Hatodik nap - Hősök őrülete

Már nincs pára a lélegzetekben. A víz csobogása alig húsz lépésről csalogatja az embert, de csak mozdulatlanul gubbaszt, az órára meredve. Utolsó leveleit rágcsálja. Már nincs mit beosztani, a zsebe kiürült, Annuntian tanácsai már a semmibe vesznek. A vibráló kövek közt éveknek tűnnek a napok. Szemei szürkék, fénytelenek.

„Hol vannak a határok a hősiesség és az őrület közt? Mi tette őrülté Aurabias Királyt, még hőssé Maledictot? Már elmosódik a különbség. Aurabias felrobbantott egy bolygót. Maledicto egy egész csillagrendszert. Aurabiast megfenyítette a Poal. Maledictot szó nélkül megtűrte.”

Ujjain a száraz bőrt nézi. A levegő marja az eleven húst a pikkelyek közt. Nem verejtékezik. Nincs miből, még a könycsepp is megfizethetetlen veszteség lenne számára. Porzást érez. Nem a szikla törmeléke kínozza. Belülről fullasztja a szárazság.

„Aurabiassal Nomah végzett a szükségtelen népirtásáért. Lerobbantotta a fejét... Maledicto áldozatot hozott. Fegyvertelenül verette magát agyon a géppáncélos hadúrral... Végig néztem a saját szememmel. Aurabias elkészítette az univerzum legsötétebb tömegpusztító fegyverét. Csak Maledicto használta… Eddig.”

A vibráló Fénykövek szürkén pislákolnak előtte. Nem lát ragyogást, minden kicsit sötétebb, mint az előző nap. Nincsenek zajok a falon túlról. A túltöltött ásványok zúgnak csak körülötte. Elviselhetetlenül.

„Vajon az én hőstetteimet is megéneklik? A kalózok családjai, akik árván maradtak a dicső tisztogatás után? A hon védelme közben? Engem is versbe foglalnak? A Föderáció és a Zsarnok ellenségeinek árvái? Mennyi idő kell, hogy a rémtetteket hősi mítosszá mossa? Az idő! Kitörés, villanás, csend!”

Ereiben a koncentrált energia akadozva rendeződik. Nem az erő kevés, a vér nem fordul elég gyorsan. Nem csörgedezik benne, lassú masszaként hömpölyög a szűkülő csatornákon. Nem érzi, csak tudja.

„Az óramű egyre pontatlanabb. A hős? A bolond, aki lassan szomjan veszik, miközben gyönyörű nők gyümölccsel kínálják. Miért kell szembe szállni? Hogy kinek van igaza, azt nem mi döntjük el. Az csak idővel derül ki. Az idő! Kitörés, villanás, csend! Kitörés, villanás, csend!

Lassan összemosódik minden. Ez még a valóság? Az élet? Már mítosszá mosta az idő? Az idő! Kitörés, villanás, csend!”

— Nem nézel ki túl jól! — a hang nem vádló, de nem is kedves — Fáradtnak látszol. Miféle regeneráció ez? — halkan közelít felé.

Nincs gyorsuló ritmus, csupán zörejes dobbanások. A kedves illat körbelengi, de csak üveges szemmel mered az órára. Annuntian szavai keringenek ködös elméjében. Nincs köztük hasznos. Fel sem merült, hogy a hatodik napon élőhalottként várja majd az összeomlást.„Túl sok beszéd… Túl sok lélegzet… Túl kevés levél…”Nem felel, elveszve kuporog a helyiség közepén. Elhűlt teste körül melegséget érez. Kívülről közelít, lassan telepedik mellé. Anya jobbjára ül, fedetlen vállát finoman hozzáérinti. Egy barátságos lökés.

— Ezt úgy nevezem… Az a neve… — száraz szája repedezik — Lejtő. Először a mélypont… Onnan már csak felfelé visz az út.

— Nem túl logikus. — ugyanaz a meleg szigor szól, mint a lányok elzavarásakor — Az Éjharcos sem csinált ilyet. — valami más éled hangjában — Te szenvedsz. Miért kell ezt csinálnod?

Chris ködös tekintete lassan emelkedik fel a Japán Harcos körjáratáról. Szeme nehezen fókuszál. A mellette ülő szkeptikus pillantások gazdája egészen emberinek tűnik számára. Megrémíti a látvány. A kegyelemdöfés még csak ez után érkezik. A lány átkarolja. Hátán érzi az érintést. Közelebb húzza magához. Nem rideg, nem kozmikus. Nő.

A másodpercmutató lassan körbeér. Az ember remegni kezd. Az izmok elernyednek hátában, tartása feloldódik. Megértette. Átölelték. A kék drágakövekbe néz. Nem a forrongó energiákat látja, valami sokkal fenyegetőbb pillant vissza rá. Jól ismeri azt a tekintetet. Sokszor látta már, a kórházi ágyból. Mona féltő gondoskodása sugárzik rá az idegen arcról. Futni akar, de nem képes mozdulni. Emlékeibe menekül. Sokkal messzebbre jut, mint tervezte. Alena Hercegnő hideg okításait hallja, miközben a Morbor Ökle acélgyomrában lábadozik. Tanítja. A valóság kifordítására a Császár előtt. Felkészíti mindenre. Terelni is. Visszatér.

— A teremtés titkai érdekelnek? — rezzenéstelenül néz a lányra.

— Mit tudsz te a teremtés titkairól? — egy pillanatra megváltozik a szemek csillogása — Miért kérdezed most ezt?

— Eleget. — száját fájdalom tépi, mégis mosolyog — Annál többet is!

— Mesélj nekem róluk, kérlek! — karja lecsúszik az ember hátáról.

Egy villanásig elfelejti a sötét múltat, a jelent és a jövőt is. Már nem egy kémet lát, nem is egy istennőt, csak egy fiatal lányt, aki tudásra éhezik. Megérinti óráját. Nem simogatja, kapaszkodik bele. Erősen.

— Nincs rá időm! — hidegen beszél, de hangjában a szorulást nem tudja rejteni — Ha befejeztem, amit elkezdtem, majd mesélek róla...

— Megígéred?

A Japán Harcos féme nyikorog a köröm alatt. A szíj kemény darabkái kocogva csengenek a rázkódásban.„Mond ki! Hazudj!”Elfordítja tekintetét. Mély levegőt vesz, tüdejét megtölti az egyetlen szóra.

— Igen.

— Köszönöm.

Valami eltörik. Nem hangos, éppen csak az ember hallja saját magában. Nem néz fel újra, lesütött szemmel gubbaszt tovább. A tenyér még egyszer megérinti. Végigsimítja a borostás arcot. Forróság sugárzik belőle, Chris mégis hideget érez. Mindenében.

— Magadra hagylak a lejtődön. — feláll, lassan sétál az oszlopok közé — Ne felejtsd el az időt!

„Az idő! Kitörés, villanás, csend.”

Anya nem várja meg, mire a fény kihuny, már nincs az oszlopok közt. Azt tette, amit ígért. Elment. Csak az illatát hagyta maga után, és a bűntudatot, ami egyre fojtogatóbban szorítja össze Chris gondolatait.

„Úgy tűnik, tényleg nem mi döntjük el, ki a hős... A Császár egyszer az életében igazat mondott a történelem arany betűiről és az időről... Az idő! Kitörés, villanás, csend. Kitörés, villanás, csend.”

Tekintetét sokszor körbe fordítja egymás után. A Fénykövek közt a sötétségbe leskelődik. A szomjúság és az éhség mellé egy új maró érzés is költözött. Erősebben tépi, mint a másik kettő együtt. Megkapaszkodik órájában. Remegő tekintettel fordul felé. Idegennek érzi a fémet, vádlónak hallja a ketyegést.

— Megértelek. — suttogja az üveget simítva — Apám csuklóján nem hallottál ilyeneket. — szeme remeg, de könnye nem gyűlik.

Keze lecsúszik róla, a hideg kőre támasztja tenyerét. Nem segít, tovább görnyed, a számlapra meredve.„Az óra jár! A terv halad!”