Ami az emberből marad

Az Első Harcos lángoló aurájában halad a Mester felé. Három lépéssel lemaradva követi a Hercegnő, mögötte a kereső osztag vonul. Teljes a némaság, csak a sistergő levegő hangja festi alá a harcosok útját. A szikra alszik a gerincben, mégis mintha az ember minden sejtjét átjárná az erő, egyszerre lüktet kívül és belül. Nincs pusztítás, az út kövén nyoma sem marad a lépteknek.

Az összeverődött polgárok hang nélkül bámulják a jelenséget. Nincs mutogatás, ki-ki saját mozdulatába fagyva mered a megtépázott testre. Alena felzárkózik, óvatosan ér a fiú mellé. Kezét kissé közelebb engedi, de végül visszahúzza a fehér lángok elől.

— Chris, mi a fene történt veled? — suttogása alig több a zúgásnál.

— Felkészültem.

— Mire?!

— Arra, ami jön. — szája sarkában egy finom rezdülést érez.

Alena lemarad. Nem sokkal, egy lépésnyi ütemet hagy ki csupán, éppen csak eltűnik a fiú látómezejéből, ő mégis pontosan tudja, hol van. A pulzáló aura visszaverődései szinte kirajzolják a nő alakját.

— Chris, ez rettenetes… — hangja megkeményedik — Megijesztesz mindenkit! Hagyd abba azonnal!

— Mindenkit? — megtorpan — Téged is?

Egy utolsó koppanás szól tőle balra, majd csend lesz. A Hercegnő ismét mellette áll, de nem néznek egymásra. Nincs mély sóhaj, csak egy rövid, erőtlen fuvallat.

— Igen... Engem is.

Az Első Harcos kezeit maga elé emeli. Látja a vibráló lángokat bőre körül csapkodni. Lassan csitul el az áramlás, eltűnik a fényesség, végül a hullámzás is megszűnik. Oldalra fordítja fejét, rámosolyog a nőre.

— Még valamit? — lassan indul tovább — Figyelek, Alena!

Ismét halk kopogás követi, de a távolság már nagyobb, mint előtte, még a léptek üteme sem lesz fegyelmezettebb.

— Hol voltál eddig? Mi ez az egész, Chris?!

— Köztük. — felemeli az Árnyékkövet — Jó barátok között.

— Jó barátok? Miről beszélsz?

— Nem tudod? — leereszti — Te nem jártál ott? A sötétben?

Gyorsul a kopogás, a Hercegnő ismét felzárkózik mellé. Többször is végignéz rajta, tetőtől-talpig. Rideg ábrázatára egyre többször szöknek furcsa rándulások, minden pásztázás után. Sóhajt.

— Chris, te most félrebeszélsz? Tudod egyáltalán hol vagy?

— Tíz sarokra Tokan kertjétől. — szája kiegyenesedik — Előtte meg a hegyekben voltam, az Árnyékkövek barlangjában. Minden rendben.

— Rendben?! — felszaladó hangja lassan halkul el újra — Semmi sincs rendben! Bejelentés nélkül tűntél el, az implantátumod jelét sem találtuk, mintha megszűntél volna!

— Valóban? — a fekete kőre pillant — Roppant érdekes.

Bal karját szorítás veszi körbe. Alena erősen markol bele, fájdalmat mégsem érez, csak nyomást, mint egy finom jelzést, hogy megfogták. A nő arcára néz, de nem dühöt lát, csupán apró remegéseket.

— Roppant érdekes?! — belemélyeszti ujjait — Most úgy beszélsz, mint Tokan! Chris, valami nagyon nincs rendben veled! Be kell mennünk a kórházba és…

— Nem! — elrántja karját — Nem megyek oda!

— Mindenkit megijesztettél, Chris… — elhalkul — Őt is.

Egy rövid hőhullám fut végig az ember hátán, gyomrán át előre tör, majd felszalad mellkasába. A nyomás nem tart tovább egy lélegzetnél, kihűl, végül ürességgé szelídülve enyészik el a lassuló szív felett. A léptek gyorsulnak, a távolság nő a két harcos között. Ridegen szól oda.

— Nincs jelentősége. — felszegi fejét — A pengék már csak ilyenek.

Alena léptei rövidülnek, a kopogás is egyre halkabb lesz, majd teljesen elnémul. Chris nem fordul hátra, határozottan megy tovább, szeme előtt már a sötét vértet látja.„Befejezem… Már bármire készen állok érte!”Az egyre távolabb kerülő katonák összesúgnak sisakjaik alól, olyan tisztán hallja a bizonytalan sustorgást, mintha mellettük állna. A Hercegnő szuszogása is megváltozik, egyre nagyobb lesz a szünet két fuvallat között. Már ötven lépésnyire jár tőlük, amikor megtorpan. Nem fordul egészen hátra, éppen csak annyira, hogy Alena lássa az arcát. Rámosolyog a nőre, jobbját magasra lendíti.

— Ha végeztem, majd hívlak! — kiált, de a hang mégis szelíd — Úgyis kell egy hely, ahol meghúzhatom magam. — mosolya vigyorrá szélesedik — Apád testvére volt kedves leégetni az odúmat.

A fehér út felett elfutnak a szavak. Alena tekintete lassan emelkedik, egymásra néznek a tettre kész harcossal. Egy sovány mosoly felel csak, majd ismét lehajtja fejét. Chris tovább indul a falak felé.

Elfogy a távolság, az ember a kapu előtt megállva egy lélegzetet vár, mielőtt a panelt érinti. A fény villan, a hangszóró zsémbesen reccsen.

— Mit akarsz?

Mélyre szalad a lélegzet. A kéz egy kihunyt villanásig ereszti a panelt, a fejben bekészített frappáns válasz eltűnik az ürességben. Megérinti.

— Nem tudom, Mester.

A kapu azonnal tárul, mintha az önkéntelen felelet el sem hangzott volna. A fiú elindul, tekintetét mereven az ajtóra szegezi. Nem érzi a virágok illatát, nem látja a színeket, sem a fény-árnyék kontrasztos határait. Nem hallja talpait a kövezett sétányon. Nem koppint, belép.

— Mondd, Harcoska, ma mit tanulnál tőlem?

— Semmit, Mester!

A szék halkan nyikkan, a lassú csoszogás elindul a kis asztalka mögül. A sötétségből az ablakon át besütő fény határáig halad. Megáll, csak szemeit mereszti.

— Hogyan szeretnél semmit tanulni, Harcoska?

— Sehogy, Mester!

A csoszogás ismét elindul, a fényes foltot megkerülve az árnyékban vonul tanítványa mellé. Egyetlen cuppanás fut szét, suttogás követi.

— Mondd, Harcoska, mit tanultál nélkülem?

A szikra nem mozdul, de az erekben a koncentrált energia csatarendbe áll. Megrezzen a levegő a szobában. Chris öklei hangosan reccsennek, izmai halkan ropogva feszülnek. Bőréből a pulzálás előtör. Nem lángol, éppen csak megvillantja a sötétben bujkáló Tokant. Egymásra néznek.

— Döntöttem, Mester! — kioltja fényét — Haza akarok menni.

— Akkor menj haza… — hangos cuppogással indul vissza székéhez — Harcos... Akkor menj haza!

— Még nem megyek, Mester! — megforgatja az Árnyékkövet — Még nem indul hajó a szektorom felé. Van időm, azt hasznosan tölteném.

— Akkor töltsd hasznosan, Harcos! — kezével a szekrényre mutat.

Lassú léptek indulnak a tároló felé. Az ajtók halkan nyikorognak, Chris benéz a fekete polcokra. Elmosolyodik. A Sötét Vért mellső részét veszi kezébe, helyébe a darab Árnyékkő kerül. Még mindig érzi a súlyát, de már közel sem olyan, mint előtte. Apránként pakolja ki az elemeket a szoba közepére. Az utolsó karvérttel együtt térdel a földre. Csendben vár, de a Mester nem mozdul asztala mögül.

— Ha viselni akarod a vértet, vedd fel, Harcos!

Chris egy fél fordulatot vesz, a mell és a hátvértet egymással párba állítja. Felső szíjaikat befűzi, majd a kettőt együtt emeli nyakába. Karjai remegnek, arcát beborítja a verejték, de végül a helyére kerül.

— Nehéz, Harcos? — cuppogásai rövidülnek.

— Nehéz, Mester? Ez nem nehéz. — elmosolyodik — Árnyékacél, könnyű fém. — oldalán a szíjakat feszíti — Kaedru kovácsmunka, mint a Lélekemelő. — karjaira húzza a rávalókat — pont megteszi.

Az ablakban illatozó virágok közül egy kis rovar emelkedik. Zümmög egy keveset, majd lassan ereszkedik a mellvért felé. Leszáll bal felére, pár lépést tesz, majd megáll. Szárnyai megzizzennek, de már nem tud felrepülni, csak verdes, végül az is abbamarad. A fiú az apró lényt nézi, keze lassan emelkedik fölé. Markába fogja, majd feltápászkodik a földről. Nehéz léptekkel halad az ablakig, a kis jószágot a virágra teszi.

— Ez a neked való. — suttogja — Ezt hagyd meg nekem.

Hátat fordít, a lábvértekért indul. Lassan éled újra mögötte a zümmögés. Féltérdre ereszkedve szereli magára az egyik, majd a másik elemet. Ismét feláll, szembenéz hallgatag mesterével. Átmozgatja vállait, térdeit egyesével felhúzza és leengedi.

— Jó lesz így? — körbefordul — Alkalmas a hasznos időtöltéshez?

— Pompás, Harcos! — lassan kicsoszog az asztal mögül — Három napot viseld! A negyediken itt találkozunk, pirkadatkor! — kinyitja ajtaját — Akkor majd folytatjuk a semmi tanulását.

Egymásra néznek, a mosolyok megfeszülnek. Chris elindul, verejtékben úszva mozog a könnyű fémben. Más, mint a barlang. Minden csepp jéghidegen gördül le rajta. A nyíló kapu felé tart, de a kis sétány közepén megáll egy percre. Mély levegőket vesz, magába szívja a kert illatát. Szeme fennakad, szimatában mást is érez. Elindul.

A fal síkján túl balra pillant a búgó hang felé. Egy légifogat várakozik, a Hercegnő támaszkodik oldalának. Csak egy pillanatra néz fel, de arcán a grimasz jóval tovább tart. Hosszan fúj, csak azután szólal meg.

— Ez most kissé melodramatikus, Chris. — ellöki magát a járműtől — Ilyen lesz az új Első Harcos divat? — egy kis kacaj szalad ki, miközben körbe járja — A fényes lélekhez sötét páncél is jár?

— Ne irigykedj! — vigyorogva igazgatja mellvértjét — Csak három napig kell. Utána kölcsön adom, ha Tokan megengedi.

— Én nem pályázom a címre. — hidegen köhint — Gyere, hazaviszlek!

— Haza? — egy lépést tesz a jármű felé, de megáll — Hova?

Az ajtó nyílik, de nem megy tovább, arcát a hegyek felé fordítja. Kifújja magát, majd újra ránéz a Hercegnőre.

— A Kórházba?

— Ne nevettesd ki magad. — szemét körbe forgatja — Alig vártam, hogy kikerülj onnan. Én nem foglak visszazárni a kis kórtermedbe.

— Nem mehetnénk gyalog? — végignéz a fogaton — Olyan rég sétáltunk együtt. — lehajtja fejét — Most van rá időm.

Egy rövid sóhaj után Alena lezárja az ajtót. Nem finom a mozdulat, ahogy járása sem. Görcsössége lassan oldódik a fiú felé közeledve. Karját kissé eltartva áll mellé. Csendben vár, amíg Chris sajátját hozzá kulcsolja. Együtt indulnak el a fehér úton, Tokan zárt kapuját maguk mögött hagyva.