Nehéz napok a Föderációban

A rázkódó fémajtó dübörgő hangja ébreszti az embert. A katonás kopogás az ágy széléig ér, a vékony takaró megrándul, de végül a helyén marad. Egy mély, ingerült sóhaj emelkedik a nyújtózó felett.

— Chris, ha megint nincs rajtad semmi, én esküszöm, hogy…

— Dicső hajnalt… — nagyot ásít — A Föderációban, Alena! Talán leszokhatnál arról, hogy lerángatod a haldokló Első Harcos takaróját. — gúnyos vigyorra húzza száját — Ha nem tudnád, még betegállományban vagyok! — oldalára fordul, átöleli Mona párnáját.

— Chris, tizenöt napja semmi bajod! — hóna alatt ropog a terminál — Most már ideje lenne a sarkadra állni és megmondani, hogy ennyi!

— Tizenöt napja minden reggel elmondom. — arcát az illatos párnába temeti — Mindig ugyanaz Mona válasza… A tartály.

A fémhátlapos gép az ágyon toppan, a haragos nő tenyere a fiú derekán csattan. A felvisító ember oldalára dőlve forgolódik, majd lezuhan a termetes ágy széléről. Koppan a kórház padlóján.

— Legalább már kisnadrágot vettél. Az is haladás. — hidegen sétál az italos szekrényhez — Megkínálom magam, ha nem haragszol. — a kristálykupakot megcsípve a vizes üveget nyitja — Értem én, Chris. Mona is megkedvelte a kis privát kórtermed luxusát. — egy aprót kortyol — Atyám nagylelkűsége végtelen, ha rólatok van szó.

— Tudod, hogy Mona utálja ezt a szobát! — fújtatva tápászkodik — Ha nem lennék itt, be sem tenné ide a lábát. — döngő léptekkel vonul a szekrényhez — A kollégái megint rajta köszörülik a nyelvüket. — felmarja a vizes üveget — Ha ki tudnék menni, megmondanám a magamét! — egy hajtásra kiissza, majd lecsapja a többi közé.

A fiú szeme megakad, pedig a változás nem látható. Szimatolni kezd, már-már szemtelenül közel nyomja arcát a Hercegnőhöz.

— Nincs parfüm? — elmosolyodik — Csak nem rejtőzködsz előle?

— Ne légy nevetséges! — szemét forgatja — Csak nem akarom minden hajnalban azzal tölteni az időt, hogy a nyavalygásodat hallgatom az előző napért. — nagyot kortyol poharából — Fárasztó.

— Pedig, ha már így szóbahoztad… — szemöldöke összeszorul — Tegnap is kikaptam miattad. Nem akarod tudni, milyen szívtelen tud lenni egy Tündér, ha valaki megszegi a nagy könyv utasításait.

— A Császár más regényeket olvas, Chris. — gúnyos mosolya kanyarodik — Elég időt töltöttél lubickolással és pihengetéssel, pedig atyám már türelmetlenül várja vissza a Jelképét.

Összenéznek. Ki-ki a maga módján fojtja el a feltörő nevetését. Elhalnak a kacajok. Chris hátát vakarva dermed meg a megrezzenő Hercegnő láttán. Az ember ujjai alatt már hegek sincsenek, mégis újra előtör mentorából az üres tekintet. A fiú végül meglöki a nő vállát.

— Haladjunk! — az ágyhoz indul, a terminált veszi kezébe — Mit hoztál nekem ma, Boszorkány? — a képernyő villan — Hajók? Megint?

Egy jó pár lélegzet kell, mire Alena szemébe visszatér az élet. Többször is nagyot kortyol, majd Chris mellé sétál. Tenyerével megpördíti az adatlapokat, egy furcsa fémjószágnál tapad rá az ujja. A kép megáll.

— Az Univerzum Tizedik Sikolya. — suttogja — Kaedru csatahajó, a tízből a leghírhedtebb. Látták. Most is Mostro Thammis legutóbbi felderített búvóhelyénél tűnt fel. — a víz hullámzik a pohárban — Atyám tajtékzik. Ha a Kaedruk és a Hadúr összeállnak…

— Ha összeálltak, miért utána megy? — hunyorogva nézi az ismerősnek tűnő ismeretlen gépet — Miért nem együtt mozognak?

A szikra megvadulva száguld a hadihajóra meredő fiú gerincében. Régóta először mutat érdeklődést a Tündér hiányában. Chris hátában ropognak az izmok. Fogai összeszorulnak, fejét elönti a forró düh.

— Hagyd már abba!

— Micsodát?

A zöld szempár a barnára mered. Az ember tenyere tarkójához csúszik, ujjai beletúrnak a hajába. A sercegés pár lélegzetig tart.

— Az ijesztgetést. A sikolyok, meg az univerzum. Csak szürke óriások.

— Honnan tudod? — a tekintet szinte nyársal — Mikor láttál te Kaedrut, Chris?

— Hát… — a sercegés ismét elindul — Az úgy volt… — hangosodik — Hogy… — megáll — Mona mesélt róluk. Tudod, Morbor és a hőstette.

— Akkor ne mond el! — hidegen fordít hátat — Titkolózz csak!

A pohár kiürül, a Hercegnő egy újabb vizesüveg felé veszi az irányt. Chris leengedi kezét, zsibbadó ujjaira pillant. Vörösek a vakarástól. Egy rövid, bátorító sóhajt enged csak meg magának. Lesüti szemét.

— Tudod, hogy látok dolgokat. Meséltem. A Kaedrukról is.

— Nem gondolkoztál el azon, hogy ez miért lehet? — nem fordul el a szekrénytől — Csak szépen csendben beleőrülsz a látottakba?

— Ha így mondod, akkor tudsz is valamit. Ennyire már ismerlek.

— Csak üres elméletek, Chris. — hideg mosollyal fordul vissza — De nézd a jó oldalát. Az ötszáz éves rémálmaidnak megvan az előnye is.

A fiú szétnéz a túlméretes teremben. A díszes bútorok és a földöntúli csemegéket nem is tudja egy pislantással végignézni. Hátra veti magát, elterül az óriási ágyon, kezéből a terminált maga mellé csapja.

— Még most sem hiszem el, amit mondtál… — sóhajában a Föderáció minden fájdalma zúg fel — Ötszáz évig fizették Nomah zsoldját… Ezek után pedig az Első Harcos címmel együtt odaadják egy embernek.

— Apróság. — rövidet köhint — Mit szólt Mona a hírhez? Örült?

— Mindkettőnket megnyúzna, ha megtudná. — szája lekonyul — Talán még a Császárról is lefejtené azt a fura gépes páncélt. Tudod, mennyire odavan a Föderáció szabályaiért.

— Már előtte is titkolózol? — eltűnik a mosoly — Előbb-utóbb fel fog tűnni neki. Otlaca… Okos.

Mintha Alena ott sem lenne, Chris a fürdőszoba felé indul. Nyakát mossa, majd halad tovább. Végül egy kórházi köntöst ölt magára, de arcát összerántja a grimasz, amint megpillantja az összképet. Kilép.

— Eddig is voltak szánni való pillanataid, Chris. — feltör a gúnyos kuncogás — De ez most mindent alulmúlt. Az Első Harcos mélypontja.

— Tudom. — meghúzgálja magán a vastag anyagot — De Mona elvitte az egyenruhákat, amiket behoztál. Vagy ez, vagy a kisnadrág.

— Most ő a kapitány a süllyedő hajón. — a szúrós nézés ismét nyársal — Talán ideje lenne egy lázadást kirobbantanod, mielőtt Tokan elfelejti az apró harcoskáját. — páncélja alá nyúl, a néhai rangjelzését húzza elő a Noramanról — Ezt is unom már őrizgetni. — oda dobja.

— Talán nem is ezt kérte. — kezébe veszi a jelvényt — Üres elmélet. — elmosolyodik — De, ha sikerül, együtt csináltuk meg, Kapitány!

Alena mozdulatlanul áll, de a páncél alól egy dobbanás kitűnik a többi közül. A pillanat varázsa gyorsan elszáll, akárcsak az idő a fényjel alatt. Chris a terminált húzza magához, a nyitott dokumentumokat nézegeti csendesen. A Hercegnő egy újabb pohár vízzel mulattatja az idejét, amíg a fiú tanul. Nincs beszéd, alig egy-egy kósza hümmögés szökik csak a nesztelen órák közé. Az utolsó jelentések gördülnek, amikor Alena oldalán a kommunikátorból feltör a rikácsoló hang.

— Boszorkány, itt a Tündérfigyelő! A követendő személy elhagyta a konzíliumot, elindult a második szint nagyterméből!

Chris rekeszizmát feszítve görnyed az ágyon. Reszket. Nem bírja tartani, kiszakad belőle a vihogás. Mintha késsel vágták volna el, úgy marad félbe a szúrós zöld pillantások alatt. Alena az ágyhoz lép, elmarja a terminált, hóna alá csapja, majd az ajtóhoz indul. Megáll.

— Egyre gyanúsabb nekem, hogy a boszorkány nem egy ezüst színű virág a Földön. — egy utolsó pofozó pillantást villant az emberre — A kódneveket legközelebb nem bízom rád, Első Halcos!

A panel sípol, az ajtó emelkedik. A Hercegnő átlép a küszöbön.

— Igazán itt hagyhatnád a ketyerét, Alena! — elterül az ágyon — Hátha ezúttal el tudom rejteni úgy, hogy ne találja meg.

— Csak egy újabb eltűnt eszköz lenne a többi tizenkettő mellett. Otlaca… Okos.

— Akkor legalább egy kártyát hagyj itt, mint régen. — mosolyogva néz fel — Ha a lázadás elbukik, a szökés még mindig lehetne a vésztervem.

— Úgysem mennél nélküle. — ridegen köhint — Te, tündérszagértő.

A fém ereszkedik, az ember magára marad a csattanás visszhangjában. Nem gyötri a magány érzése, valami egészen más kezd elhatalmasodni rajta. Magában már a lány talpának koppanásait számolja.„Hétszűztizenhárom a liftig. Kilenc szusszanás felfelé menet. Ötszázhuszonhárom idáig.”Köntösét a fürdőbe teszi, egy akkurátus igazgatás követi. Az ágyhoz rohan, takaróját magára rántja, karja alá Mona párnáját húzza.„A magányos ember figura… Chris… Tényleg ez a mélypont.”Apránként fojtja vissza lélegzetét, mintha csak békésen aludna.„Kinyílt az átjáró ajtaja. Gyorsan jön… Mérges… Megint lebuktunk? Nem számít, add az ártatlant! Nyílik az ajtó… Színpadra!”

A fiú halk horkantásait az illatos párnával tompítja. A lezáródó fém visszhangjában lerúgott kórházi cipők koppannak a falszegélyen. Egy pár tündértalp toppanásai közelítenek az ágy felé. A szuszogás megváltozik, gyors, egymást követő apró belégzések hangja fut szét.„Egy olyan pedáns harcosnál, mint Alena, a legkiseb változtatás a szokásain is tökéletes álcát adnak…”

— Tudom, hogy nem alszol. — az ágyon puffan valami — Nem rég ment el, nem igaz?!

Az ember óvatosan nyitja szemét, pillantásait elködösíti, amennyire csak képes rá. Hosszú belégzését egy rövid nyújtózás követi. Újra átöleli a párnát, szemét visszazárja.„Tartsd az álcát! Még nem veszett el a csata! Ha most elvonul fürdeni, bevette…”

— Chris, ez már nevetséges. — az ágy ismét mozdul, a Tündér súlya nehezedik oldalára — Nézd meg, megint mik jelentek meg rólad!

A szemhéjakon át egy villanó fény szökik be. Mona szuszogása gyorsul, már egy-egy apró mordulás is feltör lélegzetei közt.„Az ujjak összezárnak, a tenyér sercegve feszül. Magasra emeli… Csapás?!”

— Ébren vagyok! — a tenyér csattan, az ember vonyít.

— Annyiszor kértem már, hogy rám ne használd a Térolvasást!

A forgolódó fiú egy percig küzd a csípő érzéssel. Lassan múlik. Fájdalmas haláltusáját a lány mozdulatlanul tűri, csak a terminált szorongatja kezében. Az ember elnémul, grimaszolva kúszik mellé. Rápillant a fényes kijelzőre.„Az Első Harcos szigorítja edzéseit.”

— Ez nem is hasonlít rám! — felnevet — Nézd meg, ez az árnyék sokkal magasabb… És a fejforma… Ennyi erővel egy Beraddo is eljátszhatná az Első Harcost… — torkán akad a nevetés.

— Ez nem vicces, Chris! Rátok robbant egy emelet, ezek pedig úgy csinálnak, mintha halhatatlan lennél. Ez már tényleg nevetséges!

— A legendák már csak ilyenek. — vigyorog orra alatt — Ha az igazságot írnák, mindenki rajtam nevetne. A kórház börtönében…

— Fáradt vagyok. — hidegen áll fel, a terminált az ágyra dobja — Ezt a vitát nem nyitjuk újra, Chris! — a fürdő felé indul — Csak ápolt vagy!

Csobogás hangja szökik ki, a medence lassan megtelik. Chris a fényes üvegre mered, ujjaival óvatosan kezdi pörgetni az ottfelejtett híreket. Feszült fülében a hangok szinte kirajzolják a lány helyzetét.„Azt a furcsa cipzárt tapogatja… Megtalálta… Most húzza le… Már a kezében van… Nincs puffanás, hajtogatja… A szekrényre teszi… Nem siet…”Megakad a szeme egy kis címen, még lélegzete is bent marad.

— Kaedru látogatások a Föderáció peremvidékén… — suttogja — Felvásárlások, cserekereskedelem… Civilizálatlan társadalom…

A buborékok hangja belehasít fülébe. A felszálló gömbök sistergése az egész lányt megfesti előtte. Arcán elfut a forróság érzése.„Talán még egy fürdés nekem sem ártana…”Éppen csak megbillen hasáról, de visszafordul.„Azt mondta, fáradt…”Tovább pörgeti a híreket. A Császárt alig egy-két alkalommal említik, magáról már a hetedik felmagasztaló történetet olvassa. A puha talpak toppannak a fürdő kövén. A lány közeledik, de nem mögé lép, távolabb megy. Elsötétedik a szoba. A képernyő is kialszik, Chris Mona kis szekrényére tolja. Laposan próbál helyére kúszni, de egy könnyű súly hátára nehezedve megállítja. A fedetlen bőr érintése megperzseli a húst.

— Láttad? — pajkosan suttog — Megint tele van hazugságokkal.

— Propaganda, Mona. — tettetett hűvösségét szavanként veszíti el, miközben a lány lassan teljes testével betakarja — Volt benne részed.

— Volt. — ajkai szinte megérintik az ember fülét — Nem szerettem.

— Ha… — hangja elszorul torkában — Ha kiengedsz, megmondom Thammisnak, hogy megint túlzásba esett. — izmai már lángolnak az érintésben — Rossz Császár… Ezt fogom mondani neki.

A Tündér mozdulatlanná dermed, alatta az ember mellkasa már rázza az ágyat szorult helyzetében. Egy mélyebb szuszogás emelkedik háta mögött. A távozó fuvallat felborzolja a fiú tarkóját.

— Majd megmondja neki a harcos hercegnőd. — elkuncogja magát — Egy vezető sebészt ennyivel nem csapsz be, te ember.

A nyomás már szinte elviselhetetlen, a fiú gondolatai szétesnek a forróságban. Végső kétségbeesésében a titkos fegyverhez nyúl. Karját hátra feszítve ujjai hegyét húzza végig a lány derekán. Mona vihogva borul le róla, saját helyére billen az ágyon.„A gyenge pont…”Chris félhomályban is tisztán látja a vöröslő arcot.„Fáradt… Nem eléggé!”Az Első Harcos ellopva a távolságot begyűjti a türelméért járó zsoldot. A hajnal távol, de az alkony már messzebb, a Harcos és a Tündér szövetségét újra megedzik az éjszaka tüzében.

Elszaladnak az órák, a lángok után maradt parazsat békés szuszogások táplálják. Chris a szemét nyitogatja. A pirkadat első vörös sugarai még csak pislákolnak. A kedves illat öleli, a lány még alszik mellette. A fiú kibújik az ölelésből, lassan lopakodva halad az ablak elé. A napfelkelte mindig emlékezteti. A Mester várja.

Az ágy felöli szuszogások mélyülnek, nő a szünet köztük. A szikra megmozdul az ember gerincében. Gyorsul, lüktet, sürgeti az elkerülhetetlent. Nagy vita készül. Zendülés a Kapitány ellen. A legénység lassan kikötne, kinyújtóztatnák végtagjaikat a parton.

— Dicső reggelt a Föderációban!

— Jó reggelt! — mély lélegzet — Mona, szerintem már jól vagyok!

A lány ködös tekintete még nincs felkészülve a hajnali ütközetre.

— Minden reggel ez lesz? — nagyot ásít — Ápolt vagy! Nyughass!

— Mona, most igazán! Nézd... — és már indul is a hátra szaltó.

Egy megvető kék pillantás felel csak a mutatványra. Szegény fiú nem az érvelés bajnoka, szemben a magát takaróba csavaró doktornővel.

— Tartály. — a csillogó ajkak gúnyos mosolya eltűnik a fürdőben.

— Ez nem ér… — szája lekonyul — Ezt hallgatom tizenöt napja.

Nincs felelet.„Nem meglepő… Azt hiszed győztél, Mona… De ez csak a csata volt, a háború még nem veszett el!”Amíg a lány készülődik, a fiú a napsütötte sarokba kuporodik. A Föderáció egészségügyi igazságszolgáltatási rendszerének egyetlen kiskapuját készül kihasználni. Száját mélyen lebiggyeszti, szemeit erősen megdörzsöli. Az üveg tükrében ellenőrzi ábrázatát.„Tökéletes! Ha te így, akkor én is!”Feszülten figyel, arcára a világ összes kínját ráerőlteti.

„Négy lépés a kövön… Jobbra fordulás… Egy lépés előre… Nyikorog a szekrény… Serceg a szövet… Egyenruha a helyén… Csapódás… Hátra arc… Egy lépés előre… Balra fordulás… Öt lépés vissza… Újabb bal fordulat… Indul az előadás!”

A szomorú fiú bánatában a napfelkeltét nézi. Vágyik a szabadba, Mester pajtásához, de sajnos nem engedi a szívtelen Tündér...

— Most miért csinálod ezt?! —„Hatvan százalék.”

Egyetlen lélegzetig néz a lányra, de az ember pillantásában csak a keserűség formál apró remegéseket…

— Chris, ez akkor sem... Ez így nem… —„Nyolcvanöt százalék.”

Felhúzott térdei mögött gubbaszt, erőtlen sóhajai szállnak felette. Egy könnycseppet is kiprésel magából, végiggördül arcán. Koppan.

— Jó! Rendben! Feloldom a zárlatot! —„Győzelem!”