A Korsók mögött

Aurabias fényűző folyosóin kopognak a földi cipők. Mellettük a mokaszinok gazdája egy Fényhírvivőt szorongat kezében. Parancsokat oszt, tárgyal és tréfálkozik. Chris csendesen figyeli. Arca nyugodt, mosolya elégedett, miközben öccse apró lépésekben szervezkedik. Egy óráig is megtart, amíg minden visszajelzés megérkezik. A szerkezet végül a fiú erszényébe csúszik, egy hangos sóhajtás követi.

— Apró Árnyék… — felé fordul szelíd mosollyal — Te egy hónap alatt Kaedru lettél, kis Parancsnok.

Mellvértjét megragadva, hátát kihúzva David igazgatni kezdi magán a fémeket. Nem szól semmit, szeméből mégis süt a büszkeség a dicsérő szavak hallatán. Mire a hosszú lépcsőhöz érnek, a fiú arca már ragyog.

— Az Apró Árnyék. — átöleli bátyját —Mire észbe kaptam, Annuntian már így nevezett, azután már mindenki más is. — elmosolyodik — Így szólított meg a Tréfás Király is a levélben.

Az ártatlan szavak apránként elveszik az ember jókedvét. A vidámság helyére a komor ábrázat költözik, mire Oria lakosztályához érnek, járása töredezetté, homloka ráncossá válik, végül megállítja az ajtót kitárni készülő fiút.

— Mit szánt neked Maledicto, David?

— Egy békés jövőt. — visszafordul — Mindnyájunknak ezt kívánta.

A bal szárny kitárul, együtt indulnak a nagyszoba felé. Elena egy ülőpárnán várakozik, a Hercegnő már az ajtóhoz közelít, mint aki távozni készül. Chris egyenesen a lányhoz megy, vele szemben foglal helyet.

— Végeztem a Királynál. — kezét húga felé nyújtja — Napnyugtáig ráérek. — elvigyorodik — Utána semmit nem ígérhetek, Annuntian elég sötét éjszakát festett le nekem.

A tréfásnak szánt szavak nem derítik fel a kis Tündért, gondterhelt tekintete a nyitott ajtó felé fordul.

— Beszélni szeretnék veled, Nomsimah lakosztályáról...

— Már tudja. — vág közbe David — Már reggel tudta, mikor felértünk a lépcsőn.

Adulcentia lép a fiú mellé. Nem kérdez, termetes kezével megragadja csuklóját, majd szapora léptekkel kezdi maga után húzni. Mintha csak apró gyermek lenne, aki rossz fát tett a tűzre, úgy vonszolja a lépcső felé. Az ajtó csattan, ketten maradnak a szobában.

— Miért hozta el Őt Annuntian? — fészkelődik párnáján Chris — Nem engedett el benneteket egyedül?

— A fekete köved miatt.

— A Clavaris miatt? — kezével hajába túr tarkóján — Az az iskolában volt, a kis szelencében.

A lány tartása megrogy, térdeit álla alá húzza. Egészen összegörnyed, úgy mered maga előtt a szőnyeg színes mintáira.

— Az és a másik is hozzá került. — könnye elered — Aznap este is eljött az iskolába. Nem köszönt be, egyből a szobátokba ment… Nemsokkal utána egy nagy csattanást hallottunk. Átszaladtam… Már a földön feküdt… — kitör belőle a zokogás — A szeme nyitva volt, de csak rángatózott a padlón… Nem tudtam mit csináljak!

— Manto, az a bolond… — Elena mellé ül, karjával magához ölelve — Nagy volt a zűrzavar, talán félreértett… Azt mondtam, Davidnek adja át, és mondja meg neki, hogy a párja Monánál van.

A zokogás lassan csendesedik Chris karjai közt. Az összetört lány még sokáig küzd, mire ismét erőt gyűjt a szavakhoz. A Capignis már delelőre jár, de bátyja nem mozdul mellőle, egy pillanatra sem ereszti.

— Az ágyra fektettük, de nem ébredt fel. A kezében voltak a kövek. — könnyes szemeivel bátyjára pillant — Mi nem tudtuk… Oria erről nem beszélt... Mi nem tudtuk hogyan működik!

A szavak hallatán Chris arca elfehéredik. Tekintete kiüresedik, a lány hátán megfeszül karja.

— Meddig? Meddig voltak nála?

— Órákig. David orvosért ment, de mire visszaértek, a Király is megérkezett a Kaedrukkal. Azt mondta, üzentél érte és van az iskolában valami, amit el kell vinnie.

— Igen… — lesüti szemét — Én küldtem oda a kövekért.

— Monát Annuntian karban vitte az utcára. Azt mondta, ott nem segíthetnek rajta, elhozza magával ide. Megkért, hogy mi is jöjjünk vele. Én összepakoltam, amit tudtam és elindultunk. — megtörli szemét — Egy ostoba baleset az egész.

A lány körül egyre erősebb a szorítás. Chris tekintete megváltozik, szeméből sütni kezd az önkéntelen düh. Jobb öklét a padló kövének csapja.

— Ez nem baleset volt. — suttogja maga elé — Csak Maledicto remek tréfája.

— Mi nem nevettünk rajta. — karját bátyja hátára emeli — Mona sem nevet… Adulcentia sem… — egészen hozzá simul — Annuntian sem.

Csendben ülnek tovább egymást ölelve. Mögöttük a fényes ablakban a Capignis már átbillent tetőpontján. A távolban az ég ismét szürkülni kezd, messzi morajlások közelednek a palota felé.

A kavargó gondolatok lassan ülepednek az ember elméjében, apránként válnak egy nehéz masszává a lélekre telepedve. Görcsös szorítása csak egy hajszálnyit enged, de a lánynak elég, hogy mozduljon. Feláll, Christ kézen fogva az ajtón át a folyosóra vezeti. Ketten mennek az erősödő illat felé.

A díszes szárnyakhoz érve a kis Tündér elereszti, csendesen inti várakozásra, majd egyedül lép be a szobába. Az ember szemét lehunyva várakozik, fülében megfeszíti az izmokat. Térolvasásba kezd, de nem hall beszédet, csak a lány ruhájának suhogását egy csendes szuszogás körül. Megtalálja a szívveréseket. Monáé nyugodt, egységesen lüktet, de a kis Tündéré egyre gyorsabb, mégis erőtlenebb. Percekig figyel. A sebes dobbanások mozdulnak, az ajtó felé közelítenek. Elena kilép, csendesen zárja maga mögött a díszes szárnyat.

— Már alszik. — suttogja — Jobb is így. — kezével megtörli szemét — Ha ébren is van, már nem önmaga.

Ismét bátyja bal kezét ragadja, de távozó léptei megtorpannak, Chris nem mozdul az ajtó elől.

— Miért hozta ide, ha nem segít rajta? — jobbjában ropognak az ízületek — Ennek így semmi értelme!

— Mona nem engedte… — marka megszorítja az ember kezét — Ragaszkodik az emlékeidhez, amit megkapott a kövedtől.

A gigászi folyosó túlfelén egy alak ér a lépcső tetejére. Gyorsan közelít, nem menetel, szalad. Testén a Fényacél vértek össze-össze verődnek. David az. Arca derűs, de minél közelebb ér, annál kedvtelenebbé válik. Már nem rohan, az utolsó fénykövek közt éppen csak sétálva lopja a távolságot. Egy villanásig néz az ajtóra megvetően, tekintete szinte azonnal kedvesére fordul.

— Elena, beszélnem kell a Fényharcossal. — szelíd hangjából is süt a katonás fegyelem — Hamarosan kezdődik a gyülekező az esti ünnepélyre. Neked is át kellene öltöznöd.

A lány Chris kezét eresztve férjéhez fordul. Egy lélegzetig öleli magához, majd csendben indul vissza a lakosztályuk felé. Az ember mozdulatlanul áll, továbbra is az ajtóra mered. Tartása árulkodik, izmai fenyegetően feszengenek.

— Kisebb korsó. — böki meg öklével bátyja vállvértjét — Neked kisebb korsóval terítenek. A Vezér majd másfélszer akkora, mint Te. Így tisztességes...

— Tisztességes? — suttogja halkan a díszes szárny képébe felejtkezve — Ritkán hallom itt ezt a szót.

— Én már ittam Annuntiannal… — David lesüti szemét — Ennyi előnyt tudtam csak kiügyeskedni neked.

A földi cipők hangos koppanásokkal indulnak el az ajtó elől. Az ember minden mozdulata vészjósló, úgy vonul, mint aki háborúba készül. A fiú csendesen követi, egészen Oria lakosztályáig. Megáll.

— Mire vársz? — Chris felé fordul — Te nem jössz?

— A feleségemre. — mosolyog rá — Úgy illendő, hogy én kísérem be a nemességgel.

— A nemességgel?

David elfordítja arcát, szemével a vibráló fényköveket fürkészi. Háromszor is kifújja magát, mielőtt ismét szólna.

— Én vagyok a Kert Védelmező Harcosa. — lopott pillantást vet bátyja szigorú szemére — Ez egy nemesi cím, így mi Kaedru nemesek lettünk.

— Erre ma biztosan iszom. — egy szikrányi öröm sem érződik szavaiban — Ma sok mindenért korsót ürítek a Királlyal.

A szárny nyílik, Elena lép át a küszöbön, csillogó kelmékbe öltözve. Szótlanul áll férje mellé, karjaikat összekulcsolva együtt indulnak el a lépcső felé. Chris három lépéssel lemaradva követi őket. Tekintete kiüresedik, a kedvtelenség álcája alatt vihar támad, akárcsak a palota felett. Talpai egyre hangosabban koppannak a kövön. A lépcső alján a vértek szíjai csendes recsegéssel nyúlnak a feszülő izmokon. A Védencek hallgatnak, néma menetükben egymásba kapaszkodnak.

A lakomateremhez vezető folyosón már a nemesség kezdi bevonulását, köztük az érkezők felé leskelődő Hercegnővel. David fejét hátra fordítja, halkan szólítja fivérét.

— Te itt várd be Annuntiant. Úgy illendő, hogy a hadvezérek együtt érkezzenek.

— Talán nem a Király az, akinek utolsóként illene belépnie? — hideg gúnyosságára nem vár választ, léptei megállnak, csak szemével követi a távozó házaspárt. Kezeit karba fonja, tekintetét a falra veti.

Adulcentia aggódó tekintete tűnik el sereghajtóként a kitárt ajtó mögött. A teremben hangosodik a beszéd, a folyosóra hömpölygő vidám szavak még elnyomják a közeledő égzengés hangját. A díszes plafonon át beszűrődik az ébredő eső erősödő sistergése.

A várakozás percei alatt a zajok lélegzetenként válnak monoton zúgássá. Saját halkuló szívverése minden összehúzódásával pulzálásként rázza a levegőt körülötte. Egy sötét árnyék magasodik fölé jobb oldalán. Nem néznek egymásra, fegyelmezetten indulnak a kitárt ajtószárnyak felé.

A monumentális terem nem idegen a Fényharcos szemének. A Tréfás Király mulatságai és Nomah lidérces víziói sosem feledtették vele az itt töltött estéket. Két hosszú asztal pihen a terem közepén, több percig is megtartana, amíg egy ember megkerülné. A távolabbi körül édesanyák édesapák és gyermekeik forgolódnak a padokon. Földművesek, mesterek, orvosok és más derék polgárok. Velük párhuzamosan a katonák, őrök és Árnyékharcosok várakoznak.

A terem végében az ajtóhoz közel, kisebb, rövidebb sorok ülnek. Öregek, csonkák és viharvertek. A Kaedru Tanács vénei, a Király barátai. Pyrophilus is közöttük foglalt helyet, maszkja már nem fedi arcát, erszényébe csúsztatva pihen.

A csarnok másik végén, az emelvényen a nemesség egy szűk társasága figyel feszülten. Nem padokon ülnek, párnás székek szolgálják kényelmüket. Középen egy Fényacél trónus csillog. Balján David, mellette Elena ücsörög. Jobb oldalán két hely várakozik, a Fényharcosra és feleségére.

A két Vezér a katonák előtt áll meg. Nem szólnak semmit, a társaság mégis összébb húzódik, helyet adva maguk mellett a két érkezőnek. Chris és Annuntian szemben ülnek le az asztal szélén. Egymásra merednek, mint két szobor, csak lassú lélegzeteik árulkodnak valójukról.

Disciploss áll fel középtájon, két fényacél korsót ragad, egy kisebb hordó méretű kancsóval. Lábát a padon átemelve elindul a legendák felé. Az asztalfőnél megállva lecsapja a két fémet, színültig tölti őket Kaletusi sörrel, majd csendben várakozik.

— Harminc korsó. Fele a tiéd, fele az enyém. — tolja át a Vezér az egyiket — Mire igyunk először?

Még a viháncoló gyermekek is elcsendesednek Annuntian szavaitól. A termet a Kaletusi sör buborékok apró buggyanásainak hangja tölti meg. Az ember megszorítja a korsót, kimérten húzza maga elé.

— Igyunk a Kert Védelmező Harcosára! — magasra emeli italát — A Vitmiss faj fiára, akit hangzatos címekkel Fényacél börtönbe zártak! A gyermekre, aki önként vésette páncéljára tréfás sorsrontója nevét! — egy hajtásra eltünteti sörét.

A szavak hosszasan visszhangoznak a márványos falak közt. Nem követi felhördülés, még csak halk sustorgások sem. Mindenki a két harcost nézi, lélegzet visszafojtva.

— Jól beszélsz! — dörren Annuntian hangja — Igyunk az ifjúra, akit bátyja egy öngyilkos mentőakció miatt magára hagyott azok között, akik vadállatként ketrecbe zárva kínozták! — a korsó magasra lendül — A tehetségre, akit néhai mestere gyáván elfojtott, arctalan ideológiák mögé bújva. — baljával maszkját az asztalra csapja, jobbjával magába dönti italát.

A korsó hatalmasat csattan az asztalon, még a padló köve is belerázkódik. Disciploss megdönti a kancsót, a két Fényacél ismét megtelik a sárgás-zöld folyadékkal.

— Most igyunk az arctalanokra! — ragadja sörét a Vezér — A lélektelen átkozottakra, akik hamis bátorításukkal tévútra csalják a nyomorultakat! — kezében ropog a fém — A Poalra, akik cserben hagyják szövetségeseiket a szükség idején! — a kőszerű ajkak közt eltűnik a nedű.

— Kiváló! — az ember sajátját markolja — Igyunk az univerzum békés védelmezőire! — szigorú tekintete szinte lángol — A bölcsekre, akik nélkül sem Fényharcosa, sem Vezére nem lenne már a Kaedru népnek!

A fémek egyszerre csörrennek az asztalon. Az őrtiszt ismét tölt.

— Az üres helyekre igyunk! — markol jobbjával Chris — A trónra, amire még mindig Maledicto árnyéka vetül, mintha csak onnan nevetne rajtunk. — sörét a nemesek asztala felé lendíti — A Fényharcos székére, amiben sem Nomah, sem Nomsimah, sem Én nem ültünk soha! — italát arca elé emeli — Mona helyére, aki a Kaedru kultúra áldozataként nem lehet most velünk!

— Tökéletes! — rázza meg a termet Annuntian — Igyunk a trónusra, aminek gazdája egyenrangú félként ült le veled italozni! — magasba emeli jobbját — A Fényharcos helyére, aki sosem ott van, ahol kellene, de itt sem képes viselkedni! — sörét az ember felé löttyinti — Az áruló feleség székére, akit a meggondolatlan férje nem figyelmeztetett a veszélyre, amiről én szóltam neki!

A nemesek asztalánál egy reszkető lány kapaszkodik párja karjába. Szeméből minden korsó ürítés után hullanak a könnyek. Díszes ruhája keblén már teljesen átázott, de a szitkok nem enyhülnek. Egyre nagyobb csapások rázzák a falakat, már-már túlüvöltik a beszűrődő égzengés hangját.

— Igyunk a Fényharcosra! A földi emberre, aki méltatlanul birtokba vette az Örök Fényt, de ahhoz is kevés, hogy jól használja az erejét!

— A Királyra igyunk! A tehetetlen bábra, akit atyja még most is dróton rángat, pedig már évek óta halott!

— Igyunk a Békeharcosra, aki háborúval telt szívvel ült le a tiszteletére tartott lakomán!

— Az Árnyékharcosok vezérére igyunk, a gyáva Kaedrura, aki saját trónjának árnyékától is retteg!

A kancsó kiürül, a felek mégsem mozdulnak. Egymásra vetett tekintetükből lángol a tettvágy. Izmaik ropognak, a Fény és Árnyékacélok szíjai panaszosan nyüszítenek a feszülő testeken, amíg Disciploss egy új adagért indul.

Egy szék nyikkanása rázza meg a termet. David feláll, előtte a kis kosárból három Kaedru zsemlét vesz baljába, jobbjával felmarja a Chrisnek szánt kisebb korsót. Szótlanul indul el az emelvényről, szigorú pillantása az acsarkodók felé fordul. A teremben a meghűlt levegő szinte eljegesedik. A nemesek, polgárok és öregek, mind az ifjú Vitmiss fiút nézik, miközben kimért léptei az asztal főre viszik. Korsóját lecsapja, majd a három zsemlét középre teszi.

— Beszállok. — Disciploss helyére áll, kezéből a tele kancsót baljába kapja — Átveszem a lányok adósságát, ha nincs kifogás ellene.

A két vezér már nem egymást nézi. A mellettük várakozó fiú hideg barna tekintetére bámulnak. David tölt magának, de a kancsó nem mozdul tovább, vértjéhez szorítva őrzi, mialatt beszélni kezd.

— Ezt a fekete páncélosra iszom! — apró korsóját magasra lendíti — A félelmetes lényre, aki rabszolgákat mentett a sötétből! Eljött értünk is, amikor a legnagyobb szükség volt rá! — egy hajtásra ledönti italát.

A teremben a tekintetek mind a fiúra merednek. A Kaedru gyermekek fekete szemei áhítattal lesik az ifjú harcost, miközben ismét tölt magának.

— Ezt a vezetőnkre iszom! Arra, aki otthonába fogadott minket, védelmet és tudást adott nekünk! — a korsó kiürül.

A két vezér ismét egymásra néz. Szemükben a harag és a hiúság izzik, hátukat kihúzva feszengenek a hízelgőnek tűnő szavak alatt.

— Most a Harcosra! A nemes lélekre, akit értékei ellenére szörnyetegként rettegnek még a sajátjai is! — állán már csurog a sör, szája felett a szesz vörösre festi bőrét.

Elena feláll helyéről, az emelvényről a botladozó nyelvű ura felé indul, szemét törölgetve.

— Ezt a Férjre! A férfira, aki a kozmikus háborúk és mocskos intrikák súlyát viselve, jószándéka ellenére is ártott annak, akit szeret! — kezében már remeg a korsó, teste bizonytalanul imbolyog lábai felett, mégis legurítja.

A billegő fiú mellé a kis Tündér szegődik. Bal karját átfogva próbálja vezetni, de David nem mozdul, ismét tölt magának.

— A vasra vert felszabadítóra iszom! Az elátkozott hősre, aki mások láncait elszakítja, de sajátjától nem képes megválni!

Adulcentia is feláll helyéről. Fegyelmezetten indul dülöngélő barátjához, haragos pillantásai apját és Christ égetik. Már ketten állnak a lángoló arcú szónok mellett.

— Ezt… Ezt… — bágyadt vigyorával forgatja fejét a támogató hölgyek közt — Ezt a világtalanra döntöm le! A vak nyomorultra, aki nem látja, hogy családja társasága helyett önmaga sötétségét választja!

Még újra tölt, de kezében a kancsó már megbillen, egy kevés sör loccsan az asztalon. Nem bírja tartani, lassan ereszti, végül a tócsa közepébe teszi.

— Ezt a bolondokra! Azokra az ostobákra, akik még mindig nem értik, hogy egyszerre beszélek mindkettőjükről! — utolsó kortyait már csak fulladozva nyeli — Ti… Ti pont ugyanolyanok vagytok, de már észre sem veszitek!

Ledobja korsóját a kancsó mellé, majd egy zsemléért nyúl és magasra emeli.

— Ezt pedig azért eszem… — bal tenyerét az asztalra csapva támaszkodik meg — Hogy holnap legyen erőm szembenézni azokkal, akiket ma megsértettem.

Fogai alatt roppan a zsemle, csámcsogása bejárja az egész termet. Egy hangos nyeléssel zárja mondandóját, az asztaltól elfordulva az ajtó felé botorkál. Három lépésig jut, majd összeesik. A vezérek egyszerre ugranak fel helyükről, de a két lány szigorú tekintete megdermeszti őket. Végül csak a hölgyek emelik fel a fiút, karjainál fogva kihúzzák a teremből.

A csarnokban apránként élednek a zajok. Mintha csak a fő látványosság vonult volna le, mindenki az ifjú harcosról kezd beszélni. Nem említik a Királyt, sem a Fényharcost, a poharak mégis lassanként a levegőbe emelkednek, ki-ki saját meglátása szerint üríti azokat. Disciploss is visszatér helyére, a padra ülve kezd csendes beszélgetésbe katonatársaival.

Ketten maradnak csak szótlanul Aurabias lakomatermében. A két vezér némán mered a zsemlékre és a kilöttyent tócsára. Karjaik egyszerre mozdulnak. Annuntian a kancsót ragadja, Chris a ropogós falatokat veszi kézbe. A bugyogó sör hangja elveszik a zsivajban, a korsók újra megtelnek.

— Mire igyunk, Fényharcos? — átnyújtja a gyöngyöző italt.

— Hogy jobbak legyünk azoknál, akik előttünk voltak! — baljával átadja a másik zsemlét — Mire együnk, Árnyékharcos?

— Hogy jobbak maradjanak nálunk, akik utánunk jönnek!

A Fényacél korsók méltóságteljes csilingelését a roppanó morzsák hangja kíséri. Még legurulnak az utolsó adagok, de az ember szemében ivótársa képe már erősen hullámzik. Gyomrában érzi a pattogó buborékok felszabadulását, a falak fénykövei kezdenek elmosódni előtte. Utolsó éber lendítésével még megálljt int a kancsó felé, de a mozdulat végén már tenyerén támaszkodva emeli fel magát a padról. Az asztal széléhez szédeleg, kezét mellkasára szorítja, meghajlása kishíján az asztallapnak csapja homlokát. Elindul az ajtó felé, gyermeteg dülöngélését a békésen beszélgető tömeg észre sem veszi, egyedül Annuntian pillant rá, amíg a két korsót ismét megtölti.