Az Örök Fény árnyéka

A létfenntartó helyiség padlóján egy ember fekszik az oldalán. Üveges tekintete a fehéren vibráló falra mered. Nem sír, felette a plafon kezd könnyezni. A cseppek sűrűsödnek, özönvízként terítik be az izzó testet. Bőre forró, izmai még lángolnak belülről. Elméje tiszta, már nyomát sem érzi a vegyszereknek. Saját széttárt tenyerét látja maga előtt, érzi a húsában cikázó erő villanó manifesztumát. A steril vízcseppek közt is megcsapja az elhamvadó idegen hús szenesedő szaga. Nem keres kifogásokat. Fejében nem zúgnak mentegető szólamok az önjáró erőről és az emberség alulmaradásáról. Csak a csend van és a tettestárs, aki elengedte a gyeplőt.

Felül, állát térdére hajtja. A hulló víz haját szeme elé mossa. Nem sepri el, csak üresen mered át az összetapadt szálak közt. Lassan előre görnyedve a zsebében nyugvó szerkezetet ébreszti. Nem szólítja, csak gondolatban adja ki a parancsot.

„Kocka! Küldj részletes jelentést a Poalnak! Állásfoglalást kérek!”

Az elme képernyő villan fejében, a gép egy rövid zizzenés után megkezdi szaporítani a végeláthatatlan sorokat. Egy pillanatig akad meg szeme, a fogságba esés dátumán. 1988. december 24-én gyűjtötték be. Egy villanásig mosolyt csal arcára a gondolat, amint az elmúlt évek karácsonyait töltötte a Védencekkel. Kiegyenesedik szája. A sorok szaporodnak. A gép, mint egy cinkos cimbora, a szavak játékával elkeni a dolgok élét. A gyilkosság helyett önvédelem, az agresszió helyett fizikai ellentámadás szerepel a jelentésben. A szándékos szó egyszer sem jelenik meg, az önkéntelen, a befolyásolt és az átmenetileg beszámíthatatlan annál jóval többször vibrál előtte.

Chris nem szól semmit, csak kiüresedve nézi saját készülő felmentő okiratát. A dokumentum összeáll, szeme ismét fennakad. Az 1989. március 28. dátum vibrál előtte. Egy percig nézi, csak utána szól.

— Több mint három hónap… — összerezzen — Három hónapig voltunk bezárva. — arca fordul, a cseppek közt a tömör átjáróra néz.

A víz eláll, az ember felkel a padlóról. Elindul, a semmivé foszló anyagon át az ágyhoz siet. Elena a szélén ül, David karját simogatja. Barna szemeiben alig pislákol a lélek, de tenyere újra és újra végigsiklik az eszméletlen fiú bőrén. Az ember letérdel a kis Tündér elé. Jobbját előre nyújtja, arcát gyengéden megérinti. Megremeg.

— Miért? Miért csinálták ezt velünk? — szemébe könnyek szöknek — Elvittek... Elvittek a kórházból… Mona azt mondta, hogy nem lesz semmi baj. — kitör belőle a zokogás — Fegyverük volt, de mi nem ártottunk senkinek… Ők bántották Davidet! — bátyja nyakába borul, könnyei patakokban hullanak a vizes felsőre — Nem ütött vissza… Ő nem ütött vissza! — hangja elfogy, megszakadó szíve beszél helyette.

— Engem akartak. — tekintete üres — Lezárni a múltat és újrakezdeni.

A zokogás nem múlik, a lány könnyei egymás után gördülnek arcán. Egyre erőtlenebbül kapaszkodik bátyja átázott felsőjébe, de nem ereszti, szorítja magához, ahogy csak tudja.

— Davidnek igaza volt. — lassan visszaül az ágy szélére — Sosem leszünk biztonságban. — tenyerét a fiú arcára teszi — Ő megmondta.

— Mostantól ők sem lesznek egymástól. — ökle hangosan roppan — A Föderáció összes mocska a nyakukba zúdult. A maradék egymást fogja széttépni, vagy agyontaposni a menekülésben.

— A maradék? — bátyjára néz — Azt tetted, ugye? Amit Davidnek nem engedtél. — reszketni kezd — A piszkos munka neked jutott.

Az ember csendesen áll talpára, lába az időtorzító ládához viszi. Belenyúl, két lila göcsörtös gyümölcsöt húz elő, majd húgának nyújtja. Nem mosolyog, ábrázata üres, csak szemét fordítja el.

— Egyél! Ha felkel, a másikat add oda neki. Ez a kedvence.

A kis Tündér kezei a gyümölcsök felé nyúlnak, de tenyerei bátyja behegedt csuklóját ragadják. Maga mellé húzza, leülteti az ágy szélére. Vizes felsőjét átöleli, karja alá bújva szusszan egy rövidet.

— Hová akarsz menni? — halkan beszél, de hangja remeg — Vissza?

— Poalhoz. — ölébe teszi a gyümölcsöket — Újra beszélek vele.

— Mi lesz Monával? — felnéz az emberre — Őt nem hagyhatjuk ott.

— Ő biztonságban van a Föderációban. — arcán végigfut egy rándulás — Megtett mindent, amit kértek. Nem fogják bántani.

Csak a falak zúgása és a csendes szuszogás marad a szavak után. A sikló előtt lila fény villan, a kapu megnyílik a Poal galaxis szívébe. A rövidke út alatt a lány apránként nyugszik meg bátyja karja alatt. Légzése lassul, szívverése elcsendesedik. Felszáradt könnyei felett szemei lassanként leragadnak, ásítása végül elindítja az embert. A szekrényhez siet, Poal egyenruháját és borotváját veszi kezébe. Visszafordulva már a gyümölcsöket a kis asztalkán, húgát David mellé kucorodva pillantja. Ismét belép a létfenntartó helyiségbe, gönceit a földre dobja, maga felett elindítja az özönvizet. Szemében már a nyíló kupolacsarnok képe lebeg, mire a vibráló anyag kelyhet formál előtte. A Fényacél lendül, a három hónap bundás erdője felett megkezdődik az aratás. Nincsenek vidám gondolatok a Tréfás Királyról, minden húzás mintha a kevés érzelemből is levágna egy darabot. Már nem gondol semmire, csak a bőrén sikló pengét érzi. Elöblíti.

Egyenruháját öltve mellkasára néz. A páncél anyaga még gömbbé formálva pihen a szekrényben. Nem érte indul, csak a Kockát veszi kezébe, majd a megnyíló falakon át a csarnokba lép. Egy utolsó üveges pillantást vet a szuszogó kis Tündérre, azután elindul. A számítógép kék vonala vibrál előtte, a fehér útvesztőben gyorsan szedi lábait. Így is egy órát megtart, amíg az utolsó átjáró semmivé lesz előtte, a két lebegő fotel még üresen várakozik a szobában. Helyet foglal a jobb oldali ülésben, hátra dőlve mozdulatlanul mered maga elé.

Az erősödő zizegés ölelésként folyja körbe, a vibráló falak fénye kellemes látványként masszírozza szemét. Régóta nem érzett nyugalom önti el, izmai ellazulnak, légzése kisimul, szíve elcsendesedik. A percek elnyúlnak, de hosszú idő óta először nem várja igazán arctalan polgártársa megjelenését. Nem vágyik társaságra, csak a békésen zúgó vibrálásra. Szemét lehunyja, fülében elmosódik a zaj. Kiürül körülötte a tér, megszűnik a nyomás. Csak van.

Zihálva ébred fel, arca verejtékben úszik. A szürke lény már előtte áll, mozdulatlanul várakozik polgártársára. Chris pupillái tágak, szíve ritmustalanul ver. Kapkodja a levegőt, tenyerével arcát érinti.

— Ez még az? — fújtat előre dőlve — Ez még a tartály? — csuklójához kap, de már nyoma sincs a sebeknek, mintha ott sem lettek volna.

Poal kimérten sétál a székéhez, kozmikus ridegség tükröződik mozdulataiból, mégis melegség árad egész lényéből. Tenyerét a plafon felé fordítva nyújtja az embernek.

Chris még zavarodottan forgatja fejét. Csak lopott pillantásokat vet az arctalan kobakra, a belőle pulzáló nyugtató hő végül odacsalja kezét. Összeérnek. Villan az elme, megindul az emlékek folyama. Mint egy hatalmas kancsóból, úgy csorognak az események. A gyermekekkel töltött vidám napokat a sötét űr magánya váltja. Az élet ígéretét a sok halál és eltűnés mocskolja feketére. Mire a tartályhoz ér, Chris arca üres, még szeme sem rezdül az elnyúlt villanásban. Elena könnyei végül elmosnak mindent, tenyere lecsúszik a szürke kézről.

— Hát… Ennyi lenne. — hátra dől — Ezt akartam megmutatni.

— Mire van szükséged? — zizegése békés, de hideg.

— Nem tudom, Poal. — rá pillant — Őszintén, már nem tudom.

A szürke tenyér fordul, a padló felé mered tovább az ember előtt. Chris sajátját emeli, de egy ponton megáll, vár egy lélegzetet. Szája mozdul, hangot mégsem ad ki rajta, néma tátogása végén megérinti.

A fehér páncélos harcos képei villannak fel előtte. Nomah egy csata közepén áll, a fémet testén már vér borítja. Magasra emelkedik, a fény tenyeréből egy tömegbe zúdul. Vitmiss férfiak állnak elvakulva a csapástól. Akik középen vannak, nem sikoltanak, csak elenyésznek az energiában. Akik távolabb várnak, fájdalmasan üvöltenek, mielőtt a gomolygó robbanás elsodorja őket. A legszélén harcolókat szétszórja a lökéshullám. A repeszek a húst tépik, a forróság elevenen megégeti őket. Akik felállnak, még rosszabbul járnak. A cikázó Fényharcos ökle zúzza be mellkasukat vagy koponyájukat. Idejük sincs eszmélni. A villanás véget ér, a szürke kéz megpihen a kék egyenruha térdén.

— Miért mutattad ezt meg? — visszahúzza tenyerét — Ettől kellene jobban éreznem magam? — elfordul — Én nem akarok ilyen lenni.

— Már tudod, milyen nem akarsz lenni. — egy kicsit melegebben zizzen fejében —Most azt tudd meg, milyen akarsz lenni!

— Békeharcos… — ismét a szürke fejre néz — Szerinted, lehetek még Békeharcos ezek után?

Az arctalan kimérten áll fel székéből, a megnyíló átjáró felé kezd tipegni. Egy pillanatra fordul csak vissza a falon túlról, a testéből feltörő mindent átjáró melegséget egy rövid gondolat követi.

— Eredményes szolgálatot, Polgártárs!

A vibráló anyag összeáll, elfedi a kék egyenruhát a túloldalon. Chris is felkel helyéről, üres arcára egy parányi mosoly szökik.

— Köszönöm, Polgártárs! — siklójához indul a fehér útvesztőben.

Egy órán át sétálgat a visszaúton, a falak zizegését hallgatva, lassanként gondolatai is megébrednek, mire a hajóhoz ér. Belép.