Máshogy nem lehet

A rozzant kereskedőhajó hajtóművei felsikítanak, mialatt a kolónia mellett a kékes növények közt az ember magasra emeli karját. Hosszasan lenget, pedig a fémszörnyeteg apró üvegei már elfordulnak, a csóvák megnőnek, akárcsak a zaj belőlük. Bal keze zsebe mellett, egy-egy rövid pillanatig érinti csak a dudorodó rongyos szövetet. Fáradt mosolya lassan fakul, szemében az elme képernyő vibrálása elfedi a távozó masina látványát. Egyedül marad a pusztaságban. Sokat várakozik, maga előtt a magasra nőtt furcsa gazra bámulva. Egy fél órát is megtart, amíg egy lapos cseppformában meghajlanak. Az átjáró megnyílik, az álcázott sikló beltere feltárul.

Belép. Első útja az időtorzító ládához vezet, szétfoszló fedelén át belemarkol, kezébe egy lilás gyümölcs akad. Hangosan roppan fogai közt, de a grimasz elmarad, elkerekedett szemmel, hümmögve ízlelgeti. Nem fémes, az édes íz szinte simogatja nyelvét. Hármat fal be, korgó gyomra még utána is hangot ad a szerény mennyiségnek. Ismét markol, de mozdulata félbe szakad. Fejében az apró zizzenés ismerősen cseng, a kommunikátor jobb zsebében üzenetet kapott. Villan előtte a képernyő, de szemöldöke felcsúszik, fogai megállnak a rágásban. Nem a gyerekek üzentek, a hetek óta tartó némaság megmaradt. Kezéből a csutkák a földre zuhannak. Felzúg a hang, amire évek óta várt, de már álmaiban sem számított rá, hogy hallja.

„Drága Ember!

Beszélni szeretnék veled, négyszemközt az Iskolában. Nem az Első Harcossal, nem a Fényharcossal és nem is a Békeharcossal! Az emberrel, aki megígérte nekem, hogy mindig védeni fogja az életet. A lélekkel, aki a kabátjában vacogott a Noraman pihenőszobájában. A vörös arcú fiúval, aki elfordult, amikor megérintettem a kezét.

Mona”

A fotelhoz indul, szemében már a Centaco Maxim képe lebeg a kijelzőn. Elméje kiürülve zúg, dobhártyájában egyre gyorsuló pulzusa lüktet. Bőrén mindenhol a forróságot érzi, de egész testét apró remegések rázzák. Lángoló arcát érinti, szőrzete már bőven túlnőtt a rebellis szálak kis csoportján. A sikló elindul, az ember szakadt gönceitől szabadul. Egy sárgás papírtekercs hullik ki mellénye alól. Kitárja, majd egy percig nézegeti, mielőtt székébe rakja. A Kockát kiveszi bal zsebéből, gondosan az írás mellé helyezi. Alsó ruháit ledobva megy a szekrényhez, Fényacél borotváját veszi kezébe és a létfenntartóba siet. A víz megered, magáról az út mocskát sikálja, majd arcáról a bozontos szakállat kezdi eltüntetni. Hidegen néz a szakadt lánc jelképére, a Tréfás Király szavajárását idézi fel benne.

— Máshogy nem lehet… — állán végigsiklik a borotva — Azt írta...

Minden húzás egy sorként hasít bele a levélből, minden öblítés egy tisztább értelmezése az értelmezhetetlennek. Lerázza magáról a vizet, lábai a szekrényhez viszik. Földi ruháját kapja kezébe, de szeme megakad a Poal által újra épített nadrágon. Végigsimítja.

— Észre sem vette. — tekintete megremeg — Azt hitte, kimostam.

Magára ölti, majd nyakában a fekete kőre és a medálra pillant. Megrázza fejét. Pólóját húzza, megigazgatva elrejti alatta az idegen függőket. Elméjében villan a képernyő, már a felső légkört töri át a sikló, lassú ereszkedése a Főváros felé mutat. Nem az iskolánál száll le, az álcázott gép a hegyek felé tart, ahol az árnyékkövek pihennek.

Csak a Kockát veszi magához, jobb zsebébe csúsztatva kilép az átjáróból. Mögötte a beltér eltűnik, csupán az éjszakába burkolódzó sziklák maradnak utána. Elindul lefelé a hegyi ösvényen. Földi cipője hangosan csattog a szikkadt talajon. Siet. Szíve hevesen ver, bőre izzik, még a levegőt is forrónak érzi maga körül. Fejében újra és újra hallja a Tündér randevúra hívó hangját, szája mégis lefelé görbül. Előtte a Királyi levél sorai lebegnek. Szemét összeszorítva rázogatja fejét.

Elér a mezőre, már alig száz lépés van hátra a fehér úttól. Lassul, az ellenőrző kaputól éppen egy ugrásra áll meg. Felnéz, szemét körbe fordítja a boltíven. Szíve ritmustalanul jár. Első érkezése a fővárosba viharként ébred emlékeiben. Érzi kezén a Tündér szorítását, karjába kulcsolva húzza a fehér kapu alá. A fény villan, a sziréna felvonyít. A katonák viszik, csuklóján kattan a bilincs. Ismét megrázza fejét.

— Máshogy nem lehet… — lassan elindul — Azt írta...

A piros fény villan, de lábai tovább haladnak a fehér úton. Szemét forgatja csupán, de nincs mozgás, sem járőrök, sem katonák nincsenek előtte. Nem rohan. Bal kezével zsebében a Kockát szorongatja, mint egy remegő kisállatot, akit meg kell nyugtatni. Egy órán át jár a fehér úton, a csillagos ég alatt. Egy lélek sincs sehol, csak a boltívekben villan a vörös fény. Elér az iskoláig, megragadja a kaput.

A hangos nyikorgás felrázza az éjszaka csendjét. A zsanérok felé fordul, egy pillanatig a Bátor Tízek vezérét idézi. Régóta nincs az iskolában, ennek hiányát már látja a kenetlen fémen. Tovább indul.

A bejárat előtt a kertre pillant. Tekintete tovább szalad, Mossamic kövére és a frissen kibújt virágok első leveleire. Teleszívja tüdejét az illattal. Belép az épületbe. A kis előcsarnokba érve megáll egy percre. Lélegzetét visszafogja, fülében megfeszülnek az izmok. Csend van. Nincs gyerekzsibaj, sem horkolás. A lépcsőn felfelé megy tovább, az első emeleten már meg sem áll. Térolvas. Hallja a lélegzeteket, amik fentről szűrődnek lefelé. A lépcső végén ismét megáll, arcát a folyosóra fordítja. Minden szobából fegyelmezett szuszogást hall. Katonás ütemeket, csak az első ajtó mögött rejtőzik egy erőtlen zihálás, ritmustalan dobbanások kísérik. Saját szobája panelját érinti.

A fém dübörögve emelkedik előtte. Nem lép be azonnal, fuvallatát ismét visszafojtja. A folyosón apró fémcsörgések futnak végig a lakrészekből. Egy-egy lélegzet sebessége megváltozik, mások tartják az ütemet. Lábát emeli, a küszöbön túl a puha szőnyeg üdvözli talpát.

A tündér az ágy szélén ül, arcát a sarok felé fordítva. Mintha nem is hallotta volna a zajt, csendben mered maga elé. Heves szuszogása mögött szíve össze-vissza ver. Lassan fordul, szeme elkerekedik. Helyéről felpattanva egy lépést a fal felé hátrál. A zafírok megszürkülve néznek a barna szemekre. Bőre fehér, szinte világít a félhomályban. Ajkai megfakulva remegnek, alig mozdulnak a szóra.

— Hol… Hol voltál eddig?

— Siettem. — beljebb sétál — Messziről jöttem, egy öreg géppel.

Mona is mozdul, egyet előre lép, karjai is kissé felemelkednek. Megáll, fejét zavarodottan fordítja körbe, mintha csak elfelejtette volna, mit is akart csinálni. Egész teste remeg, de tekintete nem mozdul Chrisről.

— Hol vannak a gyerekek? — kezével végigsimítja Elena terminálját — Hetek óta nem válaszolnak az üzeneteimre.

— Elmentek… — szuszogása gyorsul — Ők elmentek… Máshova.

— Hova? — hangja csendes, de pillantása szúrósan fordul a lány felé — Hova mentek, Mona?

— Elmentek, hogy tudjunk beszélni. — puha léptei a szekrényig viszik.

A Tündér egy kehelyért nyúl, de mozdulatai hirtelenek. Szemét nem veszi le a fiúról, vakon keres a kristályok közt. Hangos csörömpöléssel borul el az egyik, de tekintete tovább mered.

— Miről szeretnél beszélni? — szája egyenes, szemöldöke enyhén emelkedik felfelé — A gyerekekről van szó?

— Nem… Nem csak… Nem. — ujjai közt a kehely aprókat pattan a fémtálcán — Rólad. Rólad szeretnék beszélni.

Chris nem néz rá, az ablak elé sétálva kiles az éjszakába. Kezeit háta mögött fogja össze, úgy vesz mély lélegzetet. Tartása egyenes, csak dereka forgolódik, szinte észre sem venni a finom mozdulatokat.

— Rólam? — elhalkul — Több mint két év után, rólam?

— Nem én mentem el évekre. — csak egy villanásig karcol hangja — Megnyerted a háborúdat, mégis újat kerestél.

Fején aprót fordítva les a lány felé. A kék zafírok ridegen néznek rá, kelyhét szája elé emeli a kortyra, de üres. Elfelejtette megtölteni. Fehér bőre nem vörösödik, szemöldökei szorulnak csak össze.

— Tudod, sokat gondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha kinyitod az ajtót. — elfordul az ablaktól — Talán itt maradtam volna, talán ugyanúgy a Poalnak lennék a tanulópolgára. — közelebb lép — Már nincs jelentősége. Te nem nyitottad ki, én nem jöttem haza.

— Ezt is a Kaedruk tanították neked? — kezébe veszi a vizes üveget — A barátaid már arról is meggyőztek, hogy te vagy a Szent Harcos?

— Nem a barátaim. — lesüti szemét — Már nem.

— Őket is magukra hagytad? — az üveg nyaka remegve kocog a kehelyhez — Úgy, mint a családodat? — a víz túlfut, a peremekről lecsorduló cseppek kopognak a szőnyegen.

Chris már nem a lányt látja a félhomályban. Máshol jár, egy ködös bolygón, oldalán a mellvértet szorongató Királlyal. Tartása megrogy, határozott lélegzetei elsekélyesednek.

— Innocentia Hercegnő meghalt. — elfordítja fejét — Az én hibám.

— Őt is megölted? — kelyhe megbillen, a víz ismét loccsan a padlón.

— Is? — egy dobbanás kimarad — Még kit, Mona? — halkan fújtat —Morbort? A kalózt?

— Alenát… — tekintete jeges, hidegen ragyognak a drágakövek — Alena hercegnőt, a Morbor Öklén.

Elhallgatnak a lélegzetek. Chris egyet Mona felé lép, de a lány is hátrál ugyanannyit. Megállnak. Kezében a kehely már félig üres, de még a víz nem ért szájához. Tekintete önkéntelenül mozdul, az ajtó felé les.

— Alenát nem én öltem meg, Mona. Az egy baleset volt… Nem úgy történt, ahogy hiszed. Baleset volt.

— Hazudsz. — hangja, mint a jég éle — Láttam a levelet, amit a Morbor Öklén írtál. Beismerted.

— Én nem ismertem be semmit. — elkiáltja magát — Én csak azt írtam… Azt írtam… Azt… Hogy az én hibám… — elhallgat.

— Hagyd abba, kérlek. — leteszi a kelyhet — Már tudják. Mindent tudnak. A bányát, a Sötét Lidércet, Alenát.

Chris tekintete az ajtó felé fordul. Fülében ismét feszülnek az izmok, a folyosón elfutó hangok egymás után rajzolják ki a szobákat.

— Kik? Kik tudják, Mona?

— A titkosszolgálat. — elindul felé — Tudnak mindent.

— A bürokraták kopói… — fogai összeszorulnak — Megmondta a Kocka, csak nem hittem neki. Nem elég a Császárt megbuktatni… — öklei roppannak — Porig kell rombolni az egész korrupt fertőt!

— Elvitték a gyerekeket, Chris. — szeme könnybe lábad — Tudják, hogy kik ők… Elvitték őket, mint rabszolga szökevényeket.

Elindul az ajtó felé, de kezét megragadja a két puha tenyér. Gerincében az Örök Fény megvadulva kezd pulzálni. Nem vészjelez és támadásra sem mozdít. Ünnepel. A kedves illat az egész szobát beteríti, az acélos izmokat a törékeny lány pehelyként húzza vissza.

— Eressz Mona! Még megállíthatom őket! — kezén aprót ránt, de a Tündér nem ereszti — Tisztázom a dolgokat, ha kihoztam a gyerekeket és Morhont.

— Morhont? — Mona összerezzen — Ő meghalt, Chris. Kivégezték.

Elfut a hő a szobában. Máshogy, mint előtte. Chris testében egyszerre mozdul minden izom, csontjai sercegnek a szorításban. Szemében éled a borostyán izzás, a Fény Úrnőjének ereje egész lényét átjárja.

— Hagyd ezt abba, kérlek. — bal karját a fiú nyakába emeli — Ne csinálj nagyobb bajt. — lassan maga felé fordítja arcát — Gondolj Elenára és Davidre… Ezzel nem segítesz rajtuk. Tedd azt, ami helyes.

— Ami helyes? — reszketni kezd — Már semmi sem az.

— Add fel magad. — suttogja közeledve — Az a helyes.

— Azt nem tehetem. —  megbabonázva nézi — Nem volna helyes.

Elfogy köztük a tér, az ajkak összeérnek. A lány jobb keze felől apró fémes csengés emelkedik. A színek elszürkülnek, az ember belefagy a pillanatba. Érzi a Tündér illatát, testének melege hevíti minden porcikáját. Elveszik a kék szemekben. Az Örök Fény már máshogy lüktet. Szinte üvölt, futni akar a veszély elől, de a test nem mozdul, az ember tartja a gyeplőt. A színek visszatérnek, a lány karja mozdul. Hideg fém érinti nyakának bal oldalát. Hangosan kattan, a szíve is belerázkódik. Egy tű szalad a bőr alá, a kis tartály tartalmát az izomba préselve. Mona reszketve hátrál, könnyei kopognak a szőnyegen. Vele szemben az izzó szemű jelenés áll, száján megkönnyebbült mosoly feszül. A lány egészen a falig botladozik, kezéből kifordul a szerkezet. A puha padlón csengve billeg egy keveset. Chris tovább nézi, mosolya nem halványul. Ereiben elfut a vegyszer, az Örök Fény utolsó pulzálásai elhallgatnak. Ami egykor szinte azonnal elsötétített mindent, most egy percig küzd a titán testével, mire szeme először megremeg. Mosolya kiszélesedik, még a némán zokogó lányhoz szól.

— Máshogy nem lehet. — egyensúlyából kibillen, a földre zuhan.

Fülében még dobbannak a közeledő bakancsok, azután csend lesz.