A Smaragd Börtön

Bőrén kezek érintését érzi. Katonai kesztyűk szorítják. Sokan vannak. Viszik. Nem hallja a Tündér kiáltását, csak a remegő szuszogás távolodik tőle. A rozsdás zsanér felsikolt a hűvös levegőben. Fémlapok lendülnek, nagyot csapódnak a sötétben. Térdek és csápok nehezednek rá, az acélpadlóhoz szorítják. Felbúgnak a hajtóművek, de nincs dübörgő őrjöngés, békésen morajlanak egy keveset. Nem érzi az időt. Ismét csattannak a fémek, testéről a nyomás eltűnik, újra a rideg kesztyűk ragadják. Egy apró csippanás, majd a csapódó acél hangja szűrődik a sötétbe. Fogják. Erősen. Körülötte a gravitáció mintha megszűnne egy időre. Megint érzi, ránehezedik a világ súlya. Ismét csippanás, egy fém remegve mozdul. Beszédet hall. Keveset.

— Meghoztuk. — furcsán slattyog — Gyorsan a … Vele! — krákogva beszél — Ébredezik. — mélyen dübörög — Gyorsan nyomják bele…

Csuklóin villan a fájdalom. Mint sok kis apró bökés, úgy megy át bőrén. Hideg szorítás követi. Fémek csattannak, húsát csontjához préseli a fogás. Arcához érnek, száraz torkát felsérti valami. Tarkójába kapaszkodik. Üveges csörgést hall. Eltompulnak a hangok körülötte. Cipőjébe valami hideg szökik, a Poal nadrágon felkúszva eléri pólóját, majd elfedi szemeit is. Levegőért kapkod, de arcán a maszk alig szellőzik. Szeme nyílik, zöld folyadékot lát, teljesen beteríti. Szíve kihagy egy ütemet. Fullad a steril levegőben. Segítségért kiáltana, de ködös gondolataiban már saját nevét sem tudja felidézni. Csuklóin két bilincset lát, csövek lógnak ki alóla. Ereiben elfut valami, égető hatása a húst és a csontokat is eléri. Nyakán halad felfelé bőre alatt. Halántékán jeges hideg mozdítja izmait. Utolsó fakó gondolata egy levél és annak pár sora. Szíve nagyot dobban.

„…a Zafír jószándékú árulása a smaragd börtönbe lökve …”

Egy tartályban van, zöld folyadékkal körülötte. Elsötétül minden.

Csend van. Nincsenek gondolatok, csak kavargó érzések. Bűn és kín, bűz és steril levegő. A felfutó buborékok csiklandozzák bőrét. Csuklói lüktetnek, valami áramlik bele. Egy furcsa rezgés szalad végig benne. Valamit elfelejtett. Valami fontosat. Nincs idő, sem gondolatok.

Acélrácson fekszik, lassan ébredezve teszi első mozdulatait. Arca már szabad, szeme előtt apránként élesedik a kép. Valaki ott áll. Fekete csizmáját fehér fémek védik. Nem Föderációs, valami más. Tekintete lassan kúszik fölfelé. Lábszárait és combjait is vértek takarják. Ágyéklemeze felett a fehér darabok egyre ismerősebbek a barna szemeknek. Elakad a lélegzete. A körszakállas heges arc mosolyogva néz rá. Kezet nyújt felé.

— Nomah… — megmarkolja a páncélkesztyűt — Te már régen...

— Akinek a halálhírét keltik… — felhúzza a rácsról — Az bizony sokáig él. Akár ötszáz évig, vagy tovább.

Reszketve áll talpára az ember. Földi cipőit átitatta a bűzös zöld folyadék, mellkasán az ázott pólón át kirajzolódik medálja és a Scielapillus. Egyet előre lép, de megszédülve megkapaszkodik a harcos vértekkel borított karjában. Felnéz a mosolygó félistenre.

— Hogy… Hogy kerülsz ide?

— Eljöttem. — fehér fogai megvillannak — Eljöttem érted, barátom.

— Barátod? — szelíd mosolya erőtlen — Nem is ismerjük egymást.

A lovag lassan fordul, a belé kapaszkodó embert a labor páncélos ajtajához vezeti. Megérinti a panelt, a fém dübörögve felemelkedik. Egy szűk folyosóra viszi, újra és újra elfordulnak. Chris elveszik a térben, minden kanyar után erősödik szédülése. Kapaszkodik. A végtelen út percei órákká, majd napokká nyúlnak a fáradt testnek. Légszomja fojtogatja, csuklóján a vérző sebek lüktetnek. A lovag csendben vezeti, egészen egy vastag ajtóig. Megérinti a panelt. Villan.

A sikoltó fém mögött David és Elena üldögél priccsén. Sovány mosolyuk bátyjukra fordul, de nem állnak fel helyükről, csak ártatlanul néznek az érkezők felé. Chris előre támolyog, de a páncélos kéz visszarántja. Fejét megrázza, majd az ember karját átfogva finoman felemeli. Kezét felhajtja, tenyere a két gyermek felé mered.

— Folytasd, amit elkezdtem. — mély hangjából valami szörnyű zúg — Végezz velük a Fényharcos erejével! Irtsd ki a Vitmiss söpredéket!

— Miket beszélsz? — elkerekedett szemei a torzuló szakállasra néznek — Ők a Védenceim… Nem ártottak senkinek!

— Vitmissek! — leheletéből a dögszag árad — Veszniük kell!

— Neked elment az eszed, Nomah! — karját erőtlenül feszegeti a páncélos marokban — Ők csak gyerekek… A Vitmissek…

A fémkesztyű a földre löki. A szakáll alatt a mosoly helyén már vicsorgó fogak szikráznak, szeme fehérje elfeketedik, arca eltorzul. Ráveti magát a padlón fekvő emberre. Ujjait a csukló sebeibe vájva szétfeszíti karjait. Mélyen nyúl a húsba, ábrázata egyre idegenebb.

— Azért hoztam el az Örök fényt, hogy békét teremtsek! — az ínak közé nyúl — Ha te gyáva vagy megtenni, add vissza nekem!

— Ez nem béke! — karjait feszegeti, de nem szabadul — A gyilkolás nem hoz békét!

— A gyávaság sem! — groteszk vigyora széthúzódik — Amit meg kell ölni, azt meg kell ölni! — hüvelykujjai körül spriccel az ember vére.

— Elenát és Davidet nem kell megölni… — arca a gyerekek felé fordul.

Szava torkán akad. A két Védenc szelíden mosolyogva nézi a dulakodást, felkanyarodó szájuk egyre riasztóbban görbül. Egy furcsa hang nyomja el a kiáltásokat. A hörgő harcost is túlremegve buborékok lüktetése rázza a cellát. Elzöldülnek az arcok és a falak.

A feszülő maszk peremén elszökik a levegő. A barna szemek egy villanásig néznek a felszálló gömbök közé. A lüktető folyadékban a keringgető zúgását egy beszűrődő zaj váltja. Beszéd.

— Fel fog ébredni… — alig jut át az üvegen a slattyogás — Emeljék az adagját! — rideg, mély döngés —   anyagcseréje… — buborékok.

A hang megakad, mintha pengével vágták volna félbe. Sistergés követi, a zöld folyadék felpezseg. Egy izzó tárgy suhan végig előtte, az olvadó üveg megroppan, a bilincsek eloldanak, az ember a szilánkok közé esik. Fekete mokaszinokat pillant, hatalmas lábbeliket. Felettük az Árnyékacél lábszárvédők mellett egy szimmetrikus kéz ereszkedik, arcáról letépi a maszkot. A hosszú cső végigmarja torkát. Nem gyengéd a mozdulat, mégis az első lélegzetek megkönnyebbültek.

— Vezér… — felpillant — Eljöttél értem… Te tudtad…

— Eljöttem érte. — suttogása lélektelen — Indulnunk kell.

A fekete marok megszorul karján, felrántja a földről, de nem ereszti. A barna szemek fordulnak, elkerekedve néznek szét. A páncél ajtón egy olvadt nyílás izzik, a laborban elvágott nyakszirtű és lefejezett testek hevernek. A színes vérek átfolynak a vasrácson, csendesen kopognak alatta a lemezen. Annuntian elindul, maga után húzza a megszorított kart. A nyíláson át a folyosóra érnek. Katonák és tudósok tetemei fekszenek mindenfelé. A Király halad, az ember botladozik a holttestekben. Húzzák. Egyre gyorsabban mozdul vezetője. A barna szemek megakadnak. Három penge leng a Kaedru gigász oldalán. Felismeri a markolatot és a kézvédőt. Nem kérdez, némán kezd reszketni a vágtában. Egy újabb kivágott ajtóhoz érnek. Bent az ifjú Vitmiss fiú rémült arca felderül a harcosok közt. Bátyjára mosolyog.

Annuntian az embert a falhoz löki. Fekete szemeiben már nem ürességet lát, szinte izzik benne a sötétség. Nem tud szólni. Nincs ideje. A két királyi Fényacélt felfedik a tegezek, a felizzó fémek csuklóinál a falhoz szegezik Christ. Kiált, hangja elvész a sistergésben.

David mozdul, de az Árnyékharcosok karjainál lefogva visszarántják. A Király az üvöltő ember elé lép, megragadja a harmadik pengét. Felizzik kezében, egészen közel tartja a barna szemekhez.

— Ez a bosszúd, Vezér? — lesüti szemét — A jó halál a halálért?

— Nem jó halál. — suttogása vérfagyasztó — Gyermeket gyermekért.

Hátat fordít, léptei David előtt állnak meg. Meglendül a szablya, mellkasán végighasít. Az ember tüdejéből sípolva tör fel a levegő. A falra felszegezve feszegeti magát, könnyei patakokban hullanak. Ismét lendül az izzó fém. Újra és újra lesújt. A fiú hangtalanul tűri, a negyedik vágás végül elszürkíti szemeit. Feje lekonyul, szétvágott mellkasa nem mozdul többet. Eleresztik az Árnyékharcosok. A földre rogy, de meg sem rezzen. Chris önkívületben visít. Karjait feszegeti, de hiába. Az izzó pengék égetik csuklóit, mélyen a falba fúródva tartják.

— Kvittek vagyunk. — elindul az ajtó felé.

Megtorpan. Az ember elhallgat, majd halk remegő nevetésbe kezd. Hangosodik. Kacaja vihogássá torzul, könnyei mögött hunyorogva néz a hideg, fekete árnyékra. Vigyora megvillan.

— Kvittek, Vezér? — elhalkul — Nem Vezér. Te nem ő vagy.

— Hát ki lennék? — fekete maszkja az ember felé fordul.

— Valami más… — összeszorítja szemét — Annuntian nem emelne kezet egy gyerekre. Még bosszúból sem. Előbb vágná el az én torkom, de azt sem tette… — fogai csikorognak — Nem tett semmit… Üres lett.

A fekete páncél fordul, lábai az ember elé viszik. Az izzó pengét arcához emeli. Nem suttog, torz hangján hörög a szemébe.

— Erre vágysz, ember? — nyakát égeti — Mennél a fiad után?

— Te mire vágysz, Hamis Kaedru?!

A penge fénye kialszik, a Fényacél visszacsúszik tokjába. A fekete markok a másik kettőt ragadják, egy mozdulattal kirántják a falból. Azok is a helyükre kerülnek. Hátat fordít, ismét az ajtó felé indul. A térdére zuhant ember egy lélegzetig vár, majd talpára állva utána szalad. Szúrós tekintete az óriásra mered, mellé szegődve kíséri.

— Ennyi volna, barátom? — arca kiüresedik — Egy gyors látogatás?

— Nem vagyunk barátok. — hangtalanul lehel — Szövetségesek vagyunk egy ingatag pallón egyensúlyozva.

A barna szemek egy pillanatig fordulnak vissza a földön fekvő fiúra, majd ismét a fekete maszkra néz. Mosolya lassan megfeszül.

— Azok lennénk? — meglöki — Ezek után is?

— Nem védted meg. — lépései felhangosodnak — Nem tudsz megvédeni senkit. Még magadat sem.

— Miért nem? — tekintete az acélként csattogó mokaszinokra mered.

— Te nem felnőttél az erőhöz. — kopasz szemöldöke megrezdül — Te lerántottad magadhoz. Gyenge vagy és az is maradsz.

Szótlanul mennek tovább a hangosodó csattogásban. A visszhang a fémes falakról egyre furcsábban verődik vissza. Puhává válik a kemény rezgés. A zajok keverednek, eltompulva szólnak minden felől.

— Tudom mi vagy, Hamis Kaedru. — megáll — Nem a Vezér… — bugyborékolás zúg minden felől — Nem jöttél értem. — visszanéz — Nem ölted meg Davidet sem, mert még annyira sem tartasz, hogy velem végezz. Te nem vagy itt. — lehunyja szemét — A tartály vagy!

Arcán ezernyi apró csepp gördül. Nem lefelé, felfelé tartanak. Szemöldökét megcsiklandozva, homlokán átfutva a plafonba csapódnak. Egy villanásig látja csak a zöld folyadékot. Hall valamit.

— Kiszűri… — Többet… — A maximumot — Károsodás… — csend.