A Centaco Maxim árnyéka

A reggeli elfogyasztása után Chris és Mona elhagyják a kantint. A lift felé haladva a csend már nem kínos. A lány szelíden mosolyog, illata teljesen körbe lengi kísérőjét. A fiú a felvonót hívja, majd előzékenyen átengedi. Nem egy irányba mennek. A záródó ajtónál Mona még egy apróságot szán útravalóként.

— Vigyázz magadra is!

A szavakat egy bólintás fogadja, miközben az ember mosolyogva merül el a kék szemekben. Az ajtó csattan, a fiú szája kiegyenesedik, az acélos visszhang eltűnik a gondolatok zajában.„Mibe keveredtél, Chris?”Sétálni kezd a körfolyosón, hiszen bőven van ideje. A rombolásának nyomtalanságát nézegeti. Régi eseménynek tűnik neki, pedig az egész űrutazás csak egy parányi villanás az eddig megélt idejéből.„Úgy csinálsz, mintha ez rendben lenne… Ember! Egy háromméteres óriás hagyott rád egy küldetést… Egy űrhajó közepén!”Hajába markol, szemeit összeszorítja.„Jól mondta Mona, katonásdit játszok…”Végignéz egyenruháján, a csillogó rangjelzés fénye már vakítja a fehér falak közt. A kantin felé botorkálva a távozó legénységet látja. Sokan gyűlnek össze, hosszú sorra számít, de legnagyobb meglepetésére nem a központi aknához vonulnak. Egyes ajtók, amiket szobának vélt, felvonókat rejtenek.„Mona már biztosan leért. Irány a lift!”A csoportok mellett elhaladva hallja a sustorgást, nem becstelen szavak, etetik a legendát, mégis minden túlzás egy újabb bökés a gondolatok közé.„Hős?! Csak egy riadt kisfiú vagyok, egyenruhában…”Az ajtónál várakozva már Alena jár fejében, rémült arca a sötét csarnokban, és amit utána mondtak.„Vajon tényleg csak álca? A kedvesség és a törődés? Engem féltett, vagy saját magát tőlem?”Az ajtó nyílik, a szerkezetet a lakosztályok felé küldi.

Céljánál a fém mögött nagy a sürgés-forgás, a zsibongó lények közt elveszve kullog. Sosem látott népek, furcsa, díszes göncökben várakoznak, ügyet sem vetnek az egyenruhásra.„Alena most a Kapitány, de a Vezető Megbízott is... Vajon a saját, vagy Matechust lakosztályát használja? Próba szerencse!”

Miközben a tömeget kerülgeti a körfolyosón, meg is pillantja a Hercegnőt egy díszes alakkal társalogni. A lény fehéres bőre parányi rücskökkel tele, szája széles, szeme apró, szinte már mindennapos.„Alena haragos, ez jól kivehető innen is. Nagyon ráérősen beszél az a jószág... Sebaj, a Taktikai Tiszt kivárja a sorát!”A belső falnak dől, tenyereit fülére tapasztja, de még úgy is egy-egy szó beszökik rajta a társalgásból.„Védencem… Kötelesség… Belsőelhárítás… Jelentés…”Úgy feszeng az acél mellett, mint egy kisgyerek. A percek telnek, a szavak szaporodnak, majd a Hercegnő mondandója végeztével elindul a másik irányba. A fiú követni kezdi. Nem rohan, tisztesen viselkedik.

— Kapitány! Egy szóra kérlek!

— Taktikai Tiszt! Egy kellemes meglepetés a nagy kapkodásban.

— Kapitány, a feladataim egyeztetése...

— Kövess kérlek, bent megbeszélünk mindent!

A fiú csendes bólintással követi őt az óriási terembe. Fényesített felületek ragyognak, hófehér hatalmas asztal, díszes, párnás székek. Egy királyi palota pompája szolgálja a Hercegnő kényelmét. Az asztalához lép, egy üveglapos fémszerkezetet vesz a kezébe. Olvasni kezd.

— Hallgatlak, Chris!

— Kapitány, a feladataim átbeszélése miatt jöttem.

— A feladataid?

— Igen! A hajtóműves akció előtt megbeszéltük, hogy megbeszéljük.

A zöld szemek elkerekednek. Alena leteszi a szerkezetet, a fémdíszes szekrényhez lép, egy üvegkelyhet vesz kezébe. Vizet tölt magának, majd a fiú felé fordul.

— Megkínálhatlak valamivel?

— Köszönöm, nem kérek semmit, Kapitány!

Újra csörög az üveg, Alena egy második kelyhet is megtölt, majd Chris kezébe nyomja. Egymásra néznek. A nő nem mosolyog, tekintetében szokatlan kapkodás látszik, miközben az embert méricskéli.

— Chris, neked senki nem beszélt a rekreációs tartályról?

— Hát… Azt tudom, hogy voltam benne egy keveset.

— Keveset? — belekortyol vizébe — Mennyire keveset?

— Órákat. — a hullámzó folyadékra néz — Talán egy napot.

Egy csepp gördül végig a nő poharán, a talpán meglendülve a padló felé indul. Cseng az acélon, de Alena sóhajtása elnyomja a koppanást.

— Tizenhatot, Chris.

Megmozdul a szoba, a világ egy pillanatra megpördül a fiú szeme előtt. Megkapaszkodik a kehelyben, szájához emelve azonnal kiüríti az egészet. Tovább szorongatja az üres poharat.

— Kapitány, akkor hamarosan tovább indulunk, ugye?

A Hercegnő ismét a szekrényhez lép, a kis üvegdugót kihúzva kérdés nélkül újratölti a fiú kelyhét. A víz nagy hullámokkal csapkodja a peremet. Egyre magasabban ostromolja.

— Nem?

— Nem. — a fiú kezét átfogva megállítja a hullámzást — Ma érkezünk.

Matechust szavai egyszerre zuhannak az ember nyakába.„Föderáció! Bírók! Bűncselekmény! Tanú! Nem kérdezhetsz! Kihallgatás! Cella!”A víz hangosan loccsan a földön, a szilánkok csengenek az acélon, de a zajok eltűnnek a harci dobok hangjában. Ahogy a szoba megpördül, térdeiből elszáll az erő, mégsem ér a padlóra, a Hercegnő a fiú karját megragadva egy székbe ülteti. Az elmosott ezüstös alak körül újra koccan egy üveg. Megtölti. Chris marka üresen kapkod a levegőben, ajkaihoz egy másik kéz emeli a vizet. Mellkasában a lüktetés lassan csitul a hideg kortyokkal. Tisztul a kép, apránként élesednek előtte a zöld szemek.

— Ma... — suttogja a nő felé — Azt hittem, még van időm.

— Nem lesz semmi baj. — megsimítja arcát — Pihenj egy kicsit.

Az ajtó felbúg. A Hercegnő hátrál felé, de nem fordul el, szeme a fiún marad. Megérinti a panelt, a fém csendesen emelkedik.

— Kapitány, előkészítettük a tárgyalót!

— Köszönöm, Százados, hamarosan érkezem.

Az acél csattan, ropognak a szilánkok Alena kapkodó léptei alatt. A fiú megpróbál felállni, de vállán azonnal érzi a tenyér érintését. Leülteti.

— Nem kell sietned, Chris. Sok volt ez neked most.

— Téged várnak, Kapitány. — előre billen — Nem akarlak feltartani.

— Döntöttél végül? — elé sétál, majd letérdel — A harcos útjáról?

— Ezt most csak azért kérdezed, hogy maradjak?

Egymásra mosolyognak, de Alena nem mozdul előle, bal térdén támaszkodva néz bele a szemébe. A víz halkan csurog át a lemezek illesztése közt, csendes kopogással érkezik alá.

— Nem tudok dönteni. — laposan sóhajt — Nem megy.

— Segítsek? — előre nyújtja tenyerét — Szeretnéd, ha segítenék?

— Tudsz? — ő is emeli kezét, de visszahúzza — Hogyan?

— Játszom veled kimondóst. Emlékszel rá?

A fiú hunyorogva néz a szélesedő mosolyra. Keze ereszkedik, saját térdén pihenteti meg. A kis tócsa utolsó cseppjei koppannak az acélon. A folyosó zsivaja hangosodik, Alena mégsem mozdul. Vár.

— Rendben, Kapitány. Játszunk kimondóst!

— Akkor most én kezdem. — mosolya elhalványul — Az árnyékban jársz, onnan lépsz elő, mint egy kísértet. Megbántottad Monát. Nem bízol a Kapitányban. Morbor tartott tőled…

— Ez nem ér! Ezeket én mondtam neked!

— Még én jövök, ne szakíts félbe, kérlek! — összerántja szemöldökét — Az ötödik, hogy kicsit lassan veszed észre a dolgokat magad körül.

Feláll, ismét a szekrényhez sétál. Egy új kehely vizet tölt magának, majd egy rövid korty után visszaindul a fiú elé. Ropognak a szilánkok talpa alatt. Letérdel.

— Nos Chris, ez már a te köröd. — arcához emeli kelyhét — Figyelek!

— Ez így nem… Én nem… Ez miben segít nekem?

— Ezt a játékot nem így játszák! — szeme szigorú, de szája széle enyhén felkanyarodik — Én elmondtam az öt dolgot, ami alapján most megítéllek. Tiéd a lehetőség, hogy elmond, miért tévedek.

— Nem is járok az árnyékban! — hunyorogva néz rá — Félek a sötétben. Monán nem tudok kiigazodni! — mélyet sóhajt — Mindent a szívére vesz. A Kapitányban is megbízom! — szemöldöke összeszorul — Most is itt ülök vele. Morbor kedvelt! — elhalkul — Te olvastad fel a titkot. Nem lassú a felfogásom! — lesüti szemét — Akármit is mond Protinen. — kifújja magát, fejét lehajtja.

Alena egy aprót kortyol, majd vizét meghintáztatja a pohárban. Bal kezét a fiú állához érinti, lassan emeli fel arcát, hogy tekintetük összeérjen.

— Igazad van. — hátrasimítja haját — Mégsem nyertél.

— Ezt, hogy lehet megnyerni?

— Ha szembenézel velük. — elmosolyodik — Nem csak ellököd őket.

— Én szembenéztem. — suttogja — Csak nem olyan jól, mint te.

A Hercegnő feláll, asztalához sétálva leteszi poharát, a fényes üveglapot veszi kezébe. Csendben olvasgat, mintha észre sem venné a fotelban feszengő fiút. Chris többször felnéz rá, de a magvas gondolatok helyett, csak kusza félmondatok keringenek a fejében.

— Nem akarsz mást mondani, ugye, Kapitány?

— Látod, az utolsón máris elkezdtél dolgozni.

A fotel marasztaló kényelméből végül kiszakad az ember. A széttört szilánkok mellé térdel, elejtett poharát kezdi összeszedegetni. Sebes tenyerét megtöltve kutatja a szemétkosarat, de a díszes helyiségben még csak hasonlót sem pillant. Az ezüstös páncél ereszkedik mellé, Alena a maradékot kezdi csipegetni. A padlóról eltűnnek a szilánkok. Feláll, a fényes falhoz lépve egy szimbólumot érint. Egy hajócsavart ábrázol, legalább is ahhoz hasonlót. Kibillen a kis nyílás, a törmeléket beleszórja, majd visszatér asztalához, mintha ott sem lett volna.

— Nem kellett volna. — Chris is belesepri kezéből — Te mégiscsak Hercegnő vagy.

— Harcos, Chris! Harcos! — elkomorodik a fényes üvegre bámulva.

Még egy percet vár a fiú a sötétnek tűnő lyuk felett. Mozdulatlanul bámul bele, pedig a feketeségben nem is látja az alját. Messzire viszi a látvány, az alkatrész bolt padlójáig repíti. Peter unokáját látja a földre térdelni a szétszórt csavaranyák között. Az öreg szigorú szemmel áll felette.„Aki a rendetlenséget csinálta, az tünteti el!”Érzi magán a mozdulatot. Ő is a lányhoz guggol, pedig haragszik rá a reggeli szemérmetlen vicceiért. Alig ismeri. A dobozt is Martha verte le a szeleburdi kapkodásával, Chris mégis szedegetni kezdi a fémeket. Nem néznek egymásra, még csak az öreg jóváhagyó pillantását sem keresi. Ösztönös. Az acél elfogy. A fiú újra az űrhajón áll, a feketeségbe meredve.„Harcoskodtam? Ezt jelenti?”Megérinti a szimbólumot, a fedél halk búgással záródik előtte. Eltűnik a sötétség. Az ajtóhoz lép, a panel villan, a fém emelkedik előtte. Nincs csikorgás, még csak rázkódás sincs, az egész gépezet olajozottan siklik felfelé. Átlép a küszöbön, csak egy lapos, mégis furcsán meleg suttogás éri utol.

— Chris! Ha bevonuláskor a felső hangárhoz tévedsz, van egy hely neked a kompomon.

Bólintás felel. Már nem kérdez vissza, csak lehajtott fejjel elindul a záródó ajtó falától.„Harcos… Mint Morbor… Tartott tőlem, mégsem hagyott magamra… Ő nem felejtett el… A vendégem vagy… Ezt jelenti harcosnak lenni? Segíteni akkor is, ha félsz a másiktól? Én tényleg ilyen vagyok? Csak ilyen akarok lenni? Akarok egyáltalán?”Léptei egyre bizonytalanabbul botladoznak az acélpadlón. Lábai már vissza-vissza fordulnának a Hercegnő felé, mégis előre halad.

A folyosón kullogva a sürgő forgó népeket nézi. Boldognak tűnnek.„Ők tudják miért és hova mennek. Én nem tudom, hova, azt sem, hogy miért…”A néhai Kapitányt látja maga mellett sétálni. A katonás tartást és a rideg tekintetet.„Matechust és a velem való kegyetlen tréfálkozásai... A Föderáció furcsa... Az igazságszolgáltatás alapja a buldózer. Ha így bánnak a tanúkkal, mit tehetnek a bűnözőkkel?”

A lifthez tart, de maga sem tudja, miért. Hiába. Kígyózó sor tapossa a padlót, az ő jókedvük már koránt sem felhőtlen, lökdösődnek és marakodnak. Chris nem siet. Beáll a tömeg végére, onnan nézelődik, pedig nincs látnivaló, csak üres falakat és vázszerkezeteket pillant mindenfelé. A semmin tűnődve, egy nyálkás érintés rázza meg.

— Ön a Taktikai Tiszt?

— Igen... Én vagyok. — elhúzza kezét.

— Van már hír a pontos kilépésről?

— Én… Én nem tudom... Egy tartályban voltam eddig.

A lágy szövetbe öltözött csigatestű idegen a kocsányos szemeivel egyre közelebb merészkedik az elhúzódó emberhez.

— Ismerem a történetet, de valami nem világos nekem.

— Azt hiszem egy csónakban evezünk. — megvakarja tarkóját.

A lény többször végig néz a tiszten. Tetőtől-talpig, újra és újra.

— Hogy sérült meg?

— Az egyik oszlopból folyt valami. Annak a gőzét lélegeztem be.

— Ha nem volt igazi veszély a hajtómű térben, miért folyt ott bármi?

A díszes ruha nem árulkodik a lény kilétéről, valamilyen előkelőség, vagy egy gazdag idegen lehet, akinek a kérdései egyre aggasztóbban zúgnak az ember fülében. Egyre jobban érzi kócos tincseit lengedezni, miközben fejét vadul rázza, mintha a másik szavait sem értené igazán.

— Hogy tudott négy árva kalóz ekkora kárt okozni?

— Honnan veszi, hogy négyen voltak? Csak én... — elhallgat.

— Csak Ön? — szemeit még kocsányosabban mereszti — Igen?!

— Csak én… Csak én nem emlékszem semmire! — elneveti magát.

Kihátrál a sorból, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami sürgős. Elköszön, de már szalad is a karlendítése alatt. A Taktikai Tiszt lakosztályához siet, ott várja be, amíg felszabadul a lift. A szobában az ágyhoz megy, elterül a lecsapódó ajtó visszhangjában.„Itt legalább békén hagynak… Miért érdekelte a hajtómű? Meg a kalózok? A katonák tudják, mi volt odalent... Idefent szinte semmi sem történt. Pár lövés és Matechust halála...”

Forgolódik, fészkelődik a hatalmas matracon. A puha anyag egyre kényelmetlenebb, hátát, oldalát és karjait is nyomja, mintha böködné.„Beraddo ágy… Nem embernek való…”Morbor békaszerű arcát látja maga felett. Szélesedik az emlékkép mosolya.„A két kicsi Beraddo… Hogy gondoltad? Én ember vagyok… Haza kell mennem… A savanyú cukrot és a rózsát ki sem tettem a sírkövekre… Az alkatrészboltban is biztos nagy a rendetlenség… Martha még be sem tanult…”Mélyeket sóhajt, mégis egyre üresebben. Nem tűnik az óriás képe, a mosoly is egyre szélesebb felette.

— Hagyjál! — suttogja oldalára fordulva — Ne nézz így rám!

Egy percig vár összeszorított szemekkel. Kifújja magát, majd újra hátára fordul, de Morbor már nincs ott felette. Elönti a szorongató hiány. Fojtogatja.„Ezt érezheti Mona? Egyedül maradt… Miattam…”

Az ágyról felkelve az asztalhoz lép. A fiókot kihúzva az üres papírokra tekint, belemarkolva kiveszi őket. Átpörgeti. Más, mint a földi lapok, a rostok tapinthatóan kitüremkednek belőle. Durva anyag, nem siklik rajta a fiú ujja. Tapad és akad. Idegen, mint minden körülötte, mégis magához húzza, lassan szorítja mellkasához. Az ágyhoz tér vissza, maga mellé téve nyúlik el ismét a matracon. A hiány marad, a zizegő lámpák fényét egy árnyék apránként kezdi felemészteni szemében.„A tanú… Alena azt mondta, nem lesz semmi baj… Akkor miért?”Remegő kezeit emeli szeme elé. Mantraként ismételgeti a Hercegnő szavait, de nem segít, ujjai egyre magatehetetlenebbül mozognak. Hidegnek érzi a levegőt. Az árnyék egészen beterítette.„Jó volna tudni, mennyi időm van még... Az idő! Apa órája!”

Hirtelen ül fel az ágyon, üres csuklóját érinti, marka megszorítja a Japán Harcos helyét.„Mona megmondhatná hol vannak a dolgaim... Ő vette el… Azt hiszem…”Érzi arcán elfutni a savanyú forróságot, szeme előtt már a tudóst és a lányt látja, miközben őt vetkőztetik.„A hajó másik végén van... Akár a Földön is lehetne! Miért ilyen nyomorult az ember az űrben?!”Az oldalán fityegő kommunikátorra pillant és kezébe veszi.„Azt sem tudom, hogy működik…”Sóhajtásai felhangosodnak, végül a szerkezet az ágyon marad.

Legalább egy órát várakozik, mielőtt újra nekifut a lifttel próbát tenni. A papírok hóna alatt kísérik. Csend van az odaúton, gyanús némaság. Az ajtónál egy lélek sem maradt. A fiú a panelt érinti, elindul a szerkezet. A csigaszerű lény jár eszében.„Mit tudhatott és honnan? A katonák fecsegtek?”

A nyíló ajtón át belépve a kórház modul felé indul. A gyengélkedőn már egy lélek sincs. Abban bízva, hogy Monát még megtalálja, szemét lehunyja a vadászat kezdetéhez.„Keverednek az illatok. A fémek halk roppanásai. Tompa kattogás...”

— Segíthetek, Taktikai Tiszt? — fülébe hasít a kedves női hang.

— Igen, köszönöm! — grimaszolva nyitja szemét — Monát keresem.

Egy nő áll vele szemben, világos kék-fehér egyenruhát visel. Pillantása lélegzetenként válik bájosból haragossá, szinte már megvetően nézi.„Most mi rosszat mondtam?!”Nem szól, csak int, majd elindul, döngő lépései mutatják az utat. A folyosók sűrűjében a Taktikai Tiszt egészen elveszettnek érzi magát, miközben a mérges nő sóhajtásai mélyülnek. A labirintus végén egy ajtóra mutat, majd távozik. Chris még utána fordul a dühös teremtésnek, megvakarja tarkóját. Felkészül, kifújja magát, azután megérinti a panelt, de az átjáró nem nyílik, csak egy hangszóró reccsen felette, pár lélegzet múlva.

— Ki az?

— Egy eltévedt, kizsebelt földlakó!

Az ajtó feltárul. Mona áll mögötte, elkerekedett szemekkel. Chris bőre alatt felizzik a hús, amint a kedves illat beborítja. Összeszedett gondolatai egy szempillantás alatt égnek el a forróságban. A lány nem kérdez, csak lassan elmosolyodik. Az ajkak lágyan görbülnek fel, mint egy önkéntelen mozdulat.„Most tényleg örül nekem?”

— Hoztam neked valamit! — átnyújtja a papírokat.

A Tündér a kezébe fogja, majd átpörgeti őket, tovább mosolyog, úgy emeli tekintetét újra a fiú arca felé, egy kis pirossággal színezve.

— Mik ezek?

— Morbor fiókjában voltak. Talán neked többet jelentenek…

— Köszönöm! — egy nagy táska oldalába teszi — Megőrzöm őket.

Chris az ajtón át az apró szobába leskelődik. Szekrények, polcok, műszerek és egy kis asztalka, pár székkel tölti meg a belteret.

— Mona, az órám és a földi ruháim hol vannak?

— A személyes tárgyaidat lefűzték, az átkelés után kapod vissza őket.

Hangosan sercegnek fel Chris ujjai tarkóján. Érti, amit a lány mond, szavanként, egyesével. Egy sekélyes fuvallat után újra mozdul a szája.

— Mi az az átkelés?

— A hajó nem száll le, kompokkal megyünk a felszínre. Így szokás.

— Értem már! Erről beszélt Alena… Egy olyan kompban vár majd.

Egy villanásig húzza össze a grimasz a lány arcát. Kisimul, de már nem olyan, mint előtte. Nincs mosoly, szuszogása is katonásra vált. Hideg pillantásai elfordulnak, a szoba túlfelébe megy, fém eszközöket pakol a pult egyik feléről a másikra, majd vissza.„Most mi történt? Alena? Ezért ilyen?”A lüktetés a fülébe hasít. A rideg gépies mozgás mögött egy gyorsan csapkodó szív vergődik. Nem fél, valami más rázza.

— Sok még a dolgom. — hangja már jég hideg — Ha nincs más, akkor ön is mehet a sajátjára, Taktikai Tiszt!

A fiú nem lép hátrébb a küszöb elől, csak nézi a görcsösen ismétlődő mozdulatokat. Egy-egy eszköz jobbról-balra, majd visszafelé is szinte pontosan ugyanoda kerül, mégis egyre ügyetlenebbek a lány kezei. A lüktetés nem lassul, a szuszogás egy-egy ütemet eltéved, mélyebbre szalad, mint előtte. Már csattognak a fémek a pulton. A visszhang a fiút is elsodorja, emlékei felkavarodnak. A gyümölcskóstoló, a nevetések és a gyengéd érintések összemosódnak a rideg pillantásokkal. Nem érti. Torka szorul, már ott is gyorsul a lüktetés. Nincs Föld, sem alkatrész bolt, csak Mona és a saját remegő mellkasa.„Tényleg lassú a felfogásom…”Elcsendesedik minden. Nyolc hangos koppanás töri meg, a küszöb belső felén a kék szempár rászegeződik.

— Mire vársz még? Talán velem akarsz maradni?

Nem gondolkozik, még csak el sem mereng, azonnal kicsúszik a válasz.

— Igen. — suttogja — Mindennél jobban…