Végakarat

A szimulált köd körül az utolsó villanás is kihuny, a zizegés elcsendesedik a bura alatt. Kialszik a fény, a szerkezet elfeketedik. Teljes sötétség borul rájuk, elvesznek benne a lélegzetek.

— Így lesz, Vezér? — hátat fordít — A fényen túli ellenség vége?

— Máshogy nem lehet.

Egy lépést tesz előre, de fejét hátra fordítja. A feketeségben a lépcsőn billegő Tréfás Királyt látja, hangos csattogása áttör a némaságon. A kőre ül, vidám szavai dallamosan zúgnak az emlékben.

— Ha az üveg alatt kialszik a fényen túli ellenség, szemléld meg műveimet, mielőtt elindulsz. — suttogja az ember — Tekintsd ezt amolyan végakarat félének…

— Miről beszélsz? Milyen műveid?

— Apádéi. — elmosolyodik — Aznap mikor meghalt, a festményeiről beszélt nekem. Azt kérte, nézzem meg őket. Úgy hiszem, itt és most.

Eltűnik a lélegzetek hangja az asztal mögül. A szívverés gyorsul, széteső üteme a Kutter robbanni kész reaktorát idézi. A két fémkesztyű megmarkolja az asztal szélét, a lemezkék sikoltva karcolják a peremet.

— Nem. — halkan hörög a maszk alatt, mint egy megsebzett állat.

Chris nem megy tovább, kezeit maga előtt összefogva várakozik. Emlékeiben elmerülve a levelet idézi, amit saját kezével adott át feleségének, majd kis gombócként kapott vissza, páncéljához csapva.

— Apád egy újabb tréfája? — szája egyenes — Jót nevetnénk azon is?

A szívverés lelassul, mégis máshogy lüktet. Az ember lassan fehéredik el a sötétben, miközben a lila izmok pulzálása zúg fülébe. Hallotta már ezt a hangot, amikor barátja a nemes felé indult, pengéjét markolva.

— Biztosan látni akarod? — hangja, mint egy jéghegy kettéhasadása.

— Azt mondta nekem, tekintsem végakarat félének.

— Nem neked mondta! — ökle bezúzza az üveget.

A reccsenő hangra Chris hátra kapja fejét. A szikrázó szerkezet fényében a sötét páncélos remegő alakját véli látni, egy-egy villanásig. Szemöldökbőrén a kenderszálak elpattantak a varrásban, lila vére fekete festékes arcán csorog maszkja alá. A páncélkesztyű zizeg a plazmás anyagot magába szívva, felette a füst vibrálva hullámzik.

— Van másik asztalod? — aprót fúj — Még várjuk a Poal válaszát is.

— Majd kitalálok valamit. — a maszk alatt megfeszül a mosoly.

Kezét kihúzza a szikrázó gépből, az asztalt lassan megkerülve bajtársa mellé sétál. Az ember a teljes sötétségben is érzi a Király árnyékát fölémagasodni. Mély levegőt vesz, majd az ajtót megrántva fénnyel önti el a szobát. Együtt indulnak hunyorogva a ragyogó folyosóra. Mögöttük Disciploss bepillantva hírvivőjét ragadja, halkan jelzi a bura balesetét a mérnököknek. A két harcos mosolya kiszélesedik.

Némán mennek órákig, egyik lépcső után a másikra. Aurabias fényűző palotája tetejéhez tartanak, a Királyok hálószobái a fő kupola kezdeténél várják őket. Chris sosem járt ott, még Maledicto sem büszkélkedett el a giccses körcsarnokkal. Amint elérik a Fénykővel borított falak szintjét, Annuntian eltakarja szemét, mintha csak vakítaná a csillogás. A barna szemek a címereket nézik. Megremegnek. Innocentia vésete várakozik az egyik ajtó felett. Megáll egy lélegzetig, fejét lehajtja.

— Mozogj! — suttog hátra a Király — A túlfelén van.

Elindul a hang után, szemét tovább forgatja az üres Fényacél plaketteken. Legalább ötven, de inkább száz uralkodónak épültek szobák, mégis bajtársa csupán a negyedik a sorban. Tekintete egyre fakóbban mozog, végül a padló felé fordítja. Szedni kezdi lábait, felzárkózik az óriás mögé. Árnyékai a rengeteg apró fényben szirmokként rajzolják körbe. Megáll egy ajtó előtt, a fekete kesztyű a falnak támaszkodik. Fejét lehajtja, egy szokatlanul mély sóhaj követi.

— Ezt hozd magaddal. — egy darab fénykövet pattint le, majd az ember kezébe nyomja — Odabent nincs fény.

A hatalmas jobb szárny lendül, benyílva szinte hurrikánként kavarja fel a levegőt. Bentről különös virágillat árad, olyan, mint amit Adulcentia szórt Chris ágyára is. Elindulnak a sötét előszobában, mögöttük az ajtó hangosan csattan. Mint egy túlméretes folyosó, úgy vezeti őket a Tréfás Király odújába. Minden lépéssel erősödik az illat.

Egy kör alakú szobába érnek. A falak feketére mázolva, mintha csak Árnyékkő borítaná őket. A parányi fényes kavics szinte elveszik Chris kezében. Torkában megszorul a gombóc, az első cseppek megjelennek homlokán. Zúg a terem, más, mint a vezérlő. Sötétebb.

Annuntian megfogja karját. Nem durva mozdulat, szokatlanul óvatos, mintha egy apró remegés rázná ujjait. Vezetni kezdi, lassan, de határozottan. A bal oldali falcikkhez viszi. Felemeli a fénykövet.

Az első kép sejtelmesen tűnik elő a barna szemek előtt. Egy kedves mosoly és egy megkönnyebbült fuvallat felel a látványra, a Japán Harcost látja viszont, szűk kivágásban a Sikoly kertjéből.

— Erre emlékszem! — hangjában öröm zúg — Apádnak nagyon tetszett az órám. — közelebb hajol — Nézd milyen részletes! Még a karc is rajta van, amit Mona csinált, amikor leejtette a kőre. És a mutatók… — fejét a Királyra fordítja — Ez egy mestermunka…

Szava elakad. Annuntian tekintete, mint egy halálra ítélté, úgy mered.

— Ezt akkor festette… — elfordítja fejét — Amikor atyja odaveszett.

A Fénykő megrázza az árnyékokat. A reszkető kéz lassan ereszkedik vissza, mögötte az arc fehéren üresedik ki. A száj mozdul, szavakat formál, de hang nem jön ki köztük, csak rezzenéstelen levegő.

A Király egy lépést megy tovább, majd ismét megáll. Egy lélegzettel később Chris is követi. Felemeli a követ, majd elejti. Zizegve koppan a fekete padlón, kiáramló fényét magába issza a zúgó sötétség.

— A bánya… — hangos nyelése elveszik a térben — A Sötét Lidérc vértem… A buzogány és a denevérfejű dög, David felett. — felveszi a követ — Apád látta… Tudta, hogy így lesz.

— Capignisi tengelyfordulók százain át tartott, amíg megtanulta irányítani. — tovább indul — Ezeket még előtte festette.

Az ember nem követi. Áll megdermedve saját döntésének pillanatára bámulva. A kő lassan ereszkedik le, markában elfojtja fényét.

— Neked elmondta mik ezek? — fogai összeverődnek — Te tudtad?

— Csak egyről. — hangjából eltűnik valami — Éppen elég volt.

A Vezér ellép a faltól, a szoba közepére áll, messze a képektől. Chris tovább indul. Minden mű egy újabb emlék, a Fehér Lovag és a Sötét Lidérc vértekben megbújva. Ökle hangosan roppan. Az üveggé olvadt sivatagot látja, karjában a saját páncéljában elhamvadt Marcoval. Pupillái összeszűkülnek, érzi karjaiban a pehelykönnyű testet, miközben pernyeként elszáll a fém közül. Tovább megy. Erei festményenként düllednek egyre jobban. A Tréfás Király homoksírja előtt csak elsétál, lábai dobbannak a gyorsulásban, rá sem néz igazán.

Ismét megáll. Szeme könnybe lábad. Innocentia lenyomatát látja és magát előtte térdelni. Légzése megvadul, tüdejét teletöltve kiált fel.

— Tudta, hogy meg fog halni! — öklével lesújt a képre — Miért?! Miért nem mondott semmit? Miért nem tett valamit?

— Talán nem tudta, hogy a lányom… Én sem tudtam. Addig…

— A királyi kert két virágából egyet elveszejtenek a lélektelenek közömbösségéért! — üvölt artikulálatlanul — Megírta nekem, Annuntian! Megírta, csak nem értettem. — a falra borul — Nem értettem. — suttogja térdére rogyva — Tudta, hogy nem fogom

A hang elenyészik, a Király már nem felel, fejét lehajtva némán mered a padló felé. Az ember feláll, görcsös izmai tovább viszik. Elsuhan a tartály előtt, már rá sem néz a Poal egyenruhára, végül megáll.

A lélegzetek egyszerre akadnak el. A barna szemek üvegessé válnak, az ajkak eltávolodnak egymástól. Az árnyas szürke sziklák közt fekete bőrű, izzó szemű szörnyek futnak a lilán lángoló kapu felé. Átkok. Az oltárszerű kidőlt kövön, az átjáróban egy sötét női füstalak várakozik. Szemei kéken izzanak, mint a szörnyeké, de teste köd csupán, rongyokba tekerve. Fekete karjaival magához öleli a lebegő testet.

— Az az én kabátom. A nadrágom. — suttogja — Az én vagyok és…

— Calignis. — Annuntian mellé lép — A Fényharcos, aki átlép a kapun.

Chris hátat fordít a képnek, lassan indul vissza az előszoba felé. Arca üres, lélegzetei lassulnak. Nem várja be bajtársát, megy, amerre a lába viszi, lefelé az egymást érő lépcsőkön. Átvág a túlméretes folyosókon, a menetelő őrök közt halad a csarnokokon át. A palota bejáratáig megy, a kőteraszon végül megül az első lépcsőfokon. Arcát tenyerébe hajtja, némán üldögél a fekete ég alatt. A percek múlnak, órákká lesznek. A csillagok lassan egy árnyékot formáznak felette. A fekete kesztyűk ernyedten lengenek, mellette, a sötét palást megnyugszik, rezzenéstelenül simul bajtársa hátára.

— Nagyatyám nem őrületében irtotta ki a Fény Népét.

— Tudom…

Fejében felzúg a Scielapillus látomásának utolsó nagy beszéde. A rémült Kaedru Tanács arcait látja maga előtt. Hallja a Király zavarodottnak tűnő szavait. Érzi a tehetetlen remegését.

— Te tudtad, hogy nem vesztem oda. — suttogja maga elé.

— Reméltem, hogy felfaltak az Átkok, Fényharcos.

A csillagos ég alatt a könnyű szellő mozdítja a távoli szántók termését. Halk suhogása bejárja a falakat és a házak közeit. Nem nevetnek. Kiüresedve néznek az alvó városra.

— Miért nem öltetek meg? — hangja nyugodt, szinte békés.

— Placatas küzdött a végítélet látomása ellen. — elfordítja fejét — Maga is odaveszett a Fény Népének pusztulásakor. Te mégis itt vagy.

— Itt vagyok. — elmosolyodik — Egy karnyújtásnyira a pengéidtől.

A sötét kesztyűk mozdulnak, a két fegyver markolatát érintik. Nem ragadják meg, csupán az ujjak hegye siklik végig a kenderezésen, mintha csak a vadász nyugtatná a csaholó kopóit.

— Te nem vágysz a jó halálra, Fényharcos. — elemeli kezeit.

— Úgy tűnik, nem én döntök. — szája legörbül — Csak megtörténik.

— Még dönthetsz. — meglebben a palást — Eldöntheted, mi történik.

— Kinek a tervét mutattad meg, Annuntian? — nem néz fel bajtársára — A tiédet, vagy a Tréfás Királyét?

Az éjjeli szellő erősödik, pedig nincsenek felhők a távolban. A levegő mozgása egyre hidegebb áramlatokat mozdít feléjük. Az ember karján tüskeként mered a szőr. Nem mozdul, még csak meg sem rezzen. A palást árnyéka lobog körülötte a fakó csillagfényben.

— Talán mindkettőt. — hangja elhalkul — Vagy egyiket sem.

— A Végítélet akaratának árát a kihunyt láng fedezné, de bizodalmam töretlen, az Örök Fény szeretettel telve ragyog majd fel a végtelen feketeségben. — öklei összeszorulnak — Máshogy nem lehet... — felnéz a csillagokra — Ezzel zárta apád a levelét. Csak halak vagyunk a táblás játékában.

A sötét palást magasra lebben a fordulatban, a Király visszaindul a fényes falak közé. Határozottan vonul, mégis a gigászi szárnyak közt megáll egy pillanatra, nem néz vissza, csak halkan suttog.

— A tábláról lekerült halak a háború vesztesei, színüktől, méretüktől függetlenül. A győztesek azok, akik fent maradtak, mert ők döntenek a tábla sorsáról. — mintha elmosolyodna — De a legkisebb hal is elhozhatja a győzelmet, ezt magad mondtad. — tovább indul.

A halk szavak messzire repítik az embert. A Vezért látja lányaival játszani a Sikoly fedélzetén. Sorra vesznek el a fekete harcosok, a Hercegnők arcára már a győzelem íze rajzol mosolyt. Veszítenek. Annuntian nem mozdul, meredten nézi a győzelem árát a tábla körül.

Chris még órákat üldögél a hűvös szellőben. Sok felé jár, a festmények pillanatait látogatja emlékeiben. Arca üres, lélegzetei nyugodtak. Lassan tápászkodik, elgémberedett tagjait átmozgatja, majd elindul a lakosztály felé. A folyosókon, a csarnokokban mindenhol kettőzött őrség vonul, a kevés nemesség visszahúzódva nem mutatkozik az éjszakában. Felér Oria lakosztályának ajtajához. Oldalra pillant, a másik felé. Egyet lép tovább, de megáll. Visszafordul. Halkan lép be a gyermekek birodalmába. David horkolása betölti a nagyszobát, alatta a kis Tündér szuszogása megbújva édesíti a csend maradékát. Az ember mosolyogva indul saját kis fészkébe, nem vetkőzik, csak beleborul ágyába. Magához húzza a párnát. A kedves illat már elfogyóban árad csak belőle, utolsó szippantásai repítik át egy békésebb vidék felé. Lassan éri utol az álom.