Most vagy soha

Oria lakosztályának ajtaja egy hatalmas dörrenéssel tárul. Chris a kis előtéren át a szobába ront. Fújtat, lélegzetei egyre vadabbul süvítenek. Az ablak előtt áll meg, tekintetét a lassan vándorló Capignisre veti. Karjain nyüszítenek a szíjak, páncéljának elemei a feszülő izmokon remegnek. Markában ropog a fekete kő, minden szívdobbanással erősödik szorítása. Magán érzi a kedves illatot, a fényben is csak az üres tekintetű lányt látja.

— Mit számít… — suttog az áttörő sugarak közé lehelve — Mit számít neked, hogy élek-e? Hogy David gyűlöl? Hogy Elena megvet? — Scielapillusát nyakába akasztja — Élsz a nyomorúságos álomvilágodban, éppen, mint előtte! — öklét a Fényüvegnek üti, a rezgés megrázza az áttetsző anyagot — A Föderáció polgára… A vezető sebész… A Császár Első Harcosának asszonya…

Hátat fordít, térdét a kőnek csapja, arca egy ülőpárnára borul.

— Az egész fertő szétrohadt körülötted, de észre sem vetted. Bármit mondtam, te maradni akartál. — hátára fordul, ködösödő szemeit a plafonra mereszti — Inkább hittél a titkosszolga hiénáknak, mint annak, aki ölt is érted. Még most sem hallgatsz rám. — suttogja a semmibe — Sosem hallgattál rám! — üvöltése megrázza a termet.

— Én bármit megadnék… — Annuntian halkan bezárja az ajtót — Bármit megadnék azért, hogy Beatitis aznap ne hallgasson rám.

A nehéz szavaktól elcsendesedik az ember. Rezzenéstelenül fekszik tovább, a plafont bámulva. A Király nesztelenül sétál az ablak elé, nem néz a párnák közt heverőre, arcát a Capignis felé fordítja.

— Nem tudom meggyőzni, Vezér.

— Már meggyőzted.

A barna szemek a Király felé fordulnak. Annuntian mozdulatlanul áll, fekete maszkja körül hullámzik a felforrt levegő a csillag fényében.

— Akkor, most hogyan tovább? — ül fel zavarodottan — Meggyógyítjátok?

— Papnőink már a Paradisus Viridis templomában imádkoznak a Gens Paradisi áldozatokért. A ceremónia tíz Fundurusi tengelyfordulón át tart, ma kezdődött a második.

— Még nyolc nap? — a Vezér felé emeli fejét — Addig meggondolja magát! Most vagy soha! Te vagy a stratéga, találj ki valamit!

A sötét palást meglebben a forduló Királyon. Fekete kesztyűjével követésre int, sebes léptekkel az ajtó felé indul.

— Most úgy beszélsz, mint a Fényharcos. — perzselő maszkja alatt mosolya seceg — Kitaláltam valamit, de nem fog tetszeni.

— Miért van az, hogy a Te szádból mindig csak ezt hallom. — tápászkodik gúnyos grimasszal — Hová kell mennünk?

— Csak egy lakosztállyal arrébb. — eltűnik a nyíló ajtó mögött.

A suhanó árnyékot egy barna kócos hajkorona követi. Chris kapkodva zárkózik fel, de kérdő tekintete nem segíti hozzá a válaszokhoz. Annuntian előre halad, arcát nem fordítja kísérője felé. Az ajtóhoz érve nem kopog, egy mozdulattal löki be, akár egy feldúlt király. A nagyszoba üres, a lányok hangja a hálóból szűrődik ki. A Vezér nem lép be, kitartott karjával az embert is megállítja.

— Az arctalanok PSY tanításai Placatas óta Papnőink sajátja. — tenyere vészjóslóan érinti bajtársát — De nem veszélytelen, főleg, ha a tudás nem teljes.

Adulcentia lép ki a szobából, mellvértjét leoldva kezd szabadulni a fémektől. Chris a Királyra tekint, majd a kelméig vetkőző amazonra.

— Nem teljes? — homlokát ráncolja — A lányod még tanulja. Nem kérhetsz tőle ilyet!

A Hercegnő termetes kezével az ember nyakára mutat.

— A tiéd is tanulja még az orvoslást, mégis megkérted.

— Az más! — fújtat hátat fordítva — Én ebbe nem egyezem bele!

Karján a szőrszálak lassanként égnek merednek. A puha talpak csendesen vonulnak el mögötte, de a kedves illat szinte azonnal körbe öleli. Monát Elena a párnákhoz kíséri, majd leülteti. Balján ő maga is helyet foglal, utána csendben várakozik.

— Mona beleegyezett. — Adulcentia vállvértjét érinti — De te is kellesz hozzá.

— Mi a legrosszabb, ami történhet? — fordul felé Chris.

— Egy reaktor sem fog felrobbanni. — a Király lánya mellé áll — Magad mondtad, Fényharcos. Most, vagy soha!

Egy villanásnyi zúgás követi Annuntian halk szavait. Chris a két Kaedrura mered, de pillantása szegletéből a Tündéreket nézi. Elena tekintete egyre feszültebb, keble rezzenéstelen, lélegzet visszafojtva figyeli bátyját. Mellette Mona sem mosolyog, de nem is szomorú. Kiüresedve ücsörög párnáján. Egy apró rángás billenti előre az ember fejét, még biccentésnek is kevés, bólintásnak még annyira sem nevezhető.

A fényacél maszk emelkedik, Adulcentia atyja markába teszi. Kezén ragadja barátját és felesége mellé vezeti. Az ember leül, magát összehúzva fészkelődik Mona mellett. Egész testében lángol, az Örök Fény nyughatatlan lüktetését érzi gerincében. Szemét lesüti, tenyerét a plafon felé tartva előre nyújtja kezét, de a Hercegnő nem érinti. A két termetes szürke marok a homlokokra simul, óvatosan csúszik a fejek tetejére.

— Te leszel a térkép. — szelíden fordul barátjához — Megkeresem, ami idegen és elhalványítom Mona emlékeiben.

A barna szemek alatt a száj még mozdul, de a hang már nem jut ki, a fehér villanás elszakítja testéből. A Morbor ökle fedélzetén fekszik a hideg fémasztalon. Húsából mindent beterítő fehér fény árad, csak az orvosok rémült sikolyait hallja maga körül. Elmosódik előtte az idő, egy pillanatra látni véli Alena könnyező arcát, de az emlékek nem várnak, suhannak tovább. Bolygók egész során jár, fekete vértjében. Szája lassan mosolyra kanyarodik, Marcoval vívott gigászi küzdelmei öntik el melegséggel mellkasát. A Fehér Lovag és a Sötét Lidérc színjátékai egyre gyorsabban peregnek előtte. Már a Kígyószemű Császár haragján mulat, tehetetlen dühén és üres fenyegetésein. Szíve összeszorul, Mona hazájában jár, sírját ássa a néhai Alenának. A Poal fehér termei közt sétál, a parányi szürke tenyér vezeti. A képek mosódnak, már háborúba indul. A villanás gyorsul, szinte már követni sem tudja. Marco még csak éppen szerelmes lesz, majd elhamvad a Császár fivérének villanásában. Chris könnyei még hullanak, miközben Annuntiannal vadászik, de már a Horgászfiú alkudozik érte. Fején a kórházi kötés feszül, az Ezredes felfedi arcát, a fekete sisakja alól. Már nem látja az eseményeket, csak elmosódott színes ködök folynak előtte. Szédülni kezd, saját elméjében újra és újra körbefordul.

Megszürkül a tér körülötte. Megáll minden. Mona karjai lassan átölelik, merev tartásának álcája mögött a szíve majd kiugrik helyéről. Az Iskolában állnak, az utolsó éjszakán. Az ajkak összeérnek, nyakába fúródik a kábító tű hegye. Érzi a vegyszert szétfutni ereiben. A hátráló Tündért nézi, a kezéből kieső eszköz koppanását hallja. Elnyúlik a pillanat, pont, mint azon az éjszaka. A szemébe néz, a reszkető zafírokra és az alattuk csillanó gyémántokra mered. A Tréfás Király szavai hagyják el száját, a lánynak szánt utolsó mosolyában. A földnek csapódik. Még hallja a titkosszolgálati hiénák bakancsainak döngését. Érte jönnek. Magukkal viszik. Tudja mi következik, szíve összeszorul.

A tartályban lebeg, átdöfött csuklóiban lüktet a méreg. Egész testét marja, izmait és csontjait emészti. Újra éli a pillanatot, amire emlékezni sem akart soha. Hatalmába keríti a rettegés, a ráboruló sötétségben elméjét megmételyezi az egyetlen gondolat, amit a tudatát elnyomó mérgek teremtettek. Örökké a tartályban marad.

A buborékok emelkednek körülötte, de nem alszik el. Egy fekete köd kúszik köré. Már nem a zöld folyadékban lebeg, sötét füst lengi körbe. Elölről átéli az egész pillanatot. Ismét. Újra és újra megtörténik. Mint az öreg lemezjátszó a földi alkatrészboltban, mikor karja megakadt, a tű egy barázdában pördült körbe folyamatosan. Egy rövid darabja szólt a zenének, míg valaki meg nem lökte. Chris szíve megvadulva ver. Nem tudja lelassítani, életének lemezében a tű nem halad tovább. Kiáltani akar, de teste nem mozdul. Lassan elfelejti, honnan indult és hová tartott. Csak a sötét gondolat marad: örökké a tartályban.

A villanás véget ér, a párnáról oldalra borulva a hideg kövön csattan. Nyitott szemét a terem világossága vakítja. Foltokat lát, lassan tisztulnak, de nem élesednek ki teljesen. Az Árnyékharcos alakját véli felfedezni, lányának karját feszíti. Adulcentia keze Mona hajába markolva rángatja a lányt a terem közepére. Az amazon üvölt, de nem érti mit mond. A Király hangja is erős, de összefolyik beszéde.

A nyomás egyre nagyobb az ember testén, már szemét sem bírja nyitva tartani. Álomnak érzi a valóságot, csak egy újabb mosódó pillanatnak. Elhalkul minden, a nyomás puha öleléssé folyik körülötte.

Első pillantásai a félhomályra nyílnak. Egy marok fogja kezét, nem erősen, éppen csak érinti. Már nem a hideg kövön fekszik, puha ágyat érez háta alatt. A kedves illat árad belőle. Tekintete fordul, egy Kaedru hölgy ül mellette. Arcát nem maszk, hanem kendő fedi. Ruházata nem nemesi, mégis különleges. Szálai, mintha fémből lennének, de lágy és hajlik. Nyakában egy termetes medál lóg, napkorong formájúra csiszolva. Közepében az elszakadt lánc szimbóluma domborodik. Fényacél, vibráló csillogása elárulja.

— Már minden rendben, Fényharcos. — kezét eresztve arcát simítja szürke tenyerével — Luxfero vagyok, a Fény Úrnőjének Első Papnője.

— Mi történt? — tekint körbe — Hol van Mona? Nem esett baja?

— Ő jól van. — Annuntian lép ágya végébe — Te viszont bánhatod, hogy a jó halál elkerült! — ráncosodó homlokán a szürke bőr egészen összegyűrődik.

A papnő csendesen áll fel az ember mellől, az ágyat lassan megkerülve a Királyhoz közelít. Karját meglendítve termetes öklével hatalmasat csap fejére. A csattanás megrázza az ágyat is. Chris döbbenten fordul a távozó Luxfero után, de tekintete még értetlenebbé válik, amint az arcát lehajtó Vezérre pillant. Némán tűri, pedig felszakadt szemöldökéből lila vére a padlóra csepeg.

Elcsendesedik a visszhang is, csak ketten maradnak a szobában. A félhomály lassan eloszlik szemében, a fal mellett gondosan elrendezve vértjeit pillantja. Óvatosan felül, bal lábát halkan emelve fordítja a föld felé. Feláll, lopakodva indul páncéljához, de fél szemével mozdulatlan barátját lesi. Két lépésre torpan meg céljától.

— Folyton fecsegtél a kommunikátorba. — suttog Annuntian — De egy szót sem szóltál Calignisről.

— Nem is fecsegtem folyton. — dacosan fordul vissza — Azt sem tudom miről beszélsz...

Arcáról a sértettség azonnal elpárolog. Annuntian megdermedve áll, mégis van rajta valami alig észrevehető változás. Testtartása sziklaszilárd, vállai egyenesek, feje enyhén előre billen. Úgy fest, mint aki a visszavágáson töpreng, de a némaságban apró rezgések jelennek meg rajta. Palástja nem követi a mozdulatlanságot. A sötét szövet alig láthatóan megrezzen, mintha csak huzat járná át a termet, pedig a levegő áll. Arca nem látszik a maszk alatt, de légzése tükrözi belső világát. Nem gyors és nem lassú. Tudatos. Mintha csak egy-egy alkalommal kiesne az ütemből, majd magát ismét emlékeztetné a helyes tempóra. A csend egyre sűrűbb lesz körülötte. A sötétítő függönyök résein az emelkedő Capignis fénye lassan vándorol. Még nem ért oda, ahol Mona arcát az ébredés felé csalogatta.

A szoba felé összekoccanó fémek hangja közelít a folyosóról. A lakosztály ajtaján három koppanás tompa rezgése szűrődik be, majd a nyíló szárny megmozdítja kint a levegőt. A nagy szobán átrezegve a vértek a háló elé érnek. Ismét döng a három ütés hangja, de nem vár engedélyre. A nyíló ajtón át beszabadul a fény az árnyas helyiségbe. David lép be, bal kezével Adulcentia karját szorongatva. Nem barátságosan vezeti, úgy tartja, mint egy vasra vert állatot. A fiú bőre vörös, de nem a szégyen színezi, a kovácsműhely nyomait viseli. Mintha csak túl sokat feküdt volna a napon, úgy fest ábrázata. Ujjain hólyagok feszülnek, megégett, több helyen is. Arca rezzenéstelen, lábai a Király mögött állnak meg, jobbját ökölben mellvértjéhez csapja, majd meghajol.

— Vezér, a három tengelyforduló fogság letelt, az elítéltet felszabadításra előállítottam!

A barna szemek elkerekedve fordulnak a Hercegnő felé. Arcát lehajtva bűnbánóan várakozik atyja válaszára. Nem visel vérteket, kelméjének újából tépett kendőt szája elé.

A fekete kesztyű emelkedik, két oldalra intő mozdulat után ismét visszaereszkedik a Vezér mellé. David elereszti Adulcentia karját. Nem néz rá, ahogy máshova sem, tekintete a fekete palást közömbösségében vesztegel tovább.

Fojtogatóvá szűkül a tér a némaságban. Chris ismét a vékony fénycsíkok felé tekint. Nyugtalan elméjében lassan érnek össze az ébredés eseményei.

— Három nap… — arcát a Király felé fordítja — Három napig feküdtem itt, te pedig bezárattad a lányodat.

A fekete kesztyűk ökölbe szorulnak, az Árnyékacél lemezkék hangja bejárja a szobát. Adulcentia egyet lép atyja felé, de David tenyere megállítja. Már nem karját markolja, kezét átfogva húzza vissza maga mellé. Fejével az ajtó felé biccent, majd lassan fordulva kivezeti a hálóból. Ismét ketten maradnak a félhomályban.

— Így történt. — morog a fekete maszk alól.

A hang más, mint máskor. A halk szavak nem a Vezér nyugodt fuvallatai, inkább hasonlítanak egy kitörés előtt álló vulkán utolsó morajlásaira. A palást rebbenései egész anyagán végig futnak. A kesztyűkben a kéz nem ernyed, az izmok sercegve feszülnek benne.

Az ember ismét fordul, hátát a királynak vetve kezdi páncélját felölteni. Gyorsan feszíti a szíjakat, mozdulatai sebesek, éppen csak nem kapkodóak. Testét apránként beborítja a fényacél. Elindul, de nem hagyja el a szobát. Léptei a Vezér elé viszik, megáll barátja előtt, éppen egy Kaedru karnyújtásnyira. Fejét felszegi, izmai megfeszülnek, a magasból meredő fekete szemekbe néz.

— A papnő megütötte a Királyt. — szelíden mosolyog — Most a Király megosztja a Fényharcossal, igaz?

A sötét köpeny meglebben, de a kesztyűk nem emelkednek csapásra. Annuntian hátat fordít az embernek.

— Nem a Királyt ütötte meg. — előre lép egyet — Az apát.

Az izmok elernyednek, az ember tartása felenged. Mosolya helyén szája szóra nyílik, de a lendülő fekete ököl buzogányként vágja arcon. Egészen a falig repül a gigászi csapástól. A csattanást egy újabb követi, feje koppan a márványos falon, majd vértjei csengenek a padlónak ütközve.

— Az apa nem a Fényharcossal osztozik! — dörren hangja — A másik apával vezekel közösen!

A felszakadt szájból vér csepeg a padlóra, mégis mosolyra húzódik. Chris csendesen áll fel, tekintetét a vörös és lila foltokra veti. Megtörli állát, szótlanul indul az ajtóhoz. Szeme sarkából az ülőpárnán várakozó papnőt lesi, de léptei a fürdőbe viszik. Nem marad ott, két ezüstös kendőt ragad magához és visszasiet barátjához. Az egyiket elé nyújtja.

— A vesztes apa takarít.

A fekete kesztyű megszorítja a rongyot, Annuntian felelet nélkül indul a falhoz a vöröslő vér felé. Térdét a padlóra engedi, a cseppeket kezdi dörgölni. Mire végez, az ember kezében is lila lesz a szürke szövet. A márványos kő ismét tiszta, a két takarító felegyenesedik.

— Vajon ezt is látta a Tréfás Király? — magához veszi a vöröslő rongyot is — Ezért mosatta fel velünk Atyád a Sikoly padlóját?