Negyedik nap - A kém

A Japán Harcos ketyegése tölti meg a teret. A barna szemek megszürkülve merednek rá, háta görbül, karjai remegnek. Egy levél lóg ki szájából, fogai közt óvatosan szorítja, nyelvével billegteti. Fejében néhai édesanyja intő szavai csilingelnek:„Ne játssz az étellel!”Nem mosolyog. Ujjai már elgémberedetten remegnek, mégis óvatosan csippenti meg a koronát.„Nyolc tekerés, huszonnyolc óra…”A szerkezet apró ciripeléssel jelzi, újra szolgálatra kész. Folytatja őrségét a becses idő felett. Megsimítja karcos üvegét. Elmosolyodik.

„Milyen kitartó katona. Látszik, hogy Japán, csak a becsület hajtja. Egyszerűsége a legnagyobb értéke. Nincs rálocsolt máz és pompa, csupán a megbízhatóság, ami itt hatalmas kincs. Egy föderációs berendezés más. Csupa intrika és cselszövés, mint a kommunikátor implantátum. Egy nyomkövető a totális kontrollhoz.”

Megérinti nyakát, húsában érzi az apró szerkezetet. Szemeibe élet szökik, visszatér barnaságuk. A kedves illatot érzi, legalább is nagyon hasonlót. Körbe fordítja fejét, de csak a rideg Fénykövek vibrálnak körülötte. Még egyszer végigsimítja nyakát, majd kezét az órára teszi.

„Milyen nevetséges az első találkozásunk Monával. A felnyíló helyiség fényes ajtaja... A kedves illat... Borzongató. Azok a zenélő, érthetetlen szavak... Az az érintés... Az a kegyetlen, rideg eszköz. Miért kell az implantátum beültetőnek éppen pisztoly formájúnak lennie? Szegény lány! Sosem emlegette fel, pedig biztosan fájt neki.”

Az üveget simogatva körme megakad a méretes karcban. Oda pillant. A kiköltözés napjának rút emlékeztetője. A Tündér az Első Harcos lakosztályának kövére ejtette a becses időmérőt. Nagyot koppant.

„Christian Morales Első Harcos… Csak egy jól fizetett hóhér. Egy ideológiákkal körbefont, mázzal leöntött bábu. Olyan voltam, mint egy Átok, masnival átkötve. Tűzijátékokkal a háttérben, hősi zene kíséretében. Azok voltak a szép idők. Apró kis konfliktusok. Ki lopta el kinek a trónjának az uralkodóját? Jelentéktelen apróságok. Fontoskodó porszemek a fertő szemétdombján. Mi az a totális megsemmisülés ígéretéhez képest? Izzó szemű Éjharcosok az Örök Fény fiaiként felégetik a világot. Az otthonunkat. A kozmikus seprű, ami eltakarítja a Fény Úrnője után a maradékot. Minket…”

— Meddig akarod még ezt csinálni?

Chris felkapja fejét. Körbe tekint, de nem lát semmit. Erősebben érzi a kedves illatot, mégis más, mint amit megszokott. Közelről szólt a hang, de nem is figyelte. Az órára pillant, mintha nem érdekelné, de megfeszíti fülét. Térolvas. Lassan fókuszál zavarodottságában.„Miért nem vettem észre, hogy közelít?”

— Miért nem válaszolsz? — a vékony hang már jóval karcosabban zúg.

Újra felnéz. Tőle kissé jobbra, az egyik oszlop mögül hallja. Tisztán. Egy gyorsuló szuszogás követi, de lassú szívverés bújik meg alatta. Fegyelmezett, szinte katonás. Nagyokat dobban, pontos ütemre.

— Nálatok odaát így szokás? Ignorálni a másikat? — már szinte fentről beszél lefelé — Megalázni a közönyötökkel?!

A barna szemek elkerekednek.„Odaát? Ignorálni? Közöny?”Lehajtja fejét. Hunyorogva leskelődik csupán, tekintetét az oszlop és saját karján felálló szőre között forgatja. Nem hideg kerülgeti. Forróság. Olyan, amit csak Mona mellett érzett. Szíve körül is melegszik mellkasa. Nem kellemes az érzés, hideg karmokként marja hátát.

— Játszhatod a néma színjátékot, de a türelmem végtelen! — hangszíne már fenyegető — Nem megyek el, amíg nem válaszolsz!

— Még ide sem jöttél. Megbújtál egy kőoszlop mögött. Miért válaszolnék egy darab falnak? Mutasd magad és meggondolom!

A szemközti kövek mögül egy nő lép elő. Megáll az oszlopok közt. Egy dobbanás nagyobb a többinél. Fájdalmasan tépi meg mellkasát. Első látásra Monát pillantja, de hangja más, akárcsak részletei. Nem keverék, egy fajtiszta Otlaca lány. Bőre fehér, talán túlságosan is. Tekintete rideg. Arrogáns és lesajnáló, mint a föderáció úri hölgyei. Összenéznek. Chris száraz ajkai elválnak egymástól.„A szeme… Nem zafír, de mégis… Mintha világítana. Alig látszik.”

— Nem jössz közelebb? Így nem fogjuk jól érteni egymást.

— Tökéletesen értem minden szavad, miként te az enyémet. — hangja már dermesztően rideg, szinte kozmikusan céltudatos — Megkaptad, amit kértél, teljesítsd az alku rád eső részét!

Hunyorogva néz a hölgyre, bamba ábrázata mögött már méricskéli. Vékony csuklókat és bokákat lát, kevés izmot, mégis nemesi tartást figyel meg rajta. Más, mint a sötét lányok. Nem sportos, inkább törékeny alkat. A kék szemek egyre szigorúbban merednek rá, mint egy türelmetlen felnőtté a csínyről vallatott gyerek előtt. Chris lenyeli a gombócot torkában, mély levegőt vesz és megszólal vele.

— Addig csinálom, amig teljes értékű nem leszek. Anyátok áldásával regenerálódom, hogy teljesíthessem a feladatom. — elmosolyodik.

— Mi az a gép a kezeden? Miért bámulod folyton? — szinte meg sem várja az első választ, úgy vágja rá újabb kérdéseit.

— Ez egy óra. — maga felé fordítja, elrejti számlapját.

— Mi dolgod neked az idővel?

Bent ragad a lélegzet, megfeszíti a tüdőt.„Megvagy! Figyeltél engem, már az elejétől. Tudod, mit csinálok, és azt is, mi az óra és mire való.”A felismerés átrendezi ábrázatát. Érzi az arcizmai önkéntelen rándulásait. Állát mellkasához csapja, vidámságot próbál magára erőltetni. Száját egészen szélesre húzza, szemöldökét felvonja.

— A regenerációm akkor a legjobb, ha negyed óránként végzem a gyógyító pulzálást. Ez az a fény, ami újra és újra beragyogja ezt a gyönyörű templomot.

A nő tekintete megenyhül, vöröses színbe öltöznek orcái. Szótlanul ül le Chris elé, de kicsit sem úgy, mint a sötét lányok. Szemérmesen foglal helyet, lábait maga alá húzza, combjait összezárja. Még kőből szőtt ruháját is megigazítja, keblein összébb, derekán lejjebb húzza. Szelíden mosolyodik el, fejét oldalra dönti.

— Hogy érzed magad nálam? Biztos szokatlan, más volt a te világod.

Egy villanásig akad fent az ember szeme a kérdésen. A kék ékkövekre néz. Tisztán látja benne az energiákat. Nem fényes, csak pislákol, mégis egyre biztosabb benne, hogy mi ül vele szemben.„Calignis!”

— A helyzethez képest jól. — halk beszéd mögé rejti bizonytalanságát.

— A helyzethez képest? — arcát közelebb emeli — Hogy érted ezt?

— Mielőtt átjöttem a kapun, harcoltam az Éjharcossal. Bizonyítottam anyátoknak, hogy jobb vagyok, mint a másolat. Legyőztem!

A nő válaszul szemöldökét ráncolja. Nem szól, mégis az imént még kedvesen sugárzó mosolya helyén csak összeszoruló ajkak redőznek. „Erős volt a kifejezés. Föderációs diplomácia kell... Apró falatokban.”

— Nem sokon múlt. Hihetetlen ereje volt. Páratlan harcos. — nem kapkod, elmélázva beszél, mintha maga előtt látná — A teremtés magas foka, az biztos! Talán csak a szerencsén múlott, hogy itt vagyok.

A szigorú pillantások nem enyhülnek, de a fehér bőr vörössége visszatér, még az ajkakra is szökik egy kis csillogás.

— A hatalmas Istennő pontosan tudja mit tesz. Ezért vagy itt!

— Biztos vagyok benne, hogy igazad van. — egy villanásig néz szúrósan — Hamarosan készen állok és anyátok elégedett lesz velem.

— Már most is az. — újra szelíd mosolya csillan — Most mennem kell. — lassan áll fel, mozdulatai elegánsak — Még meglátogatlak majd.

Megrázkódik az ember, bőrét égeti a forróság. A lány tenyerével arcát simítja, majd hátat fordít. A kedves illat mindent beterít körülötte. Az oszlopok közé sétál, talpai hangtalanul érintik a követ. Hátra fordul, mosolya kiszélesedik.

— Ha szeretnél, kijöhetsz bátran. Az Átkok messze vannak, nem jönnek többet ide. Megtiltottam nekik. — úgy kacsint, mint Mona, ha valami rossz felett huny szemet — Köszönöm, hogy fogadtál!

Az ember szája mozdul, de nem szól, csak összeszorítja.„Nem volt választásom...”A lány után néz, egy pillanatra elfelejti hol van és azt is, hogy miért. Hiányt érez. Nosztalgikus magányt. Mint amikor a Tündér a Központi Kórházban, munkája miatt magára hagyta, pont úgy érzi magát a távozó idegenre bámulva. Elhűlnek végtagjai, akárcsak mellkasa, ott mélyen belül. Megrázza fejét. Többször, erősen.

„El akarja terelni a figyelmemet… Megtiltotta az Átkoknak, hogy ide jöjjenek?! Azok nem véletlenül vannak itt. Engem őriznek, mint egy földi pisztolyt. Felhúzva, kibiztosítva. Pattanásig feszült rugóval, ami kilőni készül…”

Tekintetét az órára fordítja. Ökle azonnal összeszorul, az Örök Fény éled gerincében. Villanás. Lökéshullám. Csend. Nem hallja a lányok gyermeteg gúnyolódását. Gyanús a pusmogás az oszlopokon túl. Nem lát bele a sötétbe, a feltöltött Fénykövek vakítják szemét. Egy levélért nyúl zsebébe. Szájába veszi, azonnal elrágja. Lenyeli. Gyomra panaszosan kordul a szerény falat után. „Nincs jelentősége. Csak egy dolog számít. Az óra jár, a terv halad.”