Sötét felhők alatt

A fehéracél talpak hangosan koppannak a főépület kövén, mögötte két karcolt nyulas sisak halad, Tamri és Mokona kíséri az előcsarnokban. A sürgő-forgó tisztviselők közt elfut a csend, a mozdulatok megdermednek, amíg a Fehér Lovag átvonul kíséretével. A folyosókon az oszlopos átriumig mennek, a két bajtárs megáll, fegyvereiket felakasztják és elvonulnak. A fehér szárnyak előtt négy testőr várakozik, tisztelegnek, kettő fordul, bekísérik az Első Harcost és távoznak. Chris a kör közepén áll meg, térdét szikrázva csapja a padlóhoz, öklén megtámaszkodva lehajtott fejjel vár a megszólításra.

— Harcosom, mesélj nekem!

— Uram, a Bátor Tízek minden bajtársa visszatért az Iskolába. — karjában egy rándulás feszíti izmait — A lábadozást ott folytatják.

— Mondd, Harcosom, miért nevezed iskolának, ha nincsenek diákok?

— Lesznek, Uram… — hideg szökik a fémek alá — Már nyolc mester felelt a hívásra, jóhírű oktatók csatlakoznak a… — szava torkán akad.

Egy hangos dörrenés rázza meg a termet, a feketeségben elfutva körbejárja. Lassan emeli fejét, a sötét üveg mögül leskelődik a trón felé. Thammis arcán békét lát, páncélos ökle mégis lesújt a kő karfára. Nem áll fel, de így is érzi a kígyószempárt fölémagasodni.

— Mondd, Harcosom, a mesterek hírétől reméled a diákokat?

— Nem, Uram… — hátán gördül a verejték — Nem csak… Már tervezem egy kiáltvány szétküldését, a tehetséges harcosok…

— Kiáltvány, Harcosom? — a géppáncél karjai felnyüszítenek — Talán azt tervezed, hogy önkéntesekből nevelsz nekünk méltó harcosokat?

— Abban bíztam, Uram, hogy a legjobbak jelentkeznek… — torkán érzi a gépmarkok szorítását, pedig a Császár meg sem mozdul, öklein támaszkodva bámul unottan — Az Első Harcos híre talán elég ehhez.

Az erőtlen beszédet a torzító recsegve szórja szét, de még a visszhang sem segít, saját szavait kisfiús mentegetőzésnek hallja. A szikra lüktet, a Stratéga gondolkozik, de a tehetetlen pillanat megmarad, egészen az ajtó kitárulásáig. Halk léptek közelítik hátulról, a fényár egy rövid ideig tart, a szárnyak záródnak, a felkavarodó levegőben egy illat szökik a sisak alá. Parfüm. Más, mint Alenáé, szerényebb és békésebb, akárcsak a kopogás. Egy alak áll mellé, éppen a sisak látómezőjének peremére. Nem térdel le, nem is tiszteleg, csak egy finom biccentést enged meg a trón felé. Az ezüstös haj előre, majd hátra sodródik. Dermedt csend marad lélegzetekig.

— Harcosom, bemutatom Irinia Mor Tihelmos Hercegnőt. — az unott arckifejezést finom mosoly váltja — Ha úgy kívánod, mindenben a segítségedre lesz, mint az új Felső Házi kísérőd.

Egy dobbanás kimarad. Az alak nem vár, egyet előre lép és fordul, biccentéssel üdvözli a földön térdelőt is. Az Olanee vonásokban egy lányt pillant meg az ezüstös haj alatt. Mona korú lehet, jóval fiatalabb, mint Alena. Nem páncélt visel, nemesi ruházatában mégis fémszálak csillognak. Törékenynek látszik, kislányos mosolya még rá is erősít.

— Megtiszteltetés lenne együtt dolgozni az Iskolájáért, Első Harcos!

A hang szinte akadálymentesen szökik át a fehéracél sisakon, a lágy szavak akár a Tündér ajkai közül is elindulhattak volna. Egy finom lendülettel fordul vissza a Császár felé, rejtett bájai egy fél mozdulatig mutatnak magukból egy keveset. Chris elkapja tekintetét, arcán a maró forrósággal küzdve néz fel újra Thammisra. A mosoly nem múlik.

— Harcosom, a vermekben aratott legendás győzelmedért úgy illendő, hogy a Föderáció hálája se maradjon el. — hátra dől, karjait megpihenteti maga mellett — A Felső Ház ajándéka hamarosan elkészül. — lehunyja szemét — Iskolád ügyét így támogatom!

— Ajándék? — fogai összeszorulnak — Ajándék a győzelemért?

— Egy Kutter, Első Harcos. — a Hercegnő kecsesen fordul, egy kis terminált emel a sisak elé — Egy hajó, ami az ünnepi tornákra viszi.

— Tornákra? — szemöldöke felszalad — Milyen tornákra?

A lány nem felel, a hadihajó képe kialszik a kijelzőn, kezét leengedi és újra a Császár felé fordul. A lendületben a furcsa ruha meglebben, felfedi lábfejét, bokáját, végül egészen csípőjéig kettényílik. Nem látszik többnek egy ügyetlen mozdulatnál, mégis úgy marad, mintha észre sem venné. Chris Thammis felé fordul, gondolatai elől a kígyószemekben keres menedéket. Nem talál. Rá merednek, a lassan előre billenő géppáncél motorjai sikoltásokkal töltik meg a teret.

— Harcosom, a Fehér Lovag tiszteletére a Föderáció minden nagyobb csillagrendszere játékokkal készül. — a vigyor egy rezdülésig tart ki, azután mosollyá szelídül — Harcos gyerekek küzdenek a kegyeidért, Iskolád diákjait a győztesekből válogathatod. A legjobbak legjobbjait.

— Megtiszteltetés lenne, ha én kísérhetném, Első Harcos. — a lány szellőként mozdul, arcát a kedves mosolya felett kis vörösség színezi.

Ruhája felső része finoman nyílik meg, de dereka alatt mozdulatlan, fedetlen lába tovább virít a félhomályban. A szikra pulzál, a Stratéga számol, gondolkozik és tervez, de a fiú a sisak alatt egyre forróbbnak érzi a levegőt. A lányos bájakon át, az ezüstös haj képe ébreszti. A Stratéga végzett, a pulzáló erő is elég bátorságot pumpált bele.

— Már van kísérő hercegnőm. — hidegen fordul a Császár felé — Alena mindenben segít, sokszor ment meg méltatlan helyzetektől. — fejét lehajtja — Ha megengedi, Uram, én vele dolgoznék tovább.

A torzító szétszórja a hangot, az érzelemmentes sistergést néma csend követi. A lány mosolya megmarad, de ajkai körül az apró rezdülések árulkodnak az izmok görcsösségéről. Thammis hallgat, még a motorok sem mozdulnak páncéljában. Hosszúra nyúlik a némaság, a lélegzetek felhangosodnak. A válasz nem dörren. Halk.

— Legyen, Harcosom! — karjaiban felsírnak a motorok — Alena Nie Varbener továbbra is a kísérőhercegnőd marad. — a hang eljegesedik — Tekintsd ezt Császárod külön ajándékának a dicső győzelmedért.

— Köszönöm a nagylelkűségét, Uram! — fejét még lejjebb hajtja, izmai görcsösen feszülnek nyakában — A hajót és a kísérőmet is.

Egy parfümös szellő szökik a sisak alá. A lány mozdul, ruháját kimérten rendezi vissza, elrejtve fedetlen bőrét. A sötét üveg mögött egy rándulásig görbül fel a fiú szája.„Lebuktál…”Kiegyenesedik, némán vár tovább, de Thammis újra hosszú hallgatásba kezd. A percek telnek, a fehéracél héj egyre nehezedik az emberre. Zúg a csend körülötte.

— Menj, Harcosom! — hátra dől — Várd a parancsot! Tedd, amit kell!

Kell pár fuvallat, amíg erőt vesz magán. Feláll, balját hátra csapva biccent, a szikrák hullanak körülötte a fordulásban. Egy pillanatig látja a lány tekintetét, az acélon át is érzi a hideg nyárs bökését. Mosolyog, pedig szíve elhagyta katonás ütemét, gyors, akárcsak lábai. Az oszlopokhoz lép, de az árnyékban nem találja saját hercegnőjét. Kifelé indul tovább, egészen a főcsarnokig jut. Megáll, hátán elfut a jeges marás. Meglátja, akit keresett. Hat katona között érkezik, rajtuk a titkosszolgálat rangjelzései csillognak. Alena tekintete hideg, arcán nincsenek érzelmek, csak a megszokott nemesi ábrázat, mégis nap barnította bőre árnyalatokkal fehérebb, mint lenni szokott. A kíséret leválik róla, visszafordulnak a folyosóra. A nő tovább közelít, majd megáll a páncél mellett. Nem néznek egymásra, úgy szól halkan.

— Igazán csinos lett. — rövidet köhint — Jól szolgált a föld alatt is?

A csípős szavak melegséggel öntik el. Nem válaszol, elindul előre, a kijárat felé halad. A Hercegnő felveszi ritmusát, együtt lépnek ki az üvegajtón. Chris jobbra fordul, nem szól semmit, nem is int, mégis megmarad az ezüstös árnyéka. Húsz sarokig megy némán, azután ismét fordul. Kifelé tart a belvárosból, szemét forgatja, a fülelőket és figyelőket lesi. A boltívek villannak, a tornyok szellőzőiben meg-megcsillannak a hallgatódzó gépek. Eléri Botako városrajzán a helyet, egy sík terepen állnak meg, a tér közepén a Nomah szoborra meredve. Egy lélek sincs körülöttük, a fehér sisak lekerül az ember fejéről.

— Bántottak?

— Kik? — a Hercegnő meg sem rezzen — Kik bántottak volna, Chris?

— Azok. — oldalra sandít — A kedves kísérők, akik elengedtek.

— Elengedtek? — hangja egy leheletnyit halkul — Nem voltam fogoly.

Füle megfeszül, a Fókuszkontroll technika megtölti érzékeit. Orrát szinte szúrja a hivalkodó parfüm, az alatta megbújó verejték beteríti szimatát. Az ezüstös páncélt kimért lélegzetek emelik, de a szív nem szabályosan ver, még most is téveszti az ütemet. Ránéz.

— Miért nem jelentetted a páncélt, Alena?

— Miből gondolod, hogy nem jelentettem?

— Másnap jártak ott utánad. Elbeszélgettek Tarkassal. Rólad is.

— Ez már csak ilyen errefelé. — elmosolyodik — Kíváncsiskodnak.

A lüktetés nem lassul, de már egy-egy lélegzet is mélyebbre szalad, mint előtte. Újra ránéz a nőre, de csak a hűvös görbület változott ajkain, tekintete a szoborra mered, szinte üresek a pillantások.

— Kapok egy hajót. — sóhajt — Elküldenek toborozni. Tudsz róla?

— Lehet. — szemöldöke megrándul — De a hajó nem a tiéd lesz.

— Tudom. — lehajtja fejét — Szépen lassan bekerítenek a láncok.

— Menni akarsz? — megbillenti fejét — Újra az a terv? Távozni?

A suttogás ott marad, mint egy kísértés, a szellő sem tudja elmozdítani. Ránéz a nőre, ő visszanéz rá. Más, mint előtte, egészen olyan, mint a Noraman fedélzetén volt, az anyáskodó tekintet feléled.

— Szükségem van egy implantátumbölcsőre. — lesüti szemét — Egy azonosító nélküli fordítóra és valakire, aki megcsinálja a cserét.

Megdermed az ezüstös páncél az emelkedő mozdulatban. Öt nagy dobbanás követi, majd újra süvít a levegő, megtölti a tüdőt.

— Megleptél. — fejét körbe fordítja — Rég volt ilyen jó tréfád, Chris.

— Meg tudod oldani? — nem néz fel — A sebészt és a kütyüket?

— Összefügg ez a mai kis Császári randevúddal? — köhint — Ezért?

— Nem. — elmosolyodik — Egyébként is megkérdeztem volna tőled.

A lélegzetek lassulnak, a lüktetés is ritmusossá szelídül. Egy percig állnak egymás mellett szótlanul, a csend egy sóhajtással ér véget.

— Kellemetlen helyzetbe hozol, Chris. — egy kis kacajt ereszt el — Egy régi adósságot kell behajtanom hozzá, de nem lesz ínyére senkinek.

— Nem lehet kellemetlenebb, mint ami közeledik. — sisakján a nyúlra pillant, fülében Podis szavai zúgnak a háborúról — Megoldod nekem?

— Mit kapok én? — gúnyosan fordul felé — Kvittek vagyunk a maiért?

— Az biztos, hogy a listádban nem segítek, Alena. Nem leszek hóhér.

Egy újabb lélegzet akad el, hangos nevetés követi. Harsány, szinte fenyegető. Lassan múlik, a Hercegnő mosolya széles marad utána is.

— A vermekben nem voltak ilyen aggályaid, Chris.

— Nem öltem a vermekben. — ökle roppan — Tudod jól, hogy nem!

— Te talán nem, de a tizeded szép kis hullahegyet hagyott maga után. — köhint — A kísérő ezredetekről nem beszélve. Vagy az nem számít?

— Számít. — feje lekonyul — Mi csak a zavarókat akartuk kitenni a kommunikáció blokkolására. — elhalkul — Nem mi lőttünk először.

Nincs válaszcsapás, sem csípős gúny, a Hercegnő hallgat, mégis a kisfiús mentegetőzés érzése újra átjárja az embert. Elmossa a hömpölygő idegen és bajtársi vér képe. Megrázkódik.

— Mit akarsz a bölcsővel, Chris? — fejét ismét körbe fordítja — A fantom anélkül is kijutott és visszatért, és nem is egyedül.

— A képzeletedre bízom. — újra mosolyog, de száján érzi a görcsös rángásokat — Tudom, hogy a kísérő Hercegnőmnek jó a fantáziája.

Hátat fordít a szobornak, lassan indul el visszafelé. Sisakját feje fölé emeli, már éppen elrejtőzne, amikor a halk kérdés utoléri.

— Miért nem fogadtad el az utódomat, Chris? — sóhajt — Miért nem szabadultál meg tőlem, ha tálcán kínálták a lehetőséget?

— Túl szemérmetlen volt. — fejét hátrabillenti, száján szélesedik a vigyor — Jobban kedvelem a visszafogott stílusodat, Harcos!

Egy kimért mosoly felel a szobor tövéből, mégis furcsán melegnek tűnik a hideg ábrázat után. A sisak a helyére kerül, a jobb magasra lendül, egy intés köszön el a magára hagyott Hercegnőtől. Sokáig sétál, több sarkon is befordul, mielőtt megragadja kommunikátorát. Egy rövid fújtatás, majd a sötét üveg elé emeli.

— Botako Tizedes, itt az Első Harcos! Jelentkezzen!

Egy egész tömbnyit halad tovább, mielőtt a szerkezet felzúg markában, a bajtárs recsegő köhögésének vége után a válasz is megérkezik.

— Első Harcos, itt Botako Tizedes! Hallgatom!

— Borús az idő, Tizedes! Ágyaztasson meg, jót fog álmodni a sötét felhők alatt!