Semmi

A ködös égen egy lilás fény villan. Éppen csak a legfelső réteg szélén tör át a sikló, lendülő ereszkedése inkább nevezhető zuhanásnak, mint landolásnak. A fedélzeten az ember az átjáró előtt feszeng, tenyerei már neki támasztva tartják. Fogai csikorogva ropognak szájában, elméjében a téráthelyező rendszer elmosódva mutatja a szürkeséget. A Poal szenzorok vakok, alig egy-egy távolsági érték pislákol fel néha, az is inkább csak ugrál előtte.

— Mi tart már ilyen sokáig?! — kiáltását elnyelik a vibráló falak — Kocka, miért nem látok semmit?

— A köd páraszerkezetében több különféle érc- és szervespor keveredik. — laposan zizzen — Ezen felül kimagasló koncentrációban megtalálható egy sötét anyag is, ami elnyeli az energiajeleket…

— Hogy a fenébe kerülne ide Árnyékkő?! — öklét az átjárónak csapja.

Egy üres zizzenés felel csak az új kérdésre, fejében elhallgat a zúgás, a telepatikus csatorna lezáródik. Nincs válasz. Szemében az elme képernyőn csak a becsült magasságérték vibrál a szürke köd felett. Lassan vált, egyre tisztul a látvány is. A felszín feltűnik, a gép megáll.

Az átjáró kinyílik, az ember kiront a ködbe. Fejét kapkodja, a nap fényét nem látja sehol, csak a Fényacél szállítók pihennek mellette. Odafut hozzájuk, de egy lélek sem várakozik bennük. A gépek érintetlenek, de a pilóta fülkékben sem ül senki.

— Annuntian, itt Chris! Ideértem. A szállítók épek, de nincs itt!

Fejét körbe fordítja, de nyomát sem látja a kolóniának. Beleszimatol a levegőbe, öklendezve kap hasához. Mindent átjár a dögszag. Megfordul vele a szürkeség, fejét előre döntve köhög. Megpillant egy termetes süllyedést. A föld felé fordul, a poros talajban a nyomokat keresi, azok után indul. Négyszáz harcos vonult, mégis alig van mit követnie. Lassan halad, fejét fel-felbillenti. Csak a köd gomolyog minden felé. Fülében megfeszülnek az izmok, de a térolvasásban is csak a némaság köszön vissza, saját léptei közt. Csend van mindenhol.

— Annuntian, itt Chris! Megyek a nyomok után. Elindultam a kolóniához, de nem látok semmit a ködben! Majd jelentkezem!

Tovább halad. Lépésenként egyre lejjebb süllyed arca, már szinte négykézláb tör előre, akár egy megvadult kopó, ami űzi a zsákmányt. Nem kiált, csak szemét forgatja. Hátán újra-és újra végigfut a bizsergés, tüdejében a finom szemcsés fekete por egyre jobban fojtogatja. Nem lassít, gondol. A kék szövet csak orráig fut fel arcán, szűrőt képezve. Megáll. Egy Fényacél penge fekszik előtte. Nincs cicomázva, nem nemesi fegyver, szíve mégis kihagy egy ütemet. Élén nincs vér. Tiszta, mintha éppen csak előhúzták volna hüvelyéből. Egy ütődésnyom mellett fekszik, a porban még a hátvért szegélyének mintája is látszik. Gazdája már nincs ott, csak fegyvere maradt hátra.

— Annuntian, itt Chris! — halkan suttog, szinte csak lehel — Találtam egy pengét. Nem használták, csak elejtették. Valaki feküdt mellette, de nem látom nyomát, hogy felkelt volna. Közülünk való volt.

A gödröt megkerülve tovább indul. Már nem emeli tekintetét, a fogyó süppedéseket figyeli. Gyorsuló szívének nem tud parancsolni. Homloka nagyot csattan, hátraugrik, ökleit felcsapva. Egy falat ért el, fehér kövekből rakott kerítést. Feltekint, de tetejét elfedi a gomolygó anyag. Ismét lenéz, a nyomokat keresi. Jobbra fordultak. Lassabban indul tovább. Fülében feszülnek az izmok, de saját szuszogásán kívül semmi sem szűrődik be. A talaj megváltozik, a puha por helyett kemény, földszerű anyagot lát. Megszaporodnak a lábnyomok, egy szélesre nyitott kapuhoz vezetnek. A fal mögött megállva ismét a kommunikátort veszi kezébe. Furcsán villog, mégis beszélni kezd.

— Annuntian, itt Chris! A kapunál vagyok. Nem várlak meg!

A fényjelzés ismét megváltozik rajta. Négy rövid villanás, majd hosszú szünet váltakozik a kimenő oldalon. Egy fél percig nézi, de nem jön visszajelzés a műholdak vagy a Sikolyok felől. Elindul.

A szárnyak közt lopakodva már csak egy villanásig pillant a nyomokra, tekintete az egyre sötétebb ködre mered. A párában is jól kivehetően sűrűsödik a fekete anyag, mint a finom korom, szemcséi úgy lebegnek szerteszét. Orrát és száját takarja a szövet, mégis minden lépés után nehezebb a következő. Homlokán csorog a verejték, a könnyű fényacélt mázsás teherként mozdítja magán. Megáll. Remegve fordul körbe, szeme előtt a letaposott földön lila vérfoltokat lát.

— Kocka, ez az, aminek látszik?

Gondolatai közt egy apró szikraként sercen valami, de a csatorna nem nyílik meg, a gép hangja sem zizeg fel fejében. Zsebébe nyúl, szeme elé emeli a számítógépet. Mintha kicsit sűrűbbé válna a próbálkozás, de érdemi eredménye nincs. Az elmeképernyő nyílik, előtte csak a ruha adatai vibrálnak hiányosan. A mesterséges intelligencia mintha ott sem lenne. Még óvatosabban indul tovább, a foltokat elkerülve.

Az épületek közt pupillája tűhegynyire szűkül. Az ajtók nyitva, a lakrészek üresek. Nem először látja. Szíve pattanásig növeli ereiben a nyomást. A szűrt levegő kevésnek tűnik testének a szövetmaszkon át. Zihál. Körülötte egyre több fegyver pihen a porban. Mellettük a hasukra, hátukra zuhant harcosok nyomai, az ütődések helyén a föld elitta a lila vért. Mást is lát. Páncéltalan Kaedruk lenyomatát. A mokaszin nélküli talpak és a lapockaizmok félreérthetetlen jeleit.

— Harcoltak… — suttogja remegve — Négyszáz a száz ellen…

A falakon csak egy-egy égett nyomot pillant, a Fénypisztolyok erejének maradványát. Elméjében a Tréfás Király bemutatója apránként felkavarodik. „Egy Kaedru nem lő, csak ha biztos a célpont!” A büszke hang visszhangzik benne, Maledicto szigorú szemeit még látni is véli maga előtt, pedig nincs ott semmi, csak az ember és a köd.

Egy nagyobb térre ér, lélegzete elakad. Lila vér és eldobált fegyverek mindenfelé. A szürke anyagon is átcsillan a Fényacél, a leszaggatott vértek és a pengék a porban pihennek. Megáll. Öklei elernyednek, majd ismét összeszorulnak. Reszketve ereszkedik térdére, remegő ujjaival megérint egy szablyát. Nem egyszerű fegyver, címere helyére egy nevet véstek. Szeme megremeg. A mellette megnyomott föld szinte tocsog a lila vérben. Más a formája, mint a többinek. Kecsesebb, karcsúbb és kisebb. A viselt páncélzat szegélye nem sima, a lánc mintája fut végig a lenyomatban. Ökleit a földnek csapja.

— Mondtam… A három nem jó szám… Én mondtam… Hogy nem jó…

Nem mozdul. A talajba fúrt buzogányaival térdel megdermedve. Lassan összefolyik körülötte az idő és a köd. Elvesző tekintete kiüresedve mered a megsüllyedt földre. Szinte már levegőt sem vesz.

Mögötte szokatlan hang éled. Feszülő fülében a lángoló levegő sistergése rázza dobhártyáját. Felbúgnak a fegyverek. A szürke ködön át fehér foltok villannak. Nem mozdul, csak mered tovább a lenyomatra. A Fénypisztolyok hangja egyre közelebb ér. A maroklövegek hűtése már szinte mellette zúg, de nem fordul. A levegőbe lőnek, villámként vibrálnak a sugarak mindenfelé. Izzó Fényacél pengék hangja váltja. Lassan körbe veszik, de az ember meg sem rezzen. Egy fekete mokaszin lép mellé, Árnyékacél lábvértek feszülnek felette. Egy percet vár a dermedt Chris oldalán.

— Mennünk kell. — a suttogás üres — Itt már nincs mit tenni.

— Nem mehetek el… Még életben lehet… Meg kell találnom…

— Már elindult a Felagrix kapuja felé.

— Ezt nem tudhatod! — arca fordul, de hangja elakad.

A Király kezében egy mellvértet szorongat. Díszes szélén ott a lánc, a kebelnek kibővített részen a Kertek Őrizője címer csillan. Négy párhuzamos vágás nyitotta fel. Nem egyenletes, mintha szaggatták volna. A hasadás széleinél lila vér és egy kevés hús szárad. A barna szemek remegve merednek a letépett fémre. Álla lassan ereszkedik, felette a száj mozdul, de szavak már nem jönnek ki rajta. Két Árnyékharcos lép mellé, vállát érintik, majd karjánál fogva felhúzzák. A királyi testőrség a szétdobált felszerelést gyűjti. Nem hagyják idegen földön, ha a gazdáik nélkülük indultak el a nagy útra. A Király is fordul, de a fekete kesztyűk nem eresztik a vértet. A néma sereg élén halad, mögötte a két harcos az embert vezeti. Nem fogják erősen, éppen csak annyira, hogy lábai mozduljanak. Az üres tekintet alatt könnyek gyűlnek. Apránként tér vissza bele az élet, majd a szótlan vezérre néz.

— Annuntian, mi történt itt?

— Csapdába sétáltak. — a fekete kesztyű szikrázik a mellvérten.

— Miért… Miért nem hívtak segítséget?

— Hívtak. — nem fordul hátra — Csak nem hallottuk.

A Király jobb kezével erszényébe nyúl, egy Fénykommunikátort húz elő. A kimenő jelzőfény hétszer villan, majd elsötétül és újra kezdi. Chris szemét törölgetve veszi kezébe sajátját. Még most sincs visszajelzés, az üzenetek beragadtak. Körbefordítja fejét, a fekete szemcsék mindenütt ott lebegnek a levegőben. Kilép a kíséretből, Annuntian mellé szegődik. Szótlanul mennek tovább, de az ember fejében gyűlnek a kérdések. Rá-rápillant a fölé magasodó uralkodóra, pedig a maszk felett a fekete szemekben már nem látja barátját. Üres.

A néma vonulás a szállítóknál ér véget. A háromszáz Fényacél vértes kíséret pakol, és a gépeket indítja. Az Árnyékharcosok is elfoglalják saját helyüket a járművekben. A Király még egy percet áll visszanézve.

— Annuntian… — a vértre tekint — Mi tudja így szétvágni a Fényacélt?

— Semmi. — suttogásából eltűnik a lélek — Már régóta semmi.