Hála és adósság

A szimmetrikus, szürke kéz ismét mozdul, gyengéden a hallgatag ember arcát érinti. Nem kapkod, a tenyér melege lassan terül el a bőr felett. Egy parányi rezdülés felel az ismerős érzésre, majd a száj nyílik.

— Nem szépítem. — aprót sóhajt — Valóban így történt.

— Még nem feleltél, Chris. — karját lassan leengedi — Mit mondana nagyatyám, ha most ő ülne itt melletted?

— Valami sejtelmeset, azt hiszem. — ismét mély levegőt vesz — Egy kétértelmű, ködös jövendölést, majd jót mulatna a tréfáján.

— Te így emlékszel rá? — hangjából eltűnik a derű — Csak egy öreg mókamester volt, aki magát mulattatta mások kárára?

A barna szemek kérdőn fordulnak a maszkos Hercegnő felé, az ember arcáról az ürességet gyermeki ábrázat váltja. Szótlanul mered a Kaedru nőre, mintha várna még valamire, de csak csend követi a kérdést, a fénykövek zizegése veszi birtokba a teret.

— Nem tudom. — ismét térdeire hajtja állát — Néha tényleg elhittem, hogy… Hogy látja a jövőt. Már látom, hogy ő is tévedett.

— Miben tévedett?

Egy halk szusszanás után Chris feláll a lépcsőről. Egyet lép előre, majd kezével legyint csupán, azután tovább indul. A vértek nem mozdulnak mögötte. Minden elhagyott kőillesztés után ökle egyre jobban feszül. Tartása megrogy, mégsem fordul vissza, csupán megáll, kifújja magát.

— Azt mondta, Annuntiant a fényen túli ellenségre készítette fel, de csak ketten együtt arathatunk győzelmet. — leszegi fejét — Én megválthatom atyádat, ő pedig engem. Most mégis mintha ellenségek volnánk, éppen csak nem rontottunk egymásra.

— Te most atyámat akarod megváltani? — a páncél csilingelve emelkedik a kőről — Vagy azért jöttél, hogy ő váltson meg téged?

— Csak remélem, hogy mindkettőért. — nem fordul a távozó Hercegnő után — Csak remélem, hogy mindkettőért…

A csengő vértek az oszlopok közt elhaladva a folyosón vesznek el a némaságban. Magára marad a hatalmas csarnokban. Lélegzetei felhangosodnak, dobhártyáját saját ritmustalan szíve rázza. Elindul.

Lábai előre viszik, a trónterem elején eltűnik az oszlopok között. Elméjében felkavarodnak az emlékek, a Tréfás Királlyal töltött tengelyforduló közös sétái elevenednek meg előtte. Üresedő tekintete alatt szája önkéntelenül mosolyra húzódik, az öreg mókázásait idézve szinte hallani véli a vidám kacagását a rideg folyosón. Léptei lassulnak, szája kiegyenesedik. A kéken izzó fekete szemeket pillantja maga előtt, az ezüstös maszk alól feltörnek a kegyetlen jövendölések. Megáll, remegő lábait egy lélegzetig feszegeti. Már Mona rémmeséje zúg fülében a kékszemű szörnyekről, majd a lávakutya elméjéből kinyert képek borzasztják. Megrázza fejét.

Maga előtt a fekete ajtót pillantja, egy Királyi testőr és egy Árnyékharcos őrködik előtte. Lábai akaratlanul a vezérlőhöz hozták. A fekete páncél maszkja felett ismerős szempár fogadja, Disciploss őrtiszt a távolban megtorpant ember felé fordul. Szimmetrikus ökle mellkasa felett koppan, mélyen meghajol a Fényharcos előtt. Társa egy lélegzettel később, kapkodó mozgással követi az üdvözlést. Chris eszmél, hátát kihúzza, sebesen szedi lábait a fekete ajtóhoz. Placatas Fényacélján is koppan az ököl, mély meghajlás követi.

— Bent találod. — suttog az őrtiszt a felegyenesedő embernek.

— Nem is… Vagyis… — habogása előtt a szürke kéz belöki a szárnyat.

Az árnyas terem feltárul, a barna szemek óvatosan végeznek felderítő leskelődést. A fal takar, nem látja a Királyt, mégis erőtlenül indul előre. Nem hadvezérként lép át a küszöbön, úgy billeg, mint egy tanácstalan fiú. Az üvegburás asztalnál fedezi fel barátját. Nem vibrál a fény, Annuntian háttal áll, maga előtt a sötét falra mered. Még békés lélegzete sem téveszt ütemet a bezáródó szárny hangjától. Csend lesz.

A sötét palást hullámai aprót mozdulnak, a Vezér fejét oldalra fordítja. Az ember egy lépést hátrál az ajtó felé, de megtorpan, magát megemberelve mély levegőt vesz és kihúzza magát.

— Vezér, én… Sajnálom.

— Sokat hallottam már tőled ezt a szót, Békeharcos. — suttogása elterül a szobában — De nem vagyok biztos benne, hogy tudod, mit jelent. — megkerüli az asztalt, fölémagasodva áll meg az ember előtt.

— Nem lehetne csak egyszerűen Chris? Nem veszekedni jöttem.

— Miért jöttél?

Egy hangos nyelés után fordítja arcát a gigászi Kaedru szemére. Sokszor elképzelte már ezt a pillanatot, mondandóját többször is elpróbálta indulás előtt, hang mégsem jön torkára. Lehajtja fejét.

— Segíts… Kérlek.

A fekete kesztyű megmarkolja a Fényacél vértet, az apró embert tekintete elé emeli.

— Ki kéri a segítségemet? — megrázogatja — Az arctalanok, vagy a Fényharcos?

— Csak én.

Elengedi. A talpára érő ember acélos izmai tónustalanul rogynak a földre, hátvértje szikrát vet a padlón az ütődéstől. Nem kel fel, még csak felülni sem próbál, meredten néz a forrongó Királyra.

— Mit akarsz te bebizonyítani? — elfordul — Hogy még érsz valamit?

— Hogy nem vagytok szörnyek...

— Kinek? — nyakán a szürke bőrön düllednek a lilás erek.

— Monának… A Poalnak… Mindenkinek.

Egy lélegzet kimarad a sötét vértek alatt. Fején aprót fordítva egy villanásig felfedi fekete szemét, mintha csak méricskélne.

— Menj haza! — egyet előre lép — Az ilyen már nem való csatába.

— Nem mehetek haza. — suttog maga elé — Tartozom Poalnak.

— Ugyan mivel tartozol te a lélektelennek?

— Hálával az életünkért.

A palást megremeg, békés hullámai viharossá válnak. A gigászi test fordul, bal lábával kitámaszt az ember mellett, jobb öklét magasra emeli. Izmai sercegve feszülnek, a bőrszíjak felvisítanak a vértek alatt. Chris nem takarja arcát, még csak nem is hunyorog. Tekintetében nincs harag, sem félelem, semmi sincs már benne. Annuntian visszanéz rá, kőszerű szemöldökizmai lassan helyükre mozdulnak. Karját leereszti, majd felegyenesedik.

— Mi változik, ha megkapod, amit akarsz?

— Talán megváltjuk egymást, ahogy atyád mondta.

A fekete vért lassan kezd hátrálni, majd a léptek a burás asztal mögé viszik. Kezeit a peremekre támasztja, de nem gyúl fény az üveg mögött, Annuntian az alvó gépbe mered tovább.

— Nem tartozom nekik semmivel… — suttogása üresen remeg.

— Mégis megváltoztál. — feltápászkodik a földről — Ha lehet olyat, még keserűbb vagy, amióta megmentették az életünket...

— Elvették tőlünk a jó halált! — a fekete kesztyűben roppan az ököl.

— Én nem akartam meghalni, Vezér. — lehajtja fejét — Csapdába sétáltunk a bosszúvágytól elvakítva… Ez lett volna a jó halál?

A sötét maszk alatt hangosodnak a leheletek. Az izmok halk sercegése megrázza a palástot, pedig a fekete kesztyűk nem emelkednek fel a burás asztal pereméről. A Király tekintete megváltozik.

— Csatába vezetnéd a Sikolyokat a lélektelenek földjén, csak hogy asszonyod megenyhüljön a szörnyekkel kötött szövetségedért?

— Nem fog megenyhülni, Vezér. — elfordítja fejét — Nem remélem. Amit én kötelességnek hívok, ő gyávaságnak nevezi. — arcán legördül egy könnycsepp — Ez nem fog változni attól, hogy tisztázlak titeket.

Elhalkulnak a lélegzetek. A zárt ajtón át az előcsarnok Fénykövei elfogyó zizegése tölti meg az árnyas vezérlőt. A kesztyű mozdul.

— Nyolc kolóniára, hét csatahajó. — fény villan az üveg alatt — Fedélzetenként négyszáz Kaedru harcos. Ennyit tudok felajánlani.

— Több, mint amit reméltem. — keserű mosolya kanyarodik — A Poal egy Békeharcost, egy rombolót és egy siklót biztosít hozzá. Elég lesz.

— Összehívom a Sikoly parancsnokokat. — a burában elfut a vibrálás — Nomsimah lakosztálya úgy vár, ahogy magára hagytad. — maszkja alatt mosolya sercen — Ágyasokat nem kínálhatok, de úgy emlékszem már atyám idejében sem tartottál igényt rájuk.

— Ebben is hasonlítunk, Vezér. — kitárja az ajtót, majd meghajol — Mindketten olyasmi után vágyakozunk, amit már nem kaphatunk vissza, barátom.

— Nem vagyunk barátok! — tenyere csattan a peremen — Szövetségesek vagyunk egy ingatag pallón, semmi több!

Némán indul el az ember, az őröknek tisztelegve fordul, lábai a régi lakosztály felé viszik. Arcáról ismét eltűnnek az érzelmek.