Esti séta

A hatalmas puha ágyban egy ember fekszik bő ruhájában. Szokatlan a pompa és a kényelem édes érzése, egész életében először tapasztalja. Nem szünteti kételyeit.„Alena segítőkészsége aggasztó... A gondoskodó Hercegnő… Most is anyáskodik, pedig nagyon feszült…”

Szeme leragad, lélegzetei már szuszogássá szelídülnek, mégsem akar aludni. Egy különös hiányérzet marja. A sok újdonság, a felfordult élet, a kényelmes ágy ellenére is gondolatai a Tündér körül forognak.„Mona utoljára a katonák közrefogásában látott. Valahogy jelezni kéne, hogy minden rendben van.”A kommunikátorra pillant, de keserű sóhaja emlékezteti tudatlanságára.

Az ágyból felpattanva az öltöző szoba felé veszi az irányt. A lábbelik közt kutakodik. Talál is valamit. Egy furcsa pántos cipőt.„Nagy ugyan, de ha elég szorosra van húzva, éppen jó lehet.”A nagy szoba felé indul, de léptei elbizonytalanodnak. Kettősség gyötri a Tündér emlékét idézve.„Talán én értem félre… Többet gondolok bele… Nem számít! Akkor is tudnia kell, hogy jól vagyok! Morbor is ezt akarná!”

A magát győzködő fiú léptei nem bátorodnak. A gigászi idegen város éjszakai utcái fenyegetően hatnak az üvegen át. Nem magát félti. A tudatlanság szülte tettei következményétől remegnek lábai. Az új cím és hatalom ismeretlen veszélyei nyomasztják, de a panel már villan.

Az ajtón át fejét előre dugva jobbra, majd balra tekint. A levegő tiszta. Csendben lopakodik a liftek felé. A felvonó nyitva várja.„Nem volt mozgás… Alena még a szinten lehet?”Elindul lefelé. A száguldó szerkezet gombjai árulkodnak a hely feladatáról.„Egy díszes torony, amit vezetőknek tartanak fenn... És nekem.”A fényes fémben megpillantja magát. Nem a ruhát nézi, az arcára bámul.„Mona huszonegy éves…”Megsimítja állélét.„Nem is látják rajtam… Már én sem mondanám meg…”Az ajtó nyílik, a titán test kiront rajta. A pulthoz érve nem lát senkit. A kísértés óriási. A tükörsima márvány érintése újra felcsigázza érdeklődését.

— Dicső estét a Föderációban! — tör elő egy hang a szekrénykék közül. — Segíthetek?

— Nem! Nem! Elnézést! — elkapja tekintetét, majd visszafordul — De, igen! Segíthet. Hogyan tudnék megkeresni valakit?

— Valakit? — egy egészen emberi férfi lép elő, akár a földről is származhatna, mint a Tündér vagy Alena — Kire gondol Uram?

— Mona... Isenhurt Egészségügyi Tisztet a Noraman hajóról.

— Ismeri az azonosító kódját?

Chris a tarkóját vakarja. Nem biztos a válaszban, annak ellenére sem, hogy tudja, amit nem tud. Egészen összekavarodik.

— Nem tudom. Az micsoda?

— A Föderációs implantátum azonosítója. — elkerekednek szemei.

— Azt honnan tudom, hogy tudom-e?

— Uram, ön ivott, vagy fogyasztott illegális anyagot?

— Nem… Nem csak… Tudja, új vagyok itt. — habog halkan — Nem értem ezt az azonosítós dolgot, meg ezt a világot sem.

A férfi nem válaszol többet. Keze a pult alá csúszik, valami kattan, majd elhátrál. Dermedten nézi az eszelős fiút, a magára aggatott nem rá való kelmében. Chris elunja a percekig tartó szótlanságot. Int és elindul ki az üvegajtón át. A túl oldalán katonák érkeznek. Egy járőrpár. Amint a fiú kilép, a recepciós utána kiállt.

— Ő miatta riasztottunk! Furcsán viselkedik, valamit beszedhetett!

A gondolataiba temetkezett ember hallja a szavakat, de nem is figyel, fejben már elindult az éjszakába megkeresni Monát. A jelenbe a karja rándulása hozza vissza. Hirtelen mozdulat, erőszakos és fáj is neki.

— Azonosítsa magát, nem hallja?!

Chris a rántás irányába fordul. Egy panelt tartanak az arca elé. Első ránézésre nem sokban különbözik az ajtó nyitóktól.„Most fogjam meg? Vagy csak tapogatni kell?”Megérinti. A katonák sisakjából fény szűrődik. A fiú karján ernyed a szorítás, majd teljesen elengedik. A fekete páncélok alól a hús remegő hangja szökik ki. Kettős szívverések is, mintha négyen lennének. Chris felnéz a két termetes idegenre.

— Sikerült? — mosolyog — Jól csináltam?

— I...I...I...Igen, Első Harcos! — habogja — Köszönjük az együttműködést, legyen csodás éjszakája a Föde...

— Nem valami kedvesek itt az emberrel, Tizedes! — morogja, miközben karján felgyűrt ruháját igazítja.

A közlegény egy szempillantás alatt fegyvert ránt, elöljárója sisakjához szorítva fordul az előkelőséghez.

— Első Harcos, kívánja, hogy likvidáljam?

A város képe megpördül. Chris a mellkasához kap, de a szorító érzést nem tudja oldani.

— Nem… Nem! — zihálja — Hogy… Hogy jut ilyen eszébe?

— Első Harcos... A tiszteletlenség...

— Fegyvert eltenni! — kiált utolsó levegőjével, benne Alena minden szigorával.

— I... Igen is! — a pisztoly a tokjába csúszik.

A két remegő katonára tekint. Saját lábain érzi ugyanazt a bénult mozgást.„Ezek képesek lennének egymást parancsra agyonlőni. Morbor megmondta... A katona öl, ha parancsot kap rá.”Fülében még hosszú lélegzeteken át dobol saját szívverése, apránként tudja csak elcsitítani.

— Tudnának segíteni nekem? — félve néz fel újra — Keresek valakit...

— Igen is! — egyenesbe vágják magukat, majd bal karjukat hátra téve biccentenek.

— Mona Isenhurt Egészségügyi Tisztet keresem. A Noraman fedélzetén szolgált...

A katona bólint, majd a szürke eszközt kapja kezébe. A kommunikátor neki olyan egyszerűen működik. A Központot szólítja, nem nyom rajta semmit. A másik oldal bejelentkezése után, bemondja a nevet, a hajót és az Első Harcost említi meg, mint az adatkérő. Dermedt csend zúg az eszközből, csak egy pillanatig tart. A központtal egyeztetve szinte azonnal pontos információk kerülnek elő.

— A Központi Kórház nyolcadik emeletének pihenőrészlegén tartózkodik.

— Merre találom azt az épületet?

— Ezen az úton hat kereszteződés, majd jobbra fordul. Az a lapos, félgömb szerű épület a tornyok közt. — furcsa kezével hadonászik — Kívánja, hogy légi fogatot kérjek önnek?

— Köszönöm Tizedes! Gyalogolok. — elindul az útmutatás szerint, de visszanéz — Ha lehet, ne lőjenek le senkit!

Sétál. Nem fut, nem is kapkod, szinte esetlenül mozdulnak az acélos izmok.„Milyen rettenetes ez a hely... Az életnek nincs értéke, de pontosan tudják, ki hol van, még a szobát is. Erről beszélt a Császár? Ez az a hanyatlás, amin változtatni akar?”

Egy domb mögül bukkan elő az épület. A toronyéhoz hasonló üvegajtó magától nyílik. A körülötte húzódó fehér kapu vörös fénye villan.„Tudják, hogy itt vagyok...”A fiú képzeletében már Alena csípős megjegyzései zúgnak.„A kis barátnőd… Megérte… Tündérszakértő…”

A kis csarnokon át csendesen lopakodik. A pultnál sürgés forgás van, csinos lányok ülnek mögötte. Monára hasonlítanak.„Mint a Noramanon… Fekete haj, kék csillogással… Zafír szemek… Minden kórház ilyen a föderációban?”Velük szemben már vegyes a társaság. Késő este is zajlik az élet az előcsarnokban. Chris a liftek felé halad. Tíz ajtó sorakozik. Egyet elindít, közben szótlanul várakozik. A zsibaj hatalmas, szitkok, átkok és mentegetőzések zúgnak.„A Noraman kórháza békésebb volt. A sérült katonák nem rimánkodtak. A civilek mások...”Ahány faj, annyiféle hang, kinézet és szag tárul az ember elé. Borzalmas a káosz, fejét a zsibbadásig tölti a zúgás. Megmenti a lift.

A nyolcadik emeleten száll ki, a sebészet szintjén. A vadász körbe fordul, Monát keresi, de nincs közel. A különös szagok elnyomják az illatát. Csend van. Egy apró szívverést hall a pult mögül. Segítséget remél, elindul felé. Miközben lépdel, a lüktetés felgyorsul.

— Csodás napot a Föderációs... izé…

— Mit keres itt? — a hang nyúzott és jéghideg.

— Keresek valakit, Mon...

— Be kell jelentkeznie ellátásért. — vág közbe még hangosabban.

Kis szürke üveges eszközét fenyegetően a fiúra mereszti.

— De én csak beszélni szeretnék...

— Be kell jelentkeznie! — már kiabál, szinte rikácsol.

— Jó, rendben, értem. — morogja, kezét a panelhez érinti — Igazán lehetne kedvesebb is. Itt mindenki ilyen ingerült? — hangja karcosodik — A katonák is lövöldözni akartak az előbb...

A szívverés megvadul. A szék nyekken, a lány felugrik róla. Arca fehér, de nem természetesen, úgy fest, mint aki összeesni készül Szeme reszket, térdei össze-össze verődnek, légzése már akadozik.

— Mona Isenhurt Egészségügyi Tisztet keresem a Nora...

— Azonnal előkerítem, Méltóságos Uram!

Kitör a pult mögül. Rohan. Megbotlik, hatalmasat csattan. Chris utána kap, de már újra talpon van, mint a puskagolyó, úgy lő ki helyéről, pedig sántít, jobb karját is oldalához szorítja.„Megijesztettem? Ez az Első Harcos dolog nem túl barátságos így…”A barna szemekben a száguldó teremtés tükörképe zsugorodik. Érzi száját konyulni. Egy kis padot néz ki magának, a pultnak háttal ül le nézelődni. A parányi ablakon át alig látja a csillagokat. „Ez a hely még a Noramanhoz képest is szerény. A földön áll a por. A kő megkopott. A padok már erősen szürkések. A Föderáció nem az egészségügy fellegvára...”

— Uram ezt mégis, hogy képzeli?

Szíve összeszorul, mégis hatalmasat dobban. Kis padján öleli körbe a kedves illat, vele együtt a Tündér haragos kiáltása zúg mögötte. Egy villanás fut át gerincén, a szikra felszalad koponyájába. Az érzékeny fülek kiélesednek, akaratlanul feszülnek benne az izmok. Szólni akar. Megelőzik.

— Hogy gondolja, hogy lelöveti azt a szegény lányt?

A bátor hangban tisztán érzi a remegést. A lány mellkasából a lüktetés rázza az ember dobhártyáját. A tér is pulzál vele. A hús lángol a bőr alatt, mégis minden kiejtett szó jeges fuvallatként érkezik.

— Túl vannak terhelve, alig vagyunk páran...

Mást is hall a küszködő lélegzetek között. Keserűséget. Nem az előkelőségnek szól. Egy sokkal mélyebb, bensőségesebb érzés kínozhatja.„Gyászol? Ez most más… Más, mint előtte…”A fiú mellkasában szétfut a bizsergés. A furcsa érzés ellenére is mosoly szökik arcára. Lassan emelkedik fel a padról, erőt gyűjtve a megforduláshoz. Egyszerre érzi a félelmet és az örömet.

— Mona, én nem mondtam ilyet! — felfedi magát — Félreértette!

A folyosón megmozdul a levegő. Egy finom sercegés hangja emelkedik a padlóról. A Tündér nem válaszol. Remegő tekintete a furcsán felöltözött ember arcát tükrözi. Gyémántok szöknek a zafírok elé. Az alak egyre növekszik a kék kövek tükrében. Ölelő karok közé záródik. Reszketve szorítja magához a megdermedt embert. Nem beszél, levegőt sem vesz, erőtlen szíve is csak egyet-egyet ver az eszméletért.

Chris mosolyog.„Nem egy orvos szorítja a betegét... Nem is a riadt kisfiút védelmezi az életmentő... Egy Tündér ölelése az embernek... Ez igazi!”Gyémántok gördülnek az orcákon, a reszkető test még nem képes mozdulni. Kapaszkodik. Az idegen kelmékben rejtőző karok emelkednek. Gyengéden körbe fonják az erőtlen teremtést. Már nem egyedül kapaszkodik. Tartják.

A fiú körül összeszűkül a hatalmas világ. Nincs már Császár, sem egyenruha, fehér tornyok és hazug ítéletek, anyáskodó Hercegnők és rangos címek. Forróság van csupán, amit két erőtlen kar szorítása ad, mégis, semmi másra nem cserélné el. A Centaco Maxim legértékesebb ölelése húzza magához.