Klümoszi kimenő

Kellemes nyári szellő mozdítja a fűszálakat, a sárga csillag fénye melegíti az ember arcát. A fák levelei halkan susognak körülötte, a csörgő patak pár lépésre árasztja a tiszta víz illatát. Lassan nyitja szemét, aprót billent oldalra fején. Egy kis tákolt kalyiba tárul elé, kellemes emléket idéz benne. A Horgászfiú otthonában ébredezik, a Klümosz planéta elrejtett szegletében.

Cipői mellette pihennek, párban összefogva. Mellkasa melegszik, szürkés polgári ruhája kibontva leng oldalán. Óvatosan ül fel, lábát felhúzza a homokról. Fájdalom hasít fejébe. Tarkójához kap, ujjaival egy jókora púpot tapint. Egy nyikorgó zsanérpár hangja töri meg a természet csendjét. David lép elő a nagyfejű lény társaságában. Karjaikban termetes kosár, színültig szárított hallal. Nevetnek.

— Horgászfiúval és Elenával elvisszük ezeket a városba. Kérsz valamit?

— Nem. Én… Én nem tudom…

— Akkor majd meglepünk! — vidám kiáltásától a túlparton is elcsendesednek a rovarok — Este jövünk!

Zavartan fordul utánuk, de szinte vágtázva mennek a Föderációs siklóhoz. Elenát egy pillanatig látja a fülkében, majd eltűnik a fém mögött. Megpróbál felállni, de egyensúlya cserben hagyja. Megfordul vele a homokos part és a füves lejtő. A fém csattan, a hajtómű felbúg. Újra megpróbál felállni, de már csak az emelkedő hajóra mered négykézláb. Oldalára fordul, ismét megérinti tarkóját. Lüktet.

— Te is menni akartál? — a csilingelő hang összeszorítja szívét.

A kedves illat elfut a fű felett, az ember bőre szinte lángra lobban. Mona sétál hozzá, egy takarót tesz mellé. Lenge nyári ruhája aprót rezdül a szellőben. Szinte vakító, még az árnyékos fodrai is fehérek.

— Hogy van a fejed? Fáj még?

Letérdel vele szemben, kezével finoman megérinti. A mozdulat természetes, Chris mégis összerezzen. A kedves illat beteríti.

— Ez még mindig elég nagy. — szemöldöke szigorúan rándul — Mondtam, hogy jegelni kellene. — orrlyukai kitágulnak — Mert a harcos némán tűri, igaz? Most pedig egy jókora púppal él együtt.

— Te… Én… Mi történt?

A Tündér egészen közel hajol, tenyerével végigsimítja arcát, majd mélyen a szemébe néz. Az ember ismeri ezt a tekintetet. Most az orvos néz rá, a zafírokból süt a féltő gondoskodás és a szigor.

— Tágak a pupilláid és az arcod is forró. — egy pillanatra szerepéből kiesve pajkos mosolya villan — Nálad nem lehet tudni, hogy ez nekem szól, vagy beteg vagy. — átfogja csuklóját — A szíved is gyorsan ver.

A vizsgálódó lány minden mozdulata olyan, mint amilyennek lennie kell. Hangja dallamosan hullámzik, egyszerre megnyugtató és mégis van benne egy tündéres báj. Chris lassan megemeli fejét, apránként próbál felülni a fekvésből. Lélegzetei sekélyesek, minden rezdülés tovább erősíti a lüktető fájdalmat.

— Te hogy kerülsz ide, Mona?

— Most tréfálsz? — mosolya megcsillan, de azonnal arcára fagy, ajkai megremegnek — Te komolyan kérdezed! — hátát és mellkasát átfogva billenteni kezdi — Feküdj vissza! Tudtam, hogy ez lesz!

Az apró rezdülések is tökéletesek hangjában, mintha csak egy kórteremben mondaná a magáét az Első Harcos kiadós önpusztítása utáni lábadozásnál. Nem marad mellette, a földről felpattanva a házikóhoz szalad. Eltűnik a félhomályban, de egy lélegzet múlva már az életmentő táskával rohan visszafelé. Feltépi száját, egy műszert kap ki belőle. Csipogása a Noraman fedélzete óta rémálma az embernek.

— Nincs törés, sem repedés. — megkönnyebbülten sóhajt — Mire emlékszel? A rúgást fel tudod idézni?

— A robbanásra…

— Melyikre? — alsó ajka egy pillanatra a felsőhöz ér.

— A Kutterre, a Minris Concellon.

A kék szemek elkerekednek, színük megfakul, megremeg benne a csillogás. Kezét ismét Chris arcára, majd homlokára teszi. Egyre kapkodóbbá válik, tekintetét tanácstalanul forgatja.

— Az hónapokkal ez előtt volt. — zavartan néz a sikló után — David… Mondtam, hogy ez lesz… Én mondtam.

— Hogy kerülsz ide, Mona?

— Nem akartam a nagy fehér hajón maradni és…

— A közelembe! — hangja megkarcosodik — Hogy kerülsz mellém?

A patak csörgő hangja tölti meg a csendet. A Tündér hátra billenve lassan megül sarkain, kezét remegve nyújtja előre, de visszarántja ölébe. Ajkára harapva fordítja el fejét, némán szuszog egy keveset. A hallgatást az ember fájdalmas nyögései törik meg, óvatosan tápászkodva próbál felállni.

— Kérlek, ne csináld! — feláll a fiú mellől — Inkább elmegyek én!

Az izzó barna szemek szúrósan néznek a hamvas arcra. Csak egy pillanatig látja, de szíve összeszorul. A csillogó ajkak lefelé görbülnek, sarkait könnyek áztatják. Elfordul, elrejti fájdalmát. Lassan indul vissza a ház felé. Ruháját apró rezzenések fodrozzák. Némán könnyezik, csak egy-egy szipogás töri meg hallgatását.

— Nem válaszoltál. — visszaül a fűbe — Tényleg tudni szeretném.

A lány megáll, de nem fordul vissza. Kezei arcához emelkednek, megtörli szemeit. Halkan szuszog, mintha magát nyugtatná. Egy percig is eltart, mire erőtlen hangja ismét megtöri a csendet.

— Az érdekel, hogy te és én? Mi hogyan… Újra?

Az ember nem felel azonnal. Szemét összeszorítja, emlékezni próbál. Nem tud. Csak tarkóján lüktet a fájdalom az apró rángásoktól. A fehér villanást látja csupán, és a lidérc kék szemeket. Tenyere combjának csapódik, a harapás nyomát keresi, de már semmi sincs ott.

— Igen. Az érdekel.

— Az Opparo barátod hozott el. A pilóta. — hangja felbátorodik — Behozott a kórházba. Megégtél és legyengültél.

— Hogy jutott be? — hidegen vág vissza — Hogy nem kapták el?

— A gyerekek köpenyét viselte, és a te azonosítóddal lépett át a kapun. — fejét kissé megdönti oldalra — Ő mintha ott sem lett volna.

Marka összeszorul combja felett, a nadrágot meggyűrve ropogtatja öklét. Ismét lehunyja szemét, de a robbanás után semmit sem lát.

— Nem. — felkapja fejét — Miért jött volna vissza? Ez nem igaz.

— Ezt már mondtad nekem. — mintha elmosolyodna — A barátod azt kérte, ha kérdezősködnél, annyit mondjak neked: Valami más.

Egy fél ütemet téveszt a ritmus, szíve nagyot dobban. Szája sarka egy pillanatra felkanyarodik, majd ismét kiegyenesedik.

— Mi van velünk? — pupillái összeszűkülnek — Hogy kerülsz ide?

— Magaddal hoztál. — egy meleg sóhaj kíséri a szavakat.

— Miért?

— Mert megígérted a Horgászfiúnak, hogy bemutatsz neki. — kedves gúny éled hangjában — Aki elmondta nekünk, hogy csúnya vagyok.

Egy önkéntelen kacaj hagyja el az ember száját. Nem hangos, nem is hosszú, éppen csak egy kedves emléknyi a halfogó jóbarátról. Ismét a lányra néz, már nem teljesen háttal áll, pillantása sarkából leskelődik.

— Miért beszéltem én veled?

— Minden nap bementem hozzád. — ujjait tördeli — Ott dolgozom...

— Az semmit nem jelent. — elhalkul — Tudtad, hogy nem akarnám. Nem is értem… A gyerekek miért engedték, hogy oda gyere?

— A gyerekek? — elkerekedett szemmel fordul felé — De hát te nem mondtál nekik semmit arról… Arról, amit tettem veled.

Chris elengedi nadrágját, keze csuklójára csúszik. Előbb finoman, majd erősebben kezdi nyomkodni, szinte már belemar körmeivel, de nem érzi a tűket. Egyre vadabb mozdulatait az erőtlen hang fékezi meg.

— Ne csináld, kérlek. — szembe fordul, de lesüti szemét — Meséltél róla… A tartályról… A rémálmokról és a képzelt Monáról is.

— Valóban? — felpillant — És mit meséltem… Neked?

— Mindent. — egyet előre lép — Még egy évvel később is ébredtél úgy, hogy nem tudtad, a valóságot látod, vagy még mindig a tartályban vagy. — hangja már remeg — Én nem tudtam…

— Három hónap hosszú idő. — szemöldöke megrándul — Főleg a zöld lében, telenyomva mérgekkel. — megrázkódik — Nem jó móka.

A szél megmozdul, megcsörgeti a leveleket a patak túlfelén. Belekap a fehér nyári ruhába, aprót lebbent rajta előre, mintha csak az ember felé tolná. A lány illata erősödik körülötte, a nap melegénél forróbban izzik a levegő a fűszálak közt.

— Honnan van a sikló? — felpillant — Mióta tud David ilyet vezetni?

— Te vetted neki. — elmosolyodik, de szája alig görbül, mintha visszatartaná — Te tanítottad, a fehér hajóra is magunkkal hoztuk.

— A rombolóra?

— Igen, arra. — elfordítja fejét a szó hallatán.

Egy szelíd mosoly görbül a lány felé. Chris megmártózva emlékeiben szokatlan nyugalmat érez, a Tündér hadellenessége melegséggel önti el egész lényét.

— Csodálkozom, hogy eljöttél. Azt hittem a Kutterre is csak a névadója miatt tudtalak felcsalni.

Értetlen pislogás felel a megenyhülő szavakra. Mona fején aprót dönt jobbra, ajkaira erőltetett mosoly szökik, mintha nem értené, amit hall.

— A Kutter, amit a Császártól kaptam. — nem lát változást — Amivel utaztunk a diákokért… — hátán átfut egy különös érzés — Mona… Ki volt Morbor?

A lány mozdulatlan marad. A szél feltámad, a víz és a fű illatát elnyomja valami fertelmes. Mindent beborít a dögszag. Chris rémülten fordítja körbe fejét. Érzett már ilyet, nem is egyszer. Öklei roppannak, a talpára vergődik. Szédül. Combja lüktet, akárcsak nyaka a bal oldalon. Az Örök Fényt szólítja, de későn. Egy elsuhanó árnyék vágtat mellette, egyenesen Mona felé. Egy villanás az egész. A lidércszemű bestia szájából egy sikoly rázza meg a tájat. Félbe szakad, miközben a tűhegyes fogak összezárnak. A lány csontjai roppannak, vére szétfröcsköl, beborítja a füvet és a homokot is.

Az ember megdermedve áll az Átok előtt. Pupillái kitágulnak, szája remegve nyílik, miközben térdére zuhan. Az ég elfeketedik, a nap eltűnik. Minden homályba vész előtte, csak a lidérc kék szemek izzanak egy villanásig, azután elnyeli a sötétség.