Amikor kialszik a Fénykő tüze

A fehéren izzó szemek előtt lassan tárul fel a valóság. A vastag üveghenger darabjai repeszként fúródtak a meghajló fém burkolatba. Az egyenruhák, köpenyek és páncélok színes hússal tarkított foszlányai éktelenkednek mindenhol, szerte a teremben. A két vastag bilincsen csüngő fém oszlop kiszakadva leng a talpazat felett. A csövek szétdurranva spriccelik a tálcára a sűrű folyadékokat. Egyik karperec roppan a másik után, puszta kézzel töri szét a zsanérjaikat. A beszakadt tűket a szerkezettel együtt veszi le magáról. Kilép. Földi cipőjében még áll a zöld folyadék. Mellkasára tapadt pólója alatt a fekete kő és a medál dudorodik. Zsebéhez nyúl, a számítógépet érinti.

— Kocka. — nem kiabál, hangja mégis rázza a falakat — Hol vagyok?

— Jó reggelt Chris! — vidám zúgása ébreszti a kijelzőt fejében.

Az épület vibrálva villan előtte, a fényes drótvázban pozíciója megjelenik. Öklei roppannak, fogai összeszorulnak.

— Hol van David és Elena. Élnek még?

— Igen. — rövidet zizzen — A mínusz ötödik szint speciális börtönblokkjában vannak. Hetes és nyolcas cella.

— Jelöld meg, nyisd az ajtókat, hívd a lifteket. — arcán nincs öröm, az izmok görcsös mozgása egy vadállatra hasonlít, nem az emberre.

Előtte a páncélos fém nyikkan, de a lökéshullámtól eltekeredett anyag nem emelkedik fel. A képernyőn villan a hiba, de karja már emelkedik, tenyerét a bejárat felé tartja, akárcsak Nomah. Az Örök Fény megmozdul benne, de nem fogja vissza. Az energiasugár, akár egy Kaedru Fénypisztoly, süvítve égeti át az anyagot. Kirobban a folyosóra.

Szemében a kék vonalak kirajzolják az utat. A villanó vöröses fények és a halk sziréna búgásában halad, aurája remegteti a burkolatot körülötte. Fülében az izmok feszítik dobhártyáját, az alsóbb és felsőbb szintek csizmáinak csapódásait hallja mindenfelé. Sajátján is várja az érkezőket. Nem fut, fehéren lángoló jelenésként sétál, akárcsak Első Harcosként a főváros utcáin, mégis más az érzés. Fókuszált, tiszta energia veszi körbe. Lépéseinek nincs súlya. Teste pehelyként mozog, feszes izmaiban valami megváltozott. Közelednek a csizmák. A fegyverek kattannak, csőre töltik őket. A kanyarból előugró katonák a tenyérrel néznek szembe. Az Örök Fény cselekszik. Egy villanás fut el köztük. Hamu marad utána. Nincs sikoly, sem kiáltások. Nincs rá idő. Az ázott földi cipők átgázolnak a pernyéken a feketére égett falak közt. Fordul, a kék vonalak egy lifthez vezetik. Csend van körülötte, a fenti és lenti egységek a kommunikátoroknak kiabálnak. Nincs válasz, csak hamu és pernye.

Elindul a szerkezet. Nem érinti a panelt, a Kocka teszi a dolgát. Tiszta az út a sarokig. Mögötte a remegő lények markolják fegyvereiket, de nem lépnek elő. Nem is kell. Az erő mozdul, a megfagyó térben teszi meg lépéseit. Nem Surran, attól gyorsabb. Már mögöttük áll, ökle lesújt, a sisakok megroppannak. Egy villanás alatt harminc fegyveres rogy a földre. A jelenés tovább sétál, elér az első ajtóhoz. Feltárul előtte. A falnak kucorodó rabruhás kis Tündér rémülten pillant fel. Szájára megkönnyebbült mosoly szökik, de ajkai szinte azonnal elkerekednek. Erőtlen hangja remeg, csak üres fuvallat, még az sem.

— Chris? Te vagy az?

— Gyere! Mennünk kell!

Nem várja meg Elenát, kifordul, a szomszéd ajtó már nyílik előtte. David az ágyon fekszik, kezeit lábait és derekát szíjak rögzítik. Csuklóján fémes bilincséből csövek lógnak ki, egy odaállított gépből erednek. A lány utoléri a lángoló jelenést. Felsikít a fiú láttán. Odaszalad, arcát érinti, a nevét kiáltja, de nem mozdul. Széthúzza szemét, a pupillája akkora benne, szinte nem is látni a barnaságot körülötte. Az üres tekintet mozdulatlanul mered előre. A fém roppan a pulzáló marokban. A szíjakat eltépi, az ifjú rabruhást a karjaiba veszi.

— Kocka, a kijáratot!

A kék vonal ismét megjelenik a padló felett lebegve. Az izzó szemek a lány felé fordulnak, halkan, de határozottan szól.

— Csak mögöttem, akkor jössz, ha mondom.

A remegő lány nem tud felelni. Ajkai szorulnak, könnyes szemei az eszméletlen fiúra néznek. Csak egy néma bólintásra telik jelenlétéből. Elindulnak. Chris a karjaiban tartja öccsét, fülében pulzálva rajzolódik ki a tér. Három saroknyit mennek, majd óvatosan leteszi Davidet.

— Itt vársz! Vigyázol rá!

Nem vár választ. Egy villanás, és már nincs ott. Csattanások rázzák a folyosót, egy sistergés követi, apró robajjal a végén. Ismét megjelenik, lehajol a fiúért és újra ölébe veszi.

— Mögöttem jössz, csak balra a falat nézed! Beszállsz a liftbe, nem fordulsz meg!

Elindul, tekintetét a lányra fordítja. Szót fogad, arca meredten bámulja az szenesedett fémet. Belépnek a felvonóba, a fiút mellé ülteti.

— Vársz amíg visszajövök! Nem fordulsz meg, csak ha mondom!

Az ajtó nyílik, a levegő megmozdul. nem szellő, valami erősebb, meglebbenti a lány haját. Puffanások és loccsanások visszhangoznak. Lövések dördülnek, kiáltások halnak el közben. Mint egy hirtelen támadó szélvihar, úgy ér vissza. Magához veszi Davidet.

— Mögöttem jössz, csak a cipőmet nézed magad előtt!

Átsétálnak a köves csarnokon. Egy-egy elemen egy ember talpnyi repedés hagyott csak nyomot. Elérnek az üvegajtóig, a kedves búgó hang búcsúzik a látogatóktól. Kilépnek a csillagos ég alá. A Fényharcos megáll, arcát az épület felé fordítja.

— Kocka, megvan még a letiltott szivárogtatási terv?

— Természetesen. — vidáman zizeg fejében — A teljes titkosszolgálati és Föderációs adatbázis átirányítása megkezdhető a civil és szociális terminálokra. — tréfásan rezzen — Indulhat a fejetlen kígyó művelet?

— Pusztuljon mind! — fogai összeszorulnak — Vesszen a Fertő!

A reszkető lány bátyjához lép, kezét jobb karja alatt átfűzve hozzásimul. A lángoló aura meglebbenti haját, mégis egyre szorosabban öleli. Utcák szerte felbúgnak a szirénák, a fehér tornyok és épületek a riadó vörös fényében vibrálnak. A kis család lassan indul az iskola felé, az apránként kerekedő összeomlás elején. Órákon át sétálnak békésen a lángolásban. A felbolyduló város ügyet sem vet rájuk, a zaj elhatalmasodik körülöttük. Elérnek a rácsos kapuhoz, Elena kitárja, majd bezárja mögöttük. A nyikorgó zsanért túlkiabálják a hangosbemondók és a szirénák. A másodikra mennek, Chris az üres épület neszeit figyeli. Csend van, rajtuk kívül egy lélek sincs a falak közt. Davidet a Védencek szobájába viszi, lefekteti az ágyra.

— Szedj össze mindent! Ruhát, felszerelést, a Poal kommunikátorokat is! Elmegyünk innen!

— Mindent? — ajkai remegnek — A terminált, a tanulnivalót a…

— Mindent! — szigorú tekintete villan — Mozogj, Elena!

Magára hagyja a rabruhás gyermekeket. A folyosóra áll ki, izzó szemeit a lépcső felé fordítja. Füle feszül, a környező zajokat figyeli. A lány hosszú percekig pakol, kapkodó mozdulatai csörömpölnek az alvó fiú körül.

A Fényharcos elméjében a zizegő képernyő felvillan, a hegyekben pihenő sikló elindul az épület fölé.

A rácsos kapu ismét felvisít, majd nagyot csattan. Chris tenyerét a lépcső felé fordítja, de nem mozdul el a Védencek szobája elől. A bejárati ajtó puffan, a lépcsőn puha léptek indulnak felfelé az erőtlen szuszogás alatt. A kedves illat belengi a folyosót, mire a megszürkült zafírok a széttárt tenyér elé érnek. Megtorpan. Kék-fehér orvosi egyenruhája szinte világít a hullámzó aura fényében. Kezében egy nagyobb terminált szorongat, maga előtt átölelve. Nincs kikapcsolva, képernyőjén az ember aktája vibrál.

— Monának is pakoljak össze? — a kis Tündér felbátorodó hangja elfut a falak közt — A mienkkel mindjárt megvagyok.

— Nem. Ő nem jön velünk. Haladj!

A remegő zafírok előtt gyűlnek a könnyek, a megfakult ajkak mozdulnak, de hang nem jut át köztük. Némán reszket, megdermedve az izzó jelenésre meredve.

— Megvagyok, de David még nincs… — a célzórendszer működésbe lép, a fény villan, a sikló fedélzetén fejezi be mondatát — Jól.

— Majd jobban lesz. — az ágyban került fiúra néz — Ha elmúlik a hatás fel fog ébredni. A hajó figyeli az állapotát, pihenj le te is!

A halk szavakból nem szól kedvesség, csak rideg indulat. A Fényharcos hátat fordítva a létfenntartó helyiség felé indul, maga mögött lezárja az átjárót. Sóhajt. Szemében kihuny a ragyogás. Nem szépen, csak eltűnik. Csend lesz körülötte. Túl nagy csend.

Kezei még ökölben szorulnak, de ujjai egyesével megremegnek, mintha ínjai elszakadtak volna. Gyomra lassan fordulni kezd. Száját összeszorítja, de a nyelőcsövén felfutó görcs lerántja állát. Térdére zuhan, majd oldalára borul. A sistergő padló füstölögve issza fel utána.