Az ismeretlen gödör

A rázkódás már ébren éri a Lidércet az utolsó éjszaka hajnalán. A Japán Harcos kattanásait számolva várta az utazótérből kilépést, de a nyikorgó géptest még csak ízelítőt adott, Chris pedig a főfogásra készül. Karjait és lábait széttárva feszíti magát a szűk szellőzőben, várva a fém küzdelmét a felső légkörrel. Bekövetkezik.

Az első rezgések alig hangosabbak, mint maga a kitörés, de amint a forró levegő belekap a fékszárnyakba, az egész szerkezet sivítva kiált fájdalmában. Rázkódik minden, a tapasztalatlanabb rabok jajveszékelései, majd csattanásai szűrődnek fel a felső folyosóra. A dülöngélő madár végül a sűrűbb közegben megnyugszik, ismét visszatér az őrjöngő hajtóművek zaja. Az izmok lassan ernyednek, magát az alsó lemezre engedve fekszik tovább készenlétben.

Egy fél óra, amíg a gigászi leszálló talpak talajt érnek. A puha homok sem képes tompítani az irtózatos tömeget, egy utolsó remegés fut át a szerkezeten. A rámpa felnyikorog, majd tompán puffan. Az árnyas hajótestbe a nyitás után sem szivárog be fény. A sisakok szenzorai felzúgnak, a rabok halk morajlását az őrök hangos vezénylése veszi át. Megindulnak az erőtlen léptek, ki csoszogva, ki döngetve, de van olyan is, aki nesztelenül vonul büntetését megkezdeni. Chris nem mozdul, fülét megfeszítve Térolvas. A neszek impulzusai apránként rajzolják ki lehunyt szemében az ürülő csarnokot, a katonai csizmák dobbanásai az elhagyott karzatokról árulkodnak. Csend lesz.

Lassan kászálódik, a rácsot maga előtt kitolja helyéről, de nem engedi a padlóra csapódni, óvatosan támasztja le a falhoz. Csendesen kimászik, majd kígyóként kúszik le az alacsony falszakaszon. Az egészségügyi csomagot húzza ki utoljára, majd a derekánál tátongó lyukat gondosan visszazárja. Elindul a karzat felé, léptei hangtalanok a fém rácson, szemét mégis éberen forgatja. A rámpához ér, Zajt hall.

Izmai megfeszülnek, a koncentrált energia átfut testén. Surran. Egy dűnét vesz célba, a két hátramaradt őr mellett elszáguldva rohan a keménynek tűnő talajon. A domb mögött tér vissza, amint megáll, lába megsüllyed a szürke homokban. Lehelete éles kontúrral emelkedik előtte a hideg, párás levegőben. Fejét körbe fordítja, de a táj már nem ugyanaz, mint amikor a gyerekekért érkezett. Máshol szálltak le, még az ég enyhe bíbor színe is megváltozott emlékeihez képest. Lassan indul tovább, a dombok takarásában kezdi el követni a távolban vonulók hangját. Mint egykor, most is tervét kezdi rendezgetni fejében, kendője alól akaratlanul átszöknek mantraként meghangosodó gondolatai.

— Megkeresed Mantot, visszahozod ide, és elcsenitek a hajót. Nem beszélsz senkivel, rájuk sem nézel, csak bemész és kijöttök…

Hangja torkán akad, a tákolt kalyibáktól alig kétszáz lépésre egy Kutter várakozik. Akár a Morbor Ökle is állhatna előtte, mégis, ez a hadihajó más, teljes arzenálja fenyegetően mered előre. Lábai bizonytalanul lépnek egy párat, de a szemüveg alatt villan a céltudatos tekintet.

— Apró változás, semmi több.

A gépezet hallgat, a reaktor áll, még fényei sem égnek. Nem megy tovább azonnal, a homokba lehasalva kúszik közelebb. Ismét Térolvasásba kezd, fülébe a lépések zaja szűrődik be először, azt távoli nevetgélés követi. A hajó felől egy pisszenés sem érkezik, mintha üres lenne. Tovább hallgatózik. Egy különös hangra figyel fel. Nem leli a térben, csak csendesen zizeg körülötte, mint egy interferencia. Utolsó pillantásait veti a hadigépre, majd felállva tovább indul.

Apránként tűnik fel a bánya bejárata, előtte a tákolt kalyibák kis városkája düledezik. A látvány ismerős, mégis az elrendezés idegen. Máshol van. Nem néz a fémbódék felé, még arcát is elfordítja. Nem segít. A tíz évesnek is csenevész Elenát látja maga előtt szipogni, miközben nevének hallatán előáll, szembenéz a fekete vértű lénnyel.

— Rájuk sem nézel, csak bemész és kijöttök…

Szavaiból lépésenként fogy az erő, a víz kulacsokba csobogó hangja lassan elfeledteti vele, hogy hol van és azt is, hogy mikor. Megáll, kifújja magát. Megrázza fejét a csukja alatt, homlokát megtörli ruhaujjába. Nincs gyerekzsivaj, csak a bugyogó víz cseppjei koppannak a homokban. Eléri a fedezék végét, az utolsó dűne után tiszta a rálátás a telepre. Idős emberszerű férfiak, különböző fajok rozoga hímjei töltik az innivalót. Nincsenek gyerekek, a rongyos rabszolga zsákok helyett is narancssárga öltözékeket lát. Elítéltek.

Egy-egy fegyveres áll köztük, fekete sisakjaik mögül csendes szavak jönnek, mintha csak beszélgetnének a rabokkal. Nem messze az ivóvíz tartálytól egy félig nyitott bádog bódéban faragott sziklákon üldögél egy Kutternyi űrruhás. Föderációs legénység, két Promodi pilóta, több faj gépészei és egy Pantamo taktikai tiszt.

— A fertő az fertő maradt. — suttogja a távoli hadihajót lesve.

Tekintete fordul, a bánya bejáratát veszi szemügyre. Nincsenek őrök, csak egy-egy lézengő katona, fegyverük a hátukra csapva pihen. Nem őrjáratoznak, csupán vannak a szürkeségben. Az üregben nincs mozgás, csak zajok. Meglátja az alkalmat, izmai megfeszülnek. Surran.

A térben megfagyó alakok közt száguld a mesterséges barlang szájához. Nem áll meg, lélegzet visszafojtva rohan a lelassult időben. A bádoggal támasztott alagút meredeken halad lefelé. Nincsenek elágazások, sem katonák, csak pár elhalványult lámpa pislákol a sötétben. A lyuk végén lép vissza saját létsíkjára. Egy gödröt pillant, hatalmas, peremekkel szintezett tárnát. A homok alatt ismerős a sziklafalazat, akárcsak a szerszámok hangja, de a gépek zúgása újdonságként hat. Nem csak csákányok csapkodnak, vésőgépek rezegnek, zúzó masinák törik a kőzetet. A csillogó ércek kisebb-nagyobb kupacokban felhalmozva várnak. Szintenként három-négy őr mozog körbe. Nem denevérfejű szörnyek, katonák járkálnak. Nincs ostor, a láncok sem a nyakakat szorítják. Minden egy kicsit más, mint Thammis Császár idején. Lassan indul a felső párkányhoz, lopakodva.

A gépek és a csákányok hangján túl, a fáradt sóhajok alatt is beszökik fülébe a zúgás. A kevés fényben, a fekete sisakban dolgoznak a vizorok. Chris szájára mosoly szökik, köpenye széleit megmarkolva indul körbe. Tekintete pásztáz, egy rab, egy pillanatnyi szemle. Fent nem találja mentorát. Tovább halad lefelé. Az alsóbb szinteken fogynak a gépesített munkások, a kézi szerszámok szélesítik a gödröt. A lenti katonák beszédesebbek, egynémelyik már-már feltartja a rabokat fecsegésével. Chris nem figyel a szavakra, elméjében őrzi a csendet. Ismét lejjebb lopakodik. Már szinte teljes a sötétség, a fenti lámpák fénye elhal a porban. A három katona együtt mozog. Nincs sem alakzat, sem taktikai formáció. Fegyvereik hátukra csapva hanyagul lengenek, nem is figyelnek a dolgozókra. Chris tíz lépésre mögöttük halad az árnyékban. Megáll egy kis beugróban. A szikrázó csákány gazdájához lép. Nem szól, jobb felső vállát érinti csupán.

A lila pikkelyes fej fordul, a sárga szemek elkerekedve néznek a homályba. Alsó két karját bilincs zárja össze, csak felső végtagjai kapaszkodnak szabadon a szerszámba. Dermedten néz az apró lényre.

— Ki vagy?

— Egy barátod.

— Nem barátkozom guberálókkal.

A csákány ismét a falnak csapódik, Manto, mintha nem is állna mellette senki, folytatja munkáját. Három szikrázás után ismét megáll, a fekete kesztyű újra megérinti. Pupillája kitágul, mégis hunyorog.

— Mit akarsz tőlem? Hogy kerülsz ide?

— Érted jöttem. Kiviszlek innen.

Csak egy morgás felel, a szerszám megint megvillantja a sötét port.

— Manto.

A csákány lendül, de hang nélkül koccan a kőhöz. A sárga szemek ismét fordulnak, fel-alá járva nézik a köpenybe rejtett rongyos gúnyát.

— Ki vagy te?

— Egy barátod.

— Itt nincsenek barátaim. — a szerszám emelkedik, de már nem a kő felé áll hegye — Mi vagy te? Otlaca? — megmarkolja a köpeny fedte vállat — Annak túl katonás vagy. Promodi? — fejét maguk közt forgatja, mintha csak méricskélné — Annak nem vagy elég katonás.

— Ember.

— Az mi? — egyet közelebb lép — Valami keverék? Torzszülött?

— Csak egy barát. — zsebébe nyúl, egy föderációs kommunikátort nyújt elé — Aki kivisz innen.

Nem veszi el a szerkezetet, egyet hátrálva szemei körül a pikkelyes bőr összeráncolódik. Magasabbra emeli a csákányt. Halkan mordul.

— Ne játssz velem guberáló! Hívom az őröket…

— Megkergetnek?

A csákány kifordul az ernyedő marokból, szikrát vetve csattan a köves talajon. Hangja elfut a tárnában, mégis áttör alóla a remegő suttogás.

— Lidérc?

— Attól tartok.

A lila száj felkanyarodik. Egy villanásig tart. A sárga szemek remegve fordulnak, elkerekednek a cserepes ajkak. A három őr alig tíz lépésre van tőlük. Visszafelé jönnek. Chris a falhoz lép, arcát a kő felé fordítja. A katonák megállnak, Manto elé lépve nézelődnek a behemót körül.

— Pihenőt tartasz, Opparo elítélt? — sisakját zavartan kocogtatja.

Egy néma bólintás felel, de nyakában az izmok szinte rázzák bőrét. Pillantása szegletéből a falra terült köpenyt nézi. Bilincse aprókat csörren alsó karjain.

— Itt magas az interferencia. — löki meg katonatársát a középső — Biztos vaskos az érctelér.

— Úgy lehet. — indul tovább a harmadik — Az én vizorom is kásás.

Nincs ostor, sem fenyegetés, a három őr egyszerűen tovább sétál a csörgő bilincsek elől. Manto mellkasa nem mozdul, szája elkerekedve tátong, szemei kiüresedve néznek a fekete sisakok után.

— Nem láttak… — oldalra fordul — Nem láttak téged.

— Téged sem fognak. — ellép a faltól — Kiviszlek innen.

— Hogyan? — hunyorít — Lopakodó hajóval jöttél?

— Dehogy. — kendője alatt elmosolyodik — Elkötjük a rabszállítót.

Egy rövid állvakarás sercegése töri meg a csendet. A lila kéz a földre ereszkedik, szerszámát markolva a fal felé fordul. Szikrát vet a kőben, újra és újra lesújt. Nem néz hátra, mintha ismét egyedül lenne.

— Volt egy rabszolgafelkelés, évekkel ez előtt. — suttogása elveszik a csákány szikrái alatt — Azt akarod utánozni?

— Nem. Akkor mindenkit kiszabadítottam. Most csak érted jöttem.

Megáll a szerszám, a sárga szemek elkerekedve merednek a falra. Nem fordul, csak akadozó lélegzetei mozgatják mellkasát. Kifújja.

— Nem fog összejönni.

— Miért?

— Változtattak a szokásokon. — csattan a fém a sziklában — Egy Kutter vár odafent. Ami nem barát, azt lelövik, akár jön, akár megy.

— A Kutter üres. — megérinti vállát — A legénység a bódéfaluban henyél. — hangjában felzúg a gúny — Észre sem veszik, ha szétkapjuk.

A csákány csattanásai közt egyre többet kattan a Japán Harcos mutatója. A sárga szemek kimeredve néznek a szikrák közé.

— Meghalhatunk.

— Túlélhetjük.

Az ütés nyomán egy termetes sziklakéreg pattan le a falról, földet érve fémesen cseng, úgy törik szilánkokra. A szerszám lassan ereszkedik, hang nélkül pihen meg a törmeléken, nyele a kőnek támasztódik.

— Hogy jutunk oda?

— Surranunk.

Ismét állvakarás hangja fut szét a porban. A sárga szemek a magasba néznek, a jövő menő őröket lesik mindenfelé. Hunyorogva fordul vissza a köpenyét bontogató bajtársához. A szövetet végül felé nyújtja.

— Vegyem fel?

— Légy olyan kedves.

Manto felső karjaival átveszi, de alsó csuklóin megcsörren a bilincs. Már Chris ujjai közt szorul a fém. Két hangos roppanás, majd üveges csilingelés követi a mozdulatot. A pilóta keze megremeg a zsinórokon.

— Mit is mondtál, mi vagy te, Lidérc? Embre… Emreb?

— A barátod. — szemüvegét homlokára, kendőjét nyakára húzva felfedi mosolygó arcát — Aki most kivisz téged innen.

— Barátom… Akkor most hogyan tovább? —megköti a zsinórt.