A baleset

Chris a ropogó cellában fekszik, a fejfájás lassan védjegyévé válik a Noraman űrhajó kis cellájának.„Fejlődsz, ember! Ezúttal a sör vert fejbe, nem a fémpadló…”Szemei leragadnak, de mégsem alszik egy percet sem, órákon át bámulja az ajtót kiüresedve. Mellkasát egyre jobban feszíti az érzés.„Bárcsak zárva maradna…”Amint sóhajt, a nyikorgó fém emelkedik, alóla fényár úszik be a félhomályos zárkába. A fal felé fordul.„Ne Mona legyen! Ne Mona legyen!”Katonás kopogás csattog be rajta, egészen az ágy széléig sétál.

— Felébredtél?

— Nem, Kapitány… Vagyis igen, Kapitány… Nem aludtam, Kapitány!

— Beszélnem kell veled.

Átfordul, lassan tolja magát ülésbe. A fejébe belehasít a fájdalom, de csak szeme hunyorog, úgy leskelődik a tiszt felé.

— Kapitány, a sörös ügy... túlzásba vittem, az én hibám...

— A tegnap problémáját hagyjuk meg a tegnapnak. — a korábban rideg hang szinte kedvesen dörmög — Másról szeretnék beszélni.

A fényár előtt álló arcot nem látja tisztán, de a kevésből is azonnal megérti.„Nem mérges… Izgatott.”Nem kérdez, csak bámul felfelé a vakításban. A kapitány megsimítja bajuszát, majd fogai kivillannak.

— Protinen egy kísérletet akar elvégezni. Kell hozzá az engedélyem.

— Kísérletet? — összébb húzza magát — Rajtam?

— Veled és Morborral. Ha beleegyezel, mehetünk is.

Egy villanásra újra a laborban látja magát. Beleborzong. Mona érintésének szívtelen kielemzése után, az óriás súlyát érzi karjaiban.„Engedély?! Mihez kér ő engedélyt…”Már a Hídon pillantja a tiszteket, a sértései visszhangoznak fülében. Marja a savanyú izmok feszülése arcán, a kinyílt űrruhában. Az utolsó gondolata mégis a Tündér ábrázata, miközben ő a liftben tapogatja. Összerándul.

— Vállalom, Kapitány!

Matechust lélegzete kihagy egy ütemet. Bólint. A tápászkodó fiúval indul a lifthez, arcára mosoly húzódik, de rá-rápillantva lassan halványul, majd teljesen eltűnik. Chris, mint aki a vesztőhelyre tart, úgy ballag a folyosó lemezeit számolva. A Kapitány szótlanul vezeti. Az ajtó nyílik, beszállnak a felvonóba. A száguldó szerkezetben az ember szeme továbbra is lesütve marad. Nem leskelődik. Hallgat.

— Miért mondtál igent úgy, hogy azt sem tudod mire?

Üres sóhaj a felelet. Protinen arcát látja maga előtt, miközben a ruha nyitját bőszen magyarázza.„Nem gonosz… Bolond…”Újabb, mélyebb fuvallatok követik az előzőt. Űrcsizmájának orrával a padló illesztését böködi. Párhuzamos, mint mindenhol a szerkezetben. Görnyed.

— Nálatok nem szoktak válaszolni, ha kérdeznek?

Lassan néz fel a halk hang felé. A férfi mosolyog, nincs harag szemében, még csak szigorúnak sem mondható.

— Én, tegnap mondtam dolgokat... A tudósnak is... A Kapitánynak is.

— Ezért bólintottál rá, hogy felvágja az agyad?

Egy dobbanás félre megy. Chris üresen néz rá tovább, még csak meg sem rezzen. Áll, mint akinek mindegy, pedig nem az. Tudja mi fog történni, egy lélegzet múlva be is következik.

— Csak tréfáltam! — felnevet, de a hangjában valami megváltozik — Az első találkozás után eljátszott a gondolattal, de elvetette az ötletet.

— Értem, Kapitány. — újra lesüti szemét.

— Matechust, Christian, Matechust! — finoman megmarkolja a fiú vállát — Azt szeretném, ha jól éreznéd magad köztünk.

— Chris. — felnéz — Morbor Chrisnek hív.

A lift megáll, az ajtaja kitárul. Egy apró körfolyosó húzódik a szinten, hosszú, egyenes elágazásokkal. Elindulnak az egyik széles úton, egy páncélkapu felé. Mögötte egy üvegfalú vezérlőben találják magukat.

— Chris, ez a fegyvertesztelő gyakorlótér vezérlőterme.

Egy hangos nyelés csúszik le a szoruló torokban. Az üveg túloldalán egy sziklás táj dereng a félhomályban, fallal körbevéve. Előtte a székeken sorban egy-egy tiszt foglal helyet. Leghátul a fényes üveglapra tapadt Mona, szigorú tekintetével meredten figyel előre.„Rám sem néz…”A boldog tudós feléjük szalad, a székével kifordult Páncélos Hercegnőt megkerülve.

— Clomat Chasirte, örülök, hogy vállalod! Ez igazán tudománybarát hozzáállás a Hídon történtek után!

A mögötte ülő nő kezével kecsesen eltakarja száját. Leghátul a Tündér, apró rándulása után újra mozdulatlanná dermed. A zafírok tovább merednek a fénylő vonalakra. Az ember mellkasát vákuum kezdi összehúzni. Vállán a Kapitány keze bátorítóan szorítja, mégis egyedül érzi magát. Hiány gyötri, minden Monára vetett pillantás után.

— A barátod már lent vár téged! — Matechust húzni kezdi, végül irányba fordítja — Ott, azon a lépcsőn tudsz lemenni.

Nem tiltakozik, elindul lefelé.„Kire gondolt a Kapitány? Morborra?”A fokok fogynak, a lélegzetek elnehezülnek tüdejében. A cella előtt szégyenkező óriásra gondol, a megrogyott tartásra és a lesajnáló szemekre. Egy fekete ajtó állja útját. Éppen visszafordulna, amikor csikorogva felemelkedik előtte.„Figyelnek.”Nem nyugtatja meg az érzés. Átlép a furcsa felszínre. Ropognak a kövek talpai alatt. Remeg.

Húsz lépésre tőle, az óriás már tekergeti magát. Hajolgat, billeg, mint egy sportoló, aki futni készül. A kavicsok ropogásai elnyomnak mindent fejében. A félhomályos semmi az elrablását idézi benne. Látja a kis öreget a ládával kezében. Hallja a dörrenést. Villan a fény. Megrázkódik. Lábai nem mennek tovább, tíz lépésre torpan meg. A ropogás nem szűnik. A fémfalak zizegnek, a Beraddo testében kattognak a csontok. Dübörögve fordul. Szája kiszélesedik. Dörren.

— Engem jobban megszokott viselni a másnap. — felé dönget, egyre vidámabb mosollyal — Lehet valami abban, amit Protinen gondol rólad. — odaér, mancsával megpaskolja — Ügyes legyél, barátom!

— Nem akarok itt lenni! — suttogja — Ez nem jó… Ez ropog…

— Hogy mondod? — féltérdre ereszkedik — Nagyon halkan beszélsz.

A hangos bemondó élesen nyikkan, felbúgnak a falak, Protinen hangja megrázza a köveket.

— Ismertetem a feladatot. A Clomat Chasirte példány rejtett koncentrált energiájának előzetes feltárása érdekében, felfokozott stresszhelyzetet alakítunk ki. Az alany fizikai stimulálását Morbor, Taktikai Tiszt titulusában végzi. A kísérlet alatt szigorúan tilos tartós károsodást vagy halált okozni!

Chris reszketve néz fel az üvegfalra. Hátrálni kezd. Háta az óriás lábának feszül. Megakad. Felfordítja arcát. Egy mosoly néz vissza rá.

— Ne félj, vigyázok rád! —egy lapos taslival sodorja el.

Chris orra vére még a levegőben elered. Tenyeréről felszakad a bőr az éles köveknek csapódva. Még fel sem eszmél igazán, de a mosolygó óriás máris felé tart az újabb pofonnal. Morbor lesújt. Chris félre ugrik. A harcos elneveti magát, közben utána csap. Teli találat. Az éles köveken tovább szaggatja bőrét. Arca lüktet, szétnyílt ajkai közt vére befolyik orrából. Kiáltani akar, de tüdeje üres, rekeszizma kemény.

— Ne menekülj, kis tanítvány! Üss vissza!

A fiú felnéz, de nem mozdul meg. Ujjai görcsösen kapaszkodnak a zúzott kövekbe, pedig ahány, annyi felé szúrja. Falat levegőkért küzd, egész testét beborítja a verejték.

— Álljunk le! — a tudós hangja rázza a falakat — Nem jó! Ez ugyan az!

Remegve áll talpra, vére csepeg kezéből, mégis egy megkönnyebbült sóhaj tölti meg felszabaduló tüdejét. Feltekint a megfigyelőkre. A Kapitány a falnak dőlve karba tett kézzel vár. A Tündér az eszelős tudóssal kiabál, a Hercegnő a háta mögött szintén ingerülten beszél. Matechust bólint, Mona végül elrohan a lift felé. Chris szíve félre ver.

— Itt a Tudományos Tiszt beszél. A kísérletet felfüggesztjük! Az Egyesült Világok Föderációjának parancsa értelmében a Clomat Chasirte alany megsemmisítése a legmagasabb prioritás! A Taktikai Tiszt kezdje meg a likvidálást!

„Jó vicc…”Chris elmosolyodva pillant Morborra. Tekintete megremeg. Egy szörnyeteg áll vele szemben. Máskor hatalmas pupillái, most fekete cérnaszálként merednek. Ádáz tekintete, mint a kígyó mielőtt marni készül.Izmai úgy feszülnek, mintha szét akarnák szaggatni a nyúlékony egyenruhát. Mellkasának mozgása felgyorsul. Fújtatva, feszengve ropog az egész test. Magából kifordulva ráront Chrisre. Elsodorja. Amint földet ér, Morbor már felette áll, lesújtani készen. Éppen csak félre gurul. A kőzet megreped a csapástól.

— Morbor, megőrültél?

Nincs válasz, csak újabb ütés. Az ember ugrik. Az egész terem beleremeg. Chris a hátára esik. Egy felpattanó kő megvágja arcát. A szörnyeteg már száguld felé, mancsát a levegőbe emeli. A felálló test imbolyog. Már csak egy pillanat. Chris kiürül. Nem hall semmit, csak az ököl van. Sikolt a levegő körülötte. Szíve dobban. A bestia lesújt.

Egy hideg villanás húz át a gerincből a lábakba és a karokba. A hatalmas robaj megrázza a termet. A tudós az üvegnek feszülve nézi. Morbor ökle megfagyva áll a fiú parányi tenyerében. Az ébredő barna szemek alatt a száj mozdul. Nem kiált. Suttog.

— Kérlek, hagyd abba!

Morbor egy rúgással folytatja. A kövek felemelkednek, mialatt lábfeje végig hasit köztük. A fiú száll a levegőben. A gerincében a pulzálás megváltozik. Egész testét átjárja. Lábai maga alá húzódnak, átfordul a levegőben, majd csendben talpára ér. A bestia újra rohamoz. Magasra lendíti karját, az utolsó nagy ütésre.

Egy üvöltés hangja tölti meg a füleket. Nem Morbor, és nem is a bemondó. Valaki más. Az ember tisztán hallja. A villanásból szól. Nem beszéd, csak hörgés. Teste önkéntelenül mozdul, kezeit ökölbe szorítja. Izmai roppannak a feszességtől. Jobbját hátra lendíti. A szörnyeteg már száll felé. Elszürkül minden. Csend lesz, békés üresség.

— Álljunk le! Ez egy kedvezőtlen végeredmény!

Chris eszmél. Egész testében lüktetnek az izmok. Jobbján gördülnek a cseppek. Nem hidegek, forrók. Kiüresedett tekintete elé emeli. Nem verejték. Zöld vér és csontdarabok ragadtak rá. Mona már szalad táskájával a lépcső felől. Kiabál, szinte sikít. A fiú a földön fekvő óriásra néz. Szíve összeszorul. A magatehetetlen Morbor az összezúzott sziklán reszket. Vére bugyog szájából, oldalán az egyenruha átszakadva, alatta a bőr és a hús is. Bordái félkörben sárgulnak a szürke köveken szétterülve. Visszanéz a fiúra. Rámosolyog. Szemei lezáródnak. Mozdulatlanná dermed.„Ezt én tettem?”

Mona távoli hangját hallja. Morbor nevét kiálltja. Egyre halkabb. Saját szívdobogása elnyom minden mást. Egyre vadabbul lüktet. Lassan elhomályosodik látása. A sötétség elmossa a vért. Ismét csend lesz.

A cella ropogó ébresztője téríti magához. Bágyadtan nyitogatja lüktető szemhéjait. Egész teste sajog. Kezét emeli szeme elé. Bőre kirepedve, tenyerét sebek sora csúfítja. A zárt ajtó felé tekintve a Kapitány alakját véli felfedezni. Karba tett kézzel a falnak dőlve, leszegett fejjel áll.

— Matechust, mi... mi történt?

A Kapitány nagyot sóhajt, komor arcán lezárt szemei szorulnak.

— Szörnyű baleset... Tragédia történt.

Chris szeme könnybe lábad. Maga előtt látja Morbor reszkető testét. Az utolsó mosolyát.

— Én... Én tettem!

— Nem. — az ajtót nyitja. — Ez az én bűnöm.

A fém lassan zárul, mint Morbor szemei. A csattanás után csak a visszhang marad a félhomályban.

Chris nem alszik a félhomályos falak között. A zöld vér fémes szaga kering körülötte, a csontok recsegő törését hallja a fém ropogásában. Az ajtó dübörögve emelkedik, a fényárban egy parfüm illata hömpölyög át a küszöb felett.

— Fel tudsz kelni? — a női hang hideg, mint a jég.

A fiú felnéz, könnyein át a páncélos Hercegnőt látja. Nem felel, csak befordul a fal felé. A nő közelebb lép hozzá, egészen az ágy széléig.

— A nevem Alena Nie Varbener, én vagyok a Föderációs Vezető Megbízott. — az ágy végébe sétál, onnan néz az emberre — A tárgyalásig átvettem a vezetést. Szeretném, ha együttműködnél.

— Amikor legutóbb azt tettem, valaki meghalt... Valaki fontos.

— Morbor tudta mit vállal. Harcos volt. — elhalkul, de hűvössége megmarad — A harcos teljesíti a parancsot! Öl, ha kell, hal, ha kell.

A fiú előtt szemében az óriás büszke arca lebeg a kantinból, majd a bugyogó vért látja, az elszálló életet, amit kioltott.

— Nekem egészen mást tanított…

— Mit tanított neked?

— Azt mondta, csak a katona öl parancsra, a harcos dönthet.

A fiú a nőre pillant. Alena elmosolyodik, de a kedvesség szikrája sem látszik rajta. Az egész jelenség jéghegyként áll az ezüstös páncélban.

— A harcosokat mindig ezzel áltatják. — egészen üressé válik hangja — A végén parancsra ölnek és halnak, a döntés pedig a vezetőké.

— Mit akarsz tőlem?

— Meghallgatni a vallomásodat.

— A vallomásom? — elszorul torkában a hang — Mind láttátok mi történt. Én... Megöltem. Gyilkos vagyok.

Egy kevés csend marad a remegő fiú felett. A Hercegnő lassan sétál ki szeme elől, az ágyat megkerülve a tarkója mögött áll meg.

— Az, hogy megöltél valakit, nem jelenti, hogy gyilkos vagy. — még jegesebb lesz hangja — Gyilkos akkor vagy, ha ítélet mondja.

— Az én ítéletem azt mondja!

— Nem feletted ítélkeznek. A vádlott Matechust Tonemo, Kapitány.

A fiú felül, majd nő felé fordul.

— Milyen váddal?

— Gondatlanság. A Taktikai Tiszt halálának ügyében.

— Nem ő tette!

Egy szerkezetet vesz kezébe, fény villan belőle, egész arcát beragyogja. Chris egészen elvakul, csak lassan szokja meg a félhomály után. Apránként kirajzolódnak a részletek.„Nem olyan… Más…”

— Kapitány Napló 68945/113 bejegyzés, 551. kísérlet jóváhagyása, ellen jegyezte Matechust Tonemo Kapitány.

— A likvidálási parancs után történt! A kísérletnek már vége volt…

— Az a kísérlet része volt. Morbor is tudta, csak megjátszotta a szerepét. — a szürke páncél megrezdül — Túlzásba vitte.

Fogai összeszorulnak, a zománc csikorgása verődik vissza a falról. A fiú markai ropogva záródnak, két buzogányként feszül meg ökle. A nő lassan térdel elé. A zöld szemek mélyen a barnákba néznek.

— Hajlandó vagy vallomást tenni nekem?

A Tündér dobbant a cellába, szúrós tekintete a felegyenesedő Hercegnőt égeti. A két tüdő egyszerre telik meg a süvítő lélegzetekkel.

— Nem tartózkodhatsz idebent Mona! Kihallgatás zajlik.

— Nincs kihallgatható állapotban, Alena. A vizsgálatig ki kell menned!

A Hercegnő lassan sétál a Tündér elé. Nincs köztük sok, mégis mintha méterekről nézne le rá.

— Lassan rászokhatnál, hogy Kapitánynak nevezz, Mona!

— Még nem vagy Kapitány Alena!

— A még... csak a peremvidéknek jelent kapaszkodót. — elsétál mellette, a küszöbről még egyszer visszanéz a fiúra. Mosolyog.

Mona zárja az ajtót, de nem fordul hátra. Perceket vár kezével arcát sepregetve, mielőtt az ágyhoz lépve előhúzza a már jól ismert műszert. Néma csendben nézi, majd remegőt sóhajt. Lassan visszacsúsztatja zsebébe és a kijárat felé indul. Chris szótlanul nézi, mégis minden távolodó koppanás egy szúrás a szívébe.

— Ne gyere ki a szobából! — nem néz vissza, csak elsétál.

A fiú a nyitva maradt ajtóra bámul.„Nem is tudom, hogy ápolt, fogoly vagy elítélt vagyok… Nem is számít.”Visszafekszik, de szemét nem veszi le a fényárról. Alena jár fejében, a hideg szavak és a közömbös arc.„Nem is emlékszem, hogyan történt... Csak megtörtént... Miért történt meg? Mit tettek ezek velem?!”A fehérség lassan hullámzik előtte. Mellkasa szorít, egész testében érzi a jeges fájdalmat. A hörgés lüktet a fülében, amit a villanásból halott. Belülről.

— Én mondtam… — suttogja — Mondtam, hogy nem akarok ott lenni.

Egy árnyék lopakodik a nyitott ajtóhoz, vizsgálódik, leskelődik a szürkületbe. Csendes lélegzetét halk suttogása követi.

— Teljes értékűen funkcionálsz, Clomat Chasirte?

Nincs felelt, csak a fiú ökleiben ropognak az ízületek.

— Clomat Chasirte a tudományos áttörés...

— Nem érdekel! — befordul a fal felé — Menj el, kérlek!

— De tudnod kell Clomat Chasirte! Az értékeid magasan a várt fölött...

— Fejezd be! Morbor meghalt! Nem volt már elég?!

— De kell... Muszáj, hogy érdekeljen!

— Takarodj innen! — sebes kezét fülére szorítja.

Hangoos prüszkölésben áll odébb. Chris fülét eresztve hunyja le szemét, a csapkodó szíve végül a maradék erejét is felemészti. Elalszik. Dübörgés rázza meg a hajótestet. A fém úgy vergődik, hogy a fiút ágya is a padlóra löki. A félálomból eszmélő ember hallja a zajt, de csak kapaszkodik. A folyosón egy lélek sincs. A rázkódás lassan véget ér. Percek telnek el, de nem mozdul semmi. Nincs riadó, sem léptek. A fiú az ajtóhoz lép. Fejét kidugva jobbra, majd balra néz. Sehol senki.„Ütköztünk valamivel? Egyáltalán lehetséges olyan?”Lába emelkedik a fény felé, megállítja mozdulatát. Szemét lesütve fordít hátat a világosságnak, lába az ágy felé viszi. Mögötte egy árnyék emelkedik, ismét az ajtóban.

— Clomat Chasirte! Beszélnünk kell.

— Mondtam már hogy nem érdekelnek az áttöréseid...

— A Kapitányt most ítélik! Maradj bent! Várj amíg... — mondandóját félbehagyva szalad tovább.

A suttogó tudóst a közeledő hangos kopogás követi, majd a női hang veri fel a körfolyosó csendjét.

— Christian Morales, gyere elő!

Chris a beáramló fény peremére tekint, ami a félhomályban lassanként elenyészik. Leül az ágy szélére, arcát kezébe temeti.

— Christian Morales! Tanúként idéz a Föderáció! Gyere elő!

„Mona és Protinen azt mondták maradjak…”Nem mozdul, csak kifújja magát. Bőre felett hideg húz át. Gerince lüktet, de az érzés más, mint előtte. Mintha tolni akarná, le az ágyról az ajtó felé. Nem indul.

— Nem érzem jól magam. Nem tudok kimenni a fényre!

— A Kapitány tárgyalása lassan véget ér! — a hideg hang halkabb, de mégis erősebb — Ez az utolsó esély, hogy tanúként vallomást tegyél!

— Rosszul vagyok! Le kell pihennem! — az ágyra fekve a fal felé fordul.

Kopogás közelít, de nem lép át a küszöbön. A parfüm illatot besodorja a lendület. Nem kiabál, kedves hangjában mégis kemény indulat zúg.

— Ha nem tanúskodsz, akkor csak azok beszélnek, akik elferdítik a történteket. — rezzen a fém vért — Gyere elő! Morborért...

— Nem tudok! — kitör belőle a zokogás — Nem tudok kimenni!

Hat koppanással távolodik el. Halkan beszél, de erősen.

— Nem tud tanúskodni. Iktassa kérem, Pnatalli Igazságügyi Tiszt.

— Christian Morales tanú állapotára hivatkozva harmadszor is megtagadta a vallomást, ezzel megerősítette Mona Isenhurt Egészségügyi Tiszt és Protinen Namos Tudományos Tiszt állítását. Státuszát lezárjuk. — a slattyogó idegen hang távolodik.

Lassan csendesedik zihálássá zokogása.„Megerősítette, azt mondta… Protinen és Mona tanúskodott, de bennem nem bíztak meg...”Nem jön több szó a folyosóról, mégis feltűnik a csend. A kopogás megállt, azóta nem mozdult. Egyre nyomasztóbb a zúgás. Megtörik.

— Hibát követtél el. — a hang már nem hideg — Te is tudod, ugye?

Nem felel, csak lassan átfordul a fény felé. Vakítja, mégis tisztán látja az ezüstös páncélt vele szemben állni. Hunyorog, de a hullámzás elmossa az arcot, csak a szavak maradnak.

— Pihenj. — lassan elindul — Az első mindannyiunknak ilyen. Aludj!

A visszhang is lassanként elenyészik, a koppanások halkulnak. A fiú ismét magára marad a sötét gondolatokkal. A rideg némaságban a valóság kezd szétesni előtte.„Vajon a Kapitányt féltették? Csak magukat a Hercegnőtől? Ha ő a szálka… Miért ilyen kedves?”Órák telnek el a kihalt folyosó némaságában. A cella halk ropogása az egyetlen ismerős hang, ami apránként válik baráttá, a fiú végső társává a magányban. A hajó megrázkódik, újra dübörög minden. Már nem érdekli. A rázkódás elcsitul. A béke lassan helyreáll. A nyugtató csend, és a cella kedves duruzsolása marad csupán. Elmúlik.

Közeledő kopogás hangja terjed. A cella felé tartó árnyék megtöri a hömpölygő fényt. A Kapitány csendes hangja szólítja meg az embert.

— Ébren vagy?

— Igen.

— Tanúként szólított a Föderáció. Miért nem tanúskodtál ellenem?

A fal felé forduló fiú szótlan marad, tekintete a karcokra mered.

— Beszédes a hallgatásod! — hátat fordít — A barátjaként bizonyára érdekel a végkifejlet.

— A gyilkosa vagyok, nem a barátja.

Megül a szavak visszhangja a félhomályban. Matechust mély levegőt vesz. Hirtelen és sokat, de némán engedi el. Ketten hallgatnak. Közelebb lép a fiúhoz, térde halkan koppan az ágy mellett. Óvatosan érinti meg vállát, Chris mégis összerezzen. Egészen a falig húzódik.

— Baleset történt... — öklét a fém padlónak csapja — Nincs hibás, nincs felelős. A barátod halála egy baleset... Így ítéltek.

— Ha ettől jobban érzi magát… — némán könnyezik tovább.

Egy elakadó sóhaj emelkedik mögötte, a padlón sercegnek a talpak, egészen a küszöbig. Elcsendesednek. Egy erőtlen fuvallat szól újra.

— Most pihenj! Ha felébredtél, beszélni szeretnék veled.

Ütemtelen koppanások távoznak. Lassan fogy el a hang, de az ember még percekig feszíti ökleit. Megüti a falat, a lemez felnyikkan, felszakadó bütykei vörös nyomot hagynak rajta.

„Miről akar még beszélni? Már nincs mit mondani! Mind bűnösök vagyunk, egytől-egyig! Aki engedélyt adott… Aki csőre töltött... Aki célzott... Aki meghúzta a ravaszt... És aki kapta a golyót...”