Áramlások

A negyedik nap hajnalának első vörös sugarai verejtékben úszva találják az embert lakosztálya nagyszobájában. A padlón fekszik, felette egy kanapé mozog, hol fel, hol le. Ruhája recseg a megfeszített szíjak alatt. A rögtönzött súlyzó egyre nehezebben emelkedik, finom remegései hullámokat vernek a szövetborításon. A teste körül már csak langyos a fekete páncél, de karjaiból végül elfogy az erő. Az ülőgarnitúra lábai tompán koppannak a padlón. Nem kel fel azonnal, halkan fújtat, tenyerét végighúzza homlokán, lesodorja a cseppeket. A kommunikátor beszéde végül az asztalhoz csalja, a földszinti portás hangja szólítja belőle. Vendége érkezett. Jóváhagyja. Éppen csak megtölt egy kelyhet vízzel, amikor a bejárat sípolása már a látogató érintésétől hangos. Az ajtóhoz lép, kinyitja.

— Dicső reggelt a Föderációban, Első Harcos! A Makami Szabóság elkészült rendelésével!

— Ez ám a pontosság! — végignéz a jól öltözött lényen — Egy italt?

A zöldes bőrű jószág csüngő szemeit kocsányosan mereszti. Nem több egy nyálkás pillantásnál, majd újra közömbössé válik, mintha a fiú nem is kérdezett volna semmit. Csápszerű ujjai lassan emelik a két dísztáskát.

— Elnézést kérek! — átveszi csomagjait — Földi humor. — az előszobába teszi — Rendezném is, ha nem bánja.

Egy fizetőpanel kerül elő a ruha mellzsebéből, a lény kimérten emeli maga elé. A fiú megérinti, de a fény nem gyullad ki. Újra ráteszi kezét. Semmi. Tenyere nagyot csattan homlokán. Lebontja karvértjét.

— Sajnálom! — újra megböki, felvillan — Elfelejtettem levenni!

A lény mozdulatai fizetés után egy meghajlással zárják az egyoldalú beszélgetést. Távozik. Chris is visszatér odújába, a táskákat markában szorítva viszi a kanapé párnáira. Egyet bont ki, majd az első egyenruha darabjait kiteregeti. A fürdőbe indul.

A medence hangos csobogással telik, vértjeit már nagy rutinnal bontja, szakadt ruháitól szabadul, a földre löki a göncöket. Ujjaival arcát érintve a rebellis szálakat kutatja. Mosolyogva nyúl a tisztálkodópenge után. Belenéz a fém tükrébe. Megvizezi a kést, végighúzza arcán. Minden kis mozdulat a privátkórterem egy rövid villanását idézi. Minden lekaszabolt szál egy szó a Tündér ítéletéből. Újra belenéz a tükörképbe. Már nem mosolyog. Üres, mint az acél csillogása. Leteszi a kést, alámerül a langyos vízben. Nem időzik sokat, éppen csak átsikálja magát. Fejben már a kunyhóban jár.

Még csepeg róla a víz, de már a kanapé előtt törölközik. Az átázott leplet leejtve nadrágját kezdi magára küzdeni. Újra sípolás tör fel az ajtó keretéből. Nem kérdezi ki az, csak odasiet és kinyitja.

— Dicső reggelt a Föderációban, Első Harcos! A takarító szolgálat megkezdi munkáját!

— Jöjjenek be! — laposan legyint kezével a négylábú szerzetnek — Mindjárt végzek, és nem zavarom magukat.

A furcsa lényt két apróbb, emberszerű alak követi. Nem nagyobbak, mint egy földi gyermek, az egyik lilás, a másik zöldes bőrű. Szemeik mások, furcsán bordázottak. Egy gyors nézelődéssel indul a terepszemle. Nem kérdezősködnek, az egyik a hálószoba felé, a másik a fürdőbe indul.

— A fekete páncélhoz ne érjenek! — a rövid kiáltást léptek követik — Ehhez az égett szekrényhez se! — kinyitja — Veszélyes! — a Japán Harcost veszi kezébe — Földi holmik. — gúnyos mosollyal indul vissza felső ruházatáért, miközben kattan a csat csuklóján.

Némán készülődik tovább, mire vértjei is a helyükre kerülnek, már nyoma sincs az elszórt cseppeknek a padlón, a nedves lepel is eltűnt. Egy rövid intéssel köszön el, a felső előcsarnokon át a liftbe siet. Jobb karvértje hóna alatt pihen, a panel így is csak harmadik érintésre villan fel. A földszinten egy rövid üdvözlés jut a portásnak, majd kilép a fehér útra. Még csendes a város, a csípős harmat illata érződik a levegőben.

Nem siet, mégis léptei gyorsabbak a megszokottnál. Az emelkedő idegen napot fürkészi. Gyomra apránként kezd rendetlenkedni, mire a hosszú egyenes szakasz utolsó kereszteződéséhez ér, már görcsöl, akárcsak izmai. A kórház tárul elé, egy bokor mögött megbújva szimatol a levegőbe.„Csak a pára, semmi más…”Nem indul tovább, háromszor is körbe néz, mielőtt morogva megteszi lépéseit.

— Igazán értékelem a humorodat, Alena! — suttogja az épülettől elfordulva — Egy gonosz kis véletlen, igaz, Boszorkány…

Egy rövid koppanás szól a háta mögül. Nem tudja mi az, de nem is néz oda. Futni kezd. Eszeveszett rohanással menekül, szíve majd kiszakad a helyéről. Nem ropog a kő alatta, a fekete páncél melegszik csupán. Forr körülötte. Húsz sarokig lohol, végül egy fa tövében piheni ki magát. Karját nekitámasztja, homlokát rádöntve zihál halkan.

— Tényleg ez lesz minden egyes nap? — fújtat lefelé — Szánalmas!

Perceket időzik még a lombok alatt, mielőtt lüktető mellkasa elcsendesedik. Csuklóján a ruha alól előbújik a Japán Harcos. Megsimítja a karcos üveglapot, a mutatók megcsillannak a vörös fényben. Tovább indul, lábai a halas bolt felé viszik. Az utcák még üresek, csak egy-egy lézengő szeme akad fenn a túlméretes fekete páncélon. Az ismerős üvegajtó előtt Chris az illatok mámorában halad. A lila lények a pult mögött sürögnek-forognak, mire a vendég szólna, már két pálcikás hal és egy kis csomag vár rá a kezekben.

— Ma is vinnék még valamit. — elmosolyodik — Abból, meg abból, és abból, illetve abból is kérnék egy-egy csomagot. Ajándékba lesz.

Mire kimondja, az öregebb lény már a két papírszerű tasakba szedi a kívánságot. Kapkod, mégis a mozdulatok egészen mások, mint az első vásárlásnál. Simák és nyugodtak. Chris körbenéz, de a gyerekek nincsenek az üzletben. Nem kérdez, fizet, int, majd összeszedi az ennivalót. Vállával löki meg az üveget kifelé menet. Nem a mesterhez indul, kitérőt tesz, közben a két pálcikáról eltűnteti a finom falatokat. A főépület felé tart, bent az egyik csomagot leteszi a központi recepció pultjára. A csápos hölgy behúzza a belső lapra.

— Dicső reggelt a Föderációban, Első Harcos! Alena Nie Varbener, Föderációs Vezető Megbízott részére?

— Természetesen. — mosolyogva fordít hátat — Dicső reggelt a Föderációban! — karja magasra lendül, a kijárat felé veszi az irányt.

Amint az utcára ér, tekintetét a lassan narancssárgába áthajló fényre fordítja.„El fogok késni…”Testében megfeszülnek az izmok, a csomagokat magához szorítva kezd sebes rohanásba. Nincs kőropogás, mégis gyorsabban szalad, mint egy ember. Nem engedi szabadon teljes erejét. Újra a halas bolt elé ér, de csak elszáguld előtte. A páncél nem hűl a menetszélben, tovább melegszik. Mire a fehér kapuig jut, már mindenén csorog a víz. A fém fűti kívülről, az izmok fáradtak a bőr alatt. Ismét lebontja karvértjét, csenget.

— Mit akarsz?

— Semmit, Mester! — a kapu kitárul.

Áthalad a kis sétányon, tekintetét körbefordítja az ébredező kert képén. Nem áll meg, csak mély lélegzeteket vesz a párás virágillatban. A félfán hármat koppint, majd belép a félhomályba. Tokan már talpon várja, halk cuppogással öntözi virágait az ablakban. Nem néz tanítványára, minden cseppet alaposan megfigyel.

— Mondd, Harcos, ma mit tanulnál tőlem?

— Semmit, Mester! — az asztalhoz sétál, az egyik csomagot leteszi — Reggelizni jöttem. — visszaindul a szoba közepére — Az első szabály.

— Mondd, Harcos, tudod, mi a második szabály?

Az ember tasakja halkan reccsen bontogatás közben. Chris némán mered az illatozó húsokra, de szája nem mozdul, tekintetét lassan emeli mesterére. Bólint. Tokan kannáját letéve hangos cuppogással csoszog az asztalához, saját csomagját felmarva megszimatolja. A Mester helyet foglal a földön, tanítványa követi példáját. Esznek, egyetlen szó nélkül, falatról-falatra tüntetik el a reggelit. Elfogy.

Chris feláll, a csomagolást összegyűrve zsebébe teszi. Hátat fordít, majd átlép a küszöbön. A kerti csobogóhoz sétál, kezét megmártja. Alaposan megsikálja, majd leöblíti. Tőle jobbra a kapu már tárul, de a levegő balján is megmozdul. A sárga szottyos kezek csobbannak a vízben mellette. Chris a kis ágyás fölé emeli sajátjait, a cseppeket lerázva szárítkozik. Karját magasra emelve int, a pázsiton át a sétányra siet, majd kilép a kapun. Jobbra fordul, három lépésig jut csupán.

— Harcos, arra nem tanulhatod meg a semmit. — a szárnyak záródnak, de a hang nem mögülük szól — Arra csak valami van.

Hátra fordul, mesterét pillantja, egy jókora ülőpárnát szorongat kezeiben. Nem néz vissza tanítványára, a távoli hegyek felé mered. Halk csoszogással indul el feléjük. Nem hívja, még csak nem is int, a fiú mégis utánaered. Együtt, mégis külön vonulnak a város szélére.

A sötét vért éppen csak kihűl, mire a tisztáson túl, a hegy lábához érnek. Tokan párnáját a fűbe teszi, cuppogva ül rá, majd fekete szemeivel a tanítványát kezdi méricskélni. Közelebb inti, azután egy rideg mozdulattal térdére rántja. Tenyerét rátapasztja a mellvértre.

— Túl meleg, Harcos! — végighúzza rajta kezét — Sokat adsz neki.

— Pedig igyekszem. — megül sarkain — A barlangban sikerült.

— Sikerült, Harcos? — hunyorogva néz rá — Túl sokat adtál nekik.

— Attól még sikerült. — oldalra csapja fejét — Én győztem…

A barna hajban egy ököl koppan. Nem túl nagyot, éppen annyit, hogy Chris az oldalára dőlve szorongassa egy keveset. Fogai ropognak, de hang nélkül dörzsöli kobakját. Lassan tápászkodik, visszaül sarkaira.

— Nem győztél, Harcos! — rövidet cuppog — Csak túlélted.

A szellő végigsimítja a fűszálakat. A kelő nap fénye apránként felszárítja a párát, a fiú tarkóját is melegíteni kezdi. Lehajtja fejét, csendben gondolkozik.„Nem értem, mi a különbség… Én csak túl akartam élni… Nem ez a cél?”Felnéz. A napon hevülő páncélban is megrázza a hideg. A fekete szemek rá merednek, Tokan a fejét rázza, mintha hallotta volna a hangtalan kérdést. Lassan áll fel párnájáról, elfordulva a tanítványtól odébb tipeg. Egy kis virág felett áll meg, egészen közel hajol hozzá. Halkan cuppog, mégis erőteljesen.

— Ez érdekes. — rövideket hümmög — Ez roppant érdekes.

A térdelő fiú perceket vár, de a Mester nem mozdul, csak görnyed a kis virág felett, miközben cuppogásai lassan pattogássá erősödnek.„Mit néz ennyire?”Lassan tápászkodik, óvatosan lopakodik mellé.„Csak egy kékes virág és egy bogár…”Az apró jószág felreppen. Chris bokáin éles fájdalom villan. Nem oldalra sodródnak, felfelé. Egy aljas rúgás taszítja a levegőbe, de a Mester már csuklóját ragadja. Dermesztő érzés hasít át rajta. Megszürkülnek a színek, a fények elhalványodnak. Bőre minden szegletén millió apró szúrást érez. Tompa bökéssé szelídülnek. Nem mindenhol, Tokan tenyere alatt csak a szorítás erősödik. Húzni kezdi maga után. Rohan vele. Egy rövid kört tesz, majd visszatér ugyanoda. A tanítvány még egyetlen villanásig látja a bogarat. Megfagyva áll a levegőben. Mozdul, a színek visszatérnek, a fények felerősödnek. Chris csattan a földön. Elengedik.

— Mi volt ez… — gyomra összerándul, reggelije nyelőcsövét felmarva locsolja fel a fűszálakat.

Nem mozdul, mégis remeg. Izmai görcsösen feszülnek, bőre lángol, kívül és belül. Szeme tágra nyitva, mégis a homályos kép élénk színei szinte teljesen elvakítják. Egy lila gömböc elmosott alakja ereszkedik.

— Fald fel, Harcos! — fogai közé tolja — Édes. Jót tesz az üregeknek.

Nincs erő eltolni, még feleselni sem igazán jutna. Harap, rág, majd nyel. Nem szabadulhat, az édeskés gyümölcs fordul, újra a fogak közé nyomják. Még pörög a világ a fiú körül, mire elfogy a kényszerű utánpótlás. Másik követi, egy villanásig látja a sárga valamit, mielőtt fogainak verődik. Harap. Arcát összerántja a savanyú íz.

— Egyél, Harcos! — elforgatja — A héját is! Elmulasztja a rosszullétet.

Szájában a lé nem csak nyelvét marja. Ínyét, szájpadlását, még talán a fogaiban is érzi. Alig csúszik lefelé, már újra harapnia kell, de a Mester nem téved. Minden nyelés után egy kicsit oldódnak a görcsei. Mire leér az utolsó falat, már képes tápászkodni. Nem áll fel, csak ülésbe küzdi magát. Tokan többször körbe csoszogja, szemeit mereszti a fekete páncélra. Nem cuppog. Minden körrel egyre furcsább arca.

— Túl sokat adsz neki, Harcos!

— A… A Surranáshoz, Mester?

— Semmihez, Harcos! — párnája felé indul — A semmihez.

Leül, de Chris nem indul utána, ő is megmarad saját kis helyén. Kezeit térdére teszi, lehunyt szemmel forrong páncéljában.„Túl sokat… Túl sokat… Nem tudok kevesebbet! Miért nem elég, ha több van, mint ami elmegy?!”Ízületei már pattognak öklében. Serceg mindene.„Miért nem mond valami használhatót? Mire volt jó ez a gyomorforgató halpazarlás?!”Felnyitja szemét. Hátra billen, tarkója a földön koppan. Tokan előtte áll, kezével a páncélból kiszökő aura lángjait kavargatja.

— Nem több kell, Harcos! — megérinti a forró fémet — A kevés is elég, ha nem adod oda neki. — hátat fordít — Nem fókuszálod, csak árasztod. Egyre többet, mégis kevesebbet.

— De a barlangban megállítottam az áramlást, csak…

Homlokának csapódik a szottyos tenyér. Mestere szinte belepréseli a földbe. Ismét az üres ábrázatot pillantja rajta, saját fejében érzi a növekvő nyomást. A fűszálak eltűnnek, akárcsak a fény. A barlangban áll markában a Fénykövet szorítja. Érzi a szivárgást. Az órák telnek, a kísérletek sorra buknak el. Az idő elmosódva folyik a feketeségben. Megáll. Kitágul a pillanat, amit akkor áttörésként élt meg. A huszadik óra másodpercei szétnyúlnak benne. Érzi a hús vergődését. A vékony rétegeket, amik az erőt adják. Izmot égetnek. Vizet szívnak. Belülről falják fel az életet, koncentrált energiát adnak cserébe. Gyorsul az idő, ereiben gyűlik az erő, de valami mégis egyre kevesebb. Újra fényt lát, bőrét csiklandozzák a fűszálak a szellőben. Eltűnik a nyomás, Tokan felegyenesedik felette. Elereszti.

— Nem győztél, Harcos! — suttogja — Csak túlélted, amit kértek.

Már nem lángol a fiú aurája, a fém sem izzik körülötte. Újra felül, de fejét mélyen lehajtja. Csak fújtat. Apránként szelídül szuszogássá.

— Nem tudom… — leheli — Nem tudom, hogy kell megállítani.

— Ne csak teremtsd, Harcos! Tartsd meg és urald, amit létrehoztál!

— Nem érti, hogy nem tudom?! — kiáltása visszaverődik a sziklafalról.

Elhal a visszhang, csak a szellő süvítése marad utána. Tokan kettőt pislog, majd lassú menetben tanítványa mögé csoszog. A szíjakhoz kap, lebontja róla a mell- és a hátvértet. Messzire dobja őket, végül ismét elé áll. Tekintete egyre fenyegetőbben mered a fiúra.

— Mezők, Harcos, erőterek. — apránként kezd távolodni — Amikor futottál, egy mező hajtott. — kezét kendertáskájába csúsztatja — Amikor estél, egy másik védett. — előhúzz egy Védenc gömböt — amikor ütni készültél, egy harmadik lengte körbe öklödet.

Egyetlen gyors mozdulatot tesz, karját meglendíti. A közeli sziklafal reccsenése járja be a tájat. Chris odakapja fejét. Az acél golyó a kőbe fúródva repesztette meg az anyagot. Újra mesterére pillant. Álla önkéntelenül ereszkedik. A másik Védenc is a sárga marokba került. Tokan már nem a falat nézi, tanítványára hunyorog, groteszk mosolyával.

— Mezők, Harcos, erőterek. — a kar lendül, a fém elindul.