem.

— Nem voltam még házi állat. — az ember felé fordul — Kipróbáltam, milyen az.

A levelek száradó párája kering körülöttük. Mintha csak esteledne, a rovarok is csendesebben zümmögnek a lombok alatt. A barna szemek a zöldekre néznek. Egy hangos nevetés tör fel a vörösödő emberből.

— Mi a neved? — szemét vigyorogva törölgeti.

— Aligátormacska.

— Nem az. — elfordítja arcát — Az igazi!

— Fajom, az Oviat nem használ neveket. — mancsát maga felé emeli — Nekünk szagunk van és feladatunk. A nevem így tőled kaptam.

A furcsa gondolatra Chris megmozdul, egy kicsit közelebb hajolva szimatol a levegőbe. A csobogó víz illatában egy megbújt szagot érez. A nyers csirkéhez hasonló, de egy kis bazsalikom is keveredik vele.

— Honnan tudod, milyen szaga van egy másik városban valakinek?

— Csak a kolónián belül figyelünk rá. A távoli társak sem keresik a mi szagunkat. Olyankor csak a feladat számít, semmi más.

Az ember némán áll fel, megsüllyedt helye felé indul folytatni gyakorlását. Térdei alatt koppan a keményre taposott föld. Még egy utolsó halk kérdés indul a leheveredő lakótárs felé.

— Neked mi a feladatod?

— Én vagyok a hatodik kolónia ifjainak rangidős védelmezője. — farkát feje alá húzza.

— Te is harcos vagy… — le hunyja szemét — Aligátormacska, az Oviat.

Elcsendesedik, elméjének mélyébe ereszkedve kezdi meg meditációját. Az erőt szólítja, de az nem felel a parancsra, térdei a kemény földnek szorulva maradnak. Minden néma kiáltással egyre mélyebbre ás, de bárhogy küzd, nem emelkedik. Órák telnek el.

Testét már verejték borítja, izmai felváltva feszülnek acélosra, eredménye mégsem látszik. A test dolgozik, de az erő hallgat. Nyugodt arcát apránként a görcsök húzzák grimaszossá.

A levelek megreccsennek, egyre közelebbről ropognak a gallyak. Chris szemét felnyitva tekint oldalra. A hüllő egészen mellé kúszott, a földön lapítva leskelődik felfelé. Őt nézi.

— Úgy nem megy, ha bámulsz! — rivall rá zavarodottan — Ezt egyedül szoktam csinálni.

A zöld szemekben a pupillák szinte hajszálnyira szűkülnek. Egy lélegzetig méricskéli, a fürkésző tekintet fel- és leszalad az emberen.

— Jól haladsz vele egyedül? — lágy hangja alig zizzen a kavargó elmében.

Chris tüdejét teleszívja, felfújja magát, mint egy varangy. Haragos tekintetét a lapuló lényre veti. Lassú hátrálását látja csupán, Aligátormacska békésen vonul vissza helyére.

— Nem... — kifújja magát — De nem tudom mit rontok el.

— Talán semmit. — ismét összegömbölyödik — Lehet, hogy csak nem ismered még eléggé a természetét… Vagy a sajátodat.

Az ember újra magára marad elméjében. Elmerülni próbál, de már csak a hüllő szavai visszhangoznak fejében. Arcáról a kifejezéstelen ürességet megkönnyebbültség váltja. Nem térdel tovább, léptei a patak felé indítják. Csendesen jár.

A partra érve csak cipőjét, zokniját és óráját teszi a fűbe, majd ruhástól veti magát a vízbe. Nagyot csobban, szinte azonnal alámerül. A buborékok feltörő sűrűjében áll meg a felszín és az iszap közt. Lebeg.

Mikor elnehezedik tüdeje, a felszínre úszik, ott nagyot fújtat és mély levegőt vesz. Ismét alámerül, lefelé menet megáll félúton. Forog a víz alatt, mint egy gondtalan gyermek, aki éppen elég bátorságot gyűjtött a süllyedéshez.

Egészen a fényoszlop érkezéséig marad a pataknál. A partra kimászva egy rövid szárítkozásra fekszik el a fűben, majd lábbelijét felhúzva a vacsora beszerzéséhez készülődik. Az erdő széléhez érve a csarnok bejárata felé pillant. Poal polgártársa már ott várakozik, de Chris nem indul felé, a magasba ugrik és eltűnik a lombok között. Hosszasan kutat, felhajtott felsője apránként telik meg az érett gyümölcsökkel. Az alvó fához visszatérve a hüllőt még összegömbölyödve pillantja, de szemei nyitva várják az érkező embert.

Szótlanul telepedik mellé, elé felhajtott ruhájából egy kis kupacot borít az asztalul szolgáló lapos kőre. Aligátormacska kimért mozgással emelkedik, az ember mellé ül, de szemeit nem az étel felé fordítja.

— Ez az utolsó közös vacsoránk. — bánatosan néz rá — Nekem vissza kell térnem a saját ifjaimat védelmezni.

Nem érkezik felelet, a zöld szemek békésen nézik a lassan elkomorodó lakótársat.

— Mit fogsz csinálni, ha elmentem? — nyújt át egy sárga gyümölcsöt.

— Visszamegyek a többiekhez. — búg a megnyugtató hangú válasz.

A mancs megszorul az ételen, a gyanakvó barna szemek elől eltűnik a fekete szájban.

— Nem nagyon keresték a társaságunkat… — egy zöld gumó roppan fogai közt — Itt mindenki elég magának való, úgy hiszem.

— Megkértem őket, hogy ne hangoskodjanak körülöttünk.

A csámcsogás megáll, Chris egy pillanatra megdermed. A bogarak zümmögése tölti be a lombok alatti teret. Elmosolyodik, ismét rágni kezd. A kupac fogy, a lakótársak némán falnak tovább. Mikor a kő leürül, az ember lassan tápászkodni kezd. Az erdő széléig kíséri árnyéka, de a fák alatt megtorpan. Farkával hármat csap a földre.

— Találkozunk még?

— Ha úgy lesz, megismerem majd a szagod. — zizzen fejében a búcsúzó hang.

Egy kar lendül a magasba, majd a léptek a várakozó Poalhoz indítják. Többször vissza-vissza tekint az árnyékban eltűnő hüllőre. Mosolya apró ívei lassan egyenesednek ki, amint az arctalan mellé ér. Zsebéből a fordító markába kerül, polgártársa felé emeli.

— Tévedtem. — tenyerébe ejti a kis kockát — Nem volt rá szükségem.

Némán mennek tovább a hosszú folyosón.