A Centaco Maxim árnyéka

A reggeli elfogyasztása után Chris és Mona elhagyják a kantint. A lift felé haladva a csend már nem kínos. A lány szelíden mosolyog, illata körbe lengi a levegőt. A fiú a felvonót hívja, majd előzékenyen a Tündérnek ajánlja. Nem egy irányba mennek. A záródó ajtónál Mona még egy apróságot szán útravalóként.

— Vigyázz magadra!

A féltő szavakat egy beleegyező bólintás fogadja. Az ember is mosolyog, a kék szemekben elveszve. Az ajtó csattan, a fiú szája kiegyenesedik. Az acélos visszhang eltűnik a gondolatok zajában.„Mibe keveredtél, Chris?”Sétálni kezd az ismerős körfolyosón. Nem fut, bőven van ideje. A rombolásának nyomtalanságát nézegeti. Régi eseménynek tűnik szemében, pedig az egész űrutazás csak egy parányi falat az eddig megélt idejéből.„Úgy csinálsz, mintha ez rendben lenne… Ember! Egy három méteres óriás hagyott rád egy küldetést… Egy űrhajó közepén!”Hajába markol, szemeit összeszorítja.„Jól mondta, katonásdit játszok…”Végignéz egyenruháján, a csillogó rangjelzés fénye már vakítja a fehér falak közt. A kantin felé botorkálva a lassan távozó legénységet látja.„Sokan vannak a parányi lifthez. Hosszú lesz a sor.”Legnagyobb meglepetésére nem a központi aknához vonulnak. Egyes ajtók, amiket szobának vélt, felvonókat rejtenek.„Mona már biztosan leért. Irány a lift!”

A csoportok mellett elhaladva a sustorgást hallja. Nem becstelen szavak, méltatás zúg a fülébe. Etetik a legendát, mégis minden szó egy újabb bökés a gondolatok közé.„Csak egy riadt kisfiú vagyok, egyenruhában…”

A liftnél várakozva már Alena jár fejében, rémült arca a sötét csarnokban, és amit utána mondtak.„Vajon tényleg csak álca? A kedvesség és a törődés? Engem féltett, vagy saját magát tőlem?”Az ajtó nyílik, a szerkezetet a lakosztályok felé küldi.

Céljánál a nyíló fém mögött nagy a sürgés forgás, a zsibongó lények közt elveszve kullog. Sosem látott népek, furcsa, díszes göncökben várakoznak, ügyet sem vetnek az egyenruhásra.„Alena most Kapitány. De a Vezető Megbízott is. Vajon a saját, vagy Matechust lakosztályát használja? Próba szerencse.”

Miközben a tömeget kerülgeti a termetes körfolyosón, megpillantja a Hercegnőt, egy díszes alakkal társalog. A lény fehéres bőre parányi rücskökkel tele. Szája széles, szeme apró, szinte már mindennapos.„Alena haragos, ez jól kivehető innen is. Nagyon ráérősen beszél az a jószág... Sebaj, a Taktikai Tiszt várja ki a sorát!”A belső falnak dőlve tenyereit fülére tapasztja. Még úgy is egy-egy szó beszökik rajta az ismerős hangból. Mint egy kisgyerek, úgy feszeng a falnál. A Hercegnő mondandója végeztével elindul a másik irányba. A fiú követni kezdi, lassan éri utol. Nem rohan, tisztesen viselkedik.

— Kapitány! Egy szóra kérlek!

— Taktikai Tiszt! Egy kellemes meglepetés a nagy kapkodásban.

— Kapitány, a feladataim egyeztetése...

— Kövess kérlek, bent megbeszélünk mindent.

A fiú csendesen bólint és utána indul. Az ajtón átlépve, nem okoz nagy meglepetést a látkép. A terem óriási. Fényesített felületek ragyognak. Hófehér hatalmas asztal, díszes, párnás székek. Egy királyi palota pompája szolgálja a Hercegnő kényelmét. Az asztalához lép, egy üveglapos fémszerkezetet vesz a kezébe. Olvasni kezd.

— Hallgatlak, Chris!

— Kapitány, a feladataim átbeszélése miatt jöttem.

— A feladataid?

— Igen! A hajtóműves akció előtt megbeszéltük, hogy megbeszéljük.

A zöld szemek elkerekednek. Alena leteszi a szerkezetet, a fémdíszes szekrényhez lép, egy üvegkelyhet vesz kezébe. Vizet tölt magának, majd a fiú felé fordul.

— Megkínálhatlak valamivel?

— Köszönöm, nem kérek semmit, Kapitány! — kihúzza magát.

Újra csörög az üveg, Alena egy második kelyhet is megtölt, majd Chris kezébe nyomja. Egymásra néznek. A nő nem mosolyog, tekintetében szokatlan kapkodás látszik, miközben az embert méricskéli.

— Chris, neked senki nem beszélt a tartályról?

— Hát… Azt tudom, hogy voltam benne egy keveset.

— Keveset? — belekortyol vizébe — Mennyire keveset.

— Órákat? — a hullámzó folyadékra néz — Talán egy napot?

Egy csepp gördül végig az ereszkedő üvegen. A talpán meglendülve a padló felé indul. Cseng az acélon, de Alena sóhajtása elnyomja a fémes koppanást.

— Tizenhatot, Chris.

Megmozdul a szoba, a világ egy pillanatra megpördül a fiú barna szeme előtt. Megkapaszkodik a kehelyben, szájához emelve azonnal kiüríti az egészet. Tovább szorongatja az üres poharat.

— Kapitány, akkor hamarosan indulunk, ugye?

A Hercegnő ismét a szekrényhez lép, a kis üvegdugót kihúzva kérdés nélkül újratölti a fiú kelyhét. A víz nagy hullámokkal csapkodja a peremet. Egyre magasabban ostromolja.

— Nem?

— Nem. — átfogja kezét, a hullámzás megáll — Ma érkezünk.

Matechust szavai egyszerre zuhannak az ember nyakába.„Föderáció! Bírók! Bűncselekmény! Tanú! Nem kérdezhetsz! Kihallgatás! Cella!”A víz hangosan loccsan a földön, a szilánkok csengenek az acélon. A zajok eltűnnek a harci dobok hangjában. Forog a szoba, a térdekből elszáll az erő. Nem koppan, a fiú bal válla egy páncélnak feszül, a jobbat egy tenyér szorítja, végül a test egy párnázott széken talál nyugalmat.

Az elmosott ezüstös alak körül újra koccan az üveg. Megtölti. Chris marka üresen kapkod a levegőben, ajkaihoz egy másik kéz emeli a vizet. Mellkasában a lüktetés lassan csitul a hideg kortyokkal. Tisztul a kép, apránként élesednek előtte a zöld szemek.

— Ma... — suttogja a nő felé — Azt hittem, még van időm.

— Nem lesz semmi baj. — megsimítja arcát — Pihenj egy kicsit.

Az ajtó felbúg. A Hercegnő lassan hátrál felé, de nem fordul el, szeme a piehgő fiún marad. Megérinti a panelt, a fém csendesen emelkedik.

— Kapitány, előkészítettük a tárgyalót!

— Köszönöm, százados, hamarosan érkezem.

Az acél csattan, ropognak a szilánkok Alena kapkodó léptei alatt. Chris apránként próbál felállni, de vállán azonnal érzi a tenyér érintését.

— Nem kell sietned, Chris. Sok volt ez neked most.

— Téged várnak, Kapitány. — előre billen — Nem akarlak feltartani.

— Döntöttél végül? — elé sétál, majd letérdel — A harcos útjáról?

— Ezt most csak azért kérdezed, hogy maradjak?

Egymásra mosolyognak, de Alena nem mozdul előle, bal térdén támaszkodva néz bele a barna szemekbe. A víz halkan csurog át a lemezek illesztése közt, csendes kopogással érkezik alá.

— Nem tudok dönteni. — laposan sóhajt — Nem megy.

— Segítsek? — előre nyújtja tenyerét — Szeretnéd, ha segítenék?

— Tudsz? — lassan nyújtja felé kezét, de visszahúzza — Hogyan?

— Játszom veled kimondóst. Emlékszel rá?

A fiú hunyorogva néz a szélesedő mosolyra. Keze visszahúzódik, saját térdén pihenteti meg. A kis tócsa utolsó cseppjei koppannak az acélon. A folyosó zsivaja hangosodik, Alena mégsem mozdul. Vár.

— Rendben, Kapitány. Játszunk kimondóst!

— Akkor most én kezdem. — mosolya elhalványul — Az árnyékban jársz, onnan lépsz elő, mint egy kísértet. Megbántottad Monát. Nem bízol a Kapitányban. Morbor tartott tőled…

— Ez nem ér! Ezeket én mondtam neked!

— Még én jövök, ne szakíts félbe, kérlek! — összerántja szemöldökét — Az ötödik, hogy kicsit lassan veszed észre a dolgokat magad körül.

Feláll, ismét a szekrényhez sétál. Egy új kehely vizet tölt magának, majd egy rövid korty után visszaindul a fiú elé. Ropognak a szilánkok talpa alatt. Letérdel.

— Nos Chris, ez már a te köröd. — arcához emeli kelyhét — Figyelek!

— Ez így nem… Én nem… Ez miben segít nekem?

— Ezt a játékot nem így játszák! — szeme szigorú, de szája széle enyhén felkanyarodik — Én elmondtam az öt dolgot, ami alapján most megítéllek. Tiéd a lehetőség, hogy elmond, miért tévedek.

— Nem is járok az árnyékban! — hunyorogva néz rá — Félek a sötétben. Monán nem tudok kiigazodni! — mélyet sóhajt — Mindent a szívére vesz. A Kapitányban is megbízom! — szemöldöke összeszorul — Most is itt ülök vele. Morbor kedvelt! — elhalkul — Te olvastad fel a titkot. Nem lassú a felfogásom! — lesüti szemét — Akármit is mond Protinen. — kifújja magát, fejét lehajtja.

Alena egy aprót kortyol, majd vizét meghintáztatja a pohárban. Bal kezét a fiú állához érinti, lassan emeli fel arcát, hogy tekintetük összeérjen.

— Igazad van. — hátrasimítja haját — Mégsem nyertél.

— Ezt, hogy lehet megnyerni?

— Ha szembenézel velük. — elmosolyodik — Nem csak ellököd őket.

— Én szembenéztem. — suttogja — Csak nem olyan jól, mint te.

A Hercegnő feláll, asztalához sétálva leteszi poharát, a fényes üveglapot veszi kezébe. Csendben olvasgat, mintha észre sem venné a fotelban feszengő fiút. Chris többször felnéz rá, de a magvas gondolatok helyett, csak kusza félmondatok keringenek fejében.

— Nem akarsz mást mondani, ugye, Kapitány?

— Látod, az utolsón máris elkezdtél dolgozni.

A fotel marasztaló kényelméből végül kiszakad az ember. A széttört szilánkok mellé térdel, elejtett poharát kezdi összeszedegetni. Sebes tenyerét megtöltve kutatja a szemétkosarat, de a díszes helyiségben még csak hasonlót sem pillant. Egy ezüstös páncél ereszkedik mellé, Alena a maradékot kezdi csipegetni. A padlóról eltűnnek a szilánkok. Feláll, a fényes falhoz lépve egy szimbólumot érint. Egy hajócsavart ábrázol, legalább is ahhoz hasonlót. Kibillen a kis nyílás, a törmeléket beleszórja, majd visszatér asztalához.

— Nem kellett volna. — söpri bele kezéből Chris is — Te mégiscsak Hercegnő vagy.

— Harcos, Chris! Harcos! — elmosolyodik a fényes üvegre bámulva.

Még egy percet vár a fiú a sötétnek tűnő lyuk felett. Mozdulatlanul bámul bele, pedig a feketeségben nem is látja az alját. Messzire viszi a látvány, az alkatrész bolt padlójáig repíti. Peter unokáját látja, lassan a földre térdelni a szétszórt csavaranyák között. Az öreg szigorú szemmel áll felette.„Aki a rendetlenséget csinálta, az tünteti el!”Érzi magán a mozdulatot. A lány mellé térdel, pedig haragszik rá a reggeli szemérmetlen vicceiért. Alig ismeri. A dobozt is ő verte le a szeleburdi kapkodásával. Chris szedegeti a fémeket. Nem néznek egymásra, még csak az öreg jóváhagyó pillantását sem keresi. Ösztönös. Az acél elfogy. A fiú újra az űrhajón áll, a feketeségbe meredve.„Harcoskodtam? Ezt jelenti?”Megérinti a szimbólumot, a fedél halk búgással záródik előtte. Eltűnik a sötétség. Az ajtóhoz lép. A fém halkan emelkedik előtte. Nincs csikorgás, még csak rázkódás sincs, az egész gépezet olajozottan siklik felfelé. Átlép a küszöbön, egy lapos, mégis furcsán meleg suttogás éri utol.

— Chris! Ha bevonuláskor a felső hangárhoz tévedsz, van egy hely neked a kompomon. — mosolyogva int utána.

Bólint. Már nem kérdez vissza, csak lehajtott fejjel elindul a záródó ajtó falától.„Harcos… Mint Morbor… Tartott tőlem, mégsem hagyott magamra… Ő nem felejtett el… A vendégem vagy… Ezt jelenti harcosnak lenni? Segíteni akkor is, ha félsz a másiktól? Én tényleg ilyen vagyok? Csak ilyen akarok lenni? Akarok egyáltalán?”Léptei egyre bizonytalanabbul botladoznak az acélpadlón. Lábai már vissza-vissza fordulnának a Hercegnő felé, mégis előre halad.

A folyosón kullogva a sürgő forgó népeket nézi. Boldognak tűnnek.„Ők tudják miért és hova mennek. Én nem tudom, hova, azt sem, hogy miért…”A néhai Kapitányt látja maga mellett sétálni. A katonás tartást és a rideg tekintetet.„Matechust és a velem való kegyetlen tréfálkozásai... A Föderáció furcsa... Az igazságszolgáltatás alapja a buldózer. Ha így bánnak a tanúkkal, mit tehetnek a bűnözőkkel?”

A lifthez érve kígyózó sor tapossa a padlót. Jókedvük már koránt sem felhőtlen. Lökdösődnek, marakodnak. Chris nem siet. Beáll a sor végére, onnan nézelődik, pedig nincs látnivaló, csak üres falakat és vázszerkezeteket lát mindenfelé. A semmin tűnődve, egy nyálkás érintés rázza meg.

— Ön a Taktikai Tiszt?

— Igen... Én vagyok. — elhúzza kezét.

— Van már hír a pontos kilépésről?

— Én… Én nem tudom... Egy tartályban voltam eddig.

A lágy szövetbe öltözött csigatestű idegen, kocsányos szemeivel egyre közelebb merészkedik az elhúzódó emberhez.

— Ismerem a történetet, de valami nem világos nekem.

— Azt hiszem egy csónakban evezünk. — megvakarja tarkóját.

A lény többször végig néz a tiszten. Tetőtől-talpig, újra és újra.

— Hogy sérült meg?

— Az egyik oszlopból folyt valami. Annak a gőzét lélegeztem be.

— Ha nem volt igazi veszély a hajtómű térben, miért folyt ott bármi?

A díszes ruha nem árulkodik a lény kilétéről, valamilyen előkelőség, vagy egy gazdag idegen lehet, akinek a kérdései egyre aggasztóbban zúgnak az ember fülében. A barna kócos tincsek lengedeznek, fejét vadul rázza, mintha a szavait sem értené igazán.

— Hogy tudott négy árva kalóz ekkora kárt okozni?

— Honnan veszi, hogy négyen voltak? Csak én... — elhallgat.

— Csak Ön? — szemeit még kocsányosabban mereszti.

— Csak én nem emlékszem semmire... — kínjában elneveti magát.

Lassan hátrál ki a sorból, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami sürgős. Elköszön, de már szalad is a karlendítése alatt. A Taktikai Tiszt lakosztályához siet, ott várja be, amíg felszabadul a lift. A szobában az ágyhoz megy, elterül a lecsapódó ajtó visszhangjában.„Itt legalább békén hagynak… Miért érdekelte a hajtómű? Meg a kalózok? A katonák tudják, mi volt odalent... Idefent szinte semmi sem történt. Pár lövés és Matechust halála...”

Forgolódik, fészkelődik a hatalmas matracon. A puha anyag egyre kényelmetlenebb, hátát, oldalát és karjait is nyomja, mintha böködné.„Beraddo ágy… Nem embernek való…”Morbor békaszerű arcát látja maga felett. Szélesedik az emlékkép mosolya.„A két kicsi Beraddo… Hogy gondoltad? Én ember vagyok… Haza kell mennem… A savanyú cukrot és a rózsát ki sem tettem a sírkövekre… Az alkatrészboltban is biztos nagy a rendetlenség… Martha még be sem tanult…”Mélyeket sóhajt, mégis egyre üresebben. Nem tűnik az óriás képe, a mosoly is egyre szélesebb felette.

— Hagyjál! — suttogja oldalára fordulva — Ne nézz így rám!

Egy percig vár összeszorított szemekkel. Kifújja magát, majd újra hátára fordul, de Morbor már nincs ott felette. Elönti a szorongató hiány. Fojtogatja.„Ezt érezheti Mona? Egyedül maradt… Miattam…”

Az ágyról felkelve az asztalhoz lép. A fiókot kihúzva az üres papírokra tekint, belemarkolva kiveszi őket. Átpörgeti. Más, mint a földi lapok, a rostok tapinthatóan kitüremkednek belőle. Durva anyag, nem siklik rajta a fiú ujja. Tapad és akad. Idegen, mint minden körülötte, mégis magához húzza, lassan szorítja mellkasához. Az ágyhoz tér vissza, maga mellé téve nyúlik el ismét a matracon. A hiány marad, a zizegő lámpák fényét egy árnyék apránként kezdi felemészteni szemében.„A tanú… Alena azt mondta, nem lesz semmi baj… Akkor miért?”Remegő kezeit emeli szeme elé. Mantraként ismételgeti a Hercegnő szavait, de nem segít, ujjai egyre magatehetetlenebbül mozognak. Hidegnek érzi a levegőt. Az árnyék egészen beterítette.„Jó volna tudni, mennyi időm van még... Az idő! Apa órája!”

Hirtelen ül fel az ágyon. Üres csuklóját érinti, marka megszorítja a Japán Harcos helyét.„Mona megmondhatná hol vannak a dolgaim... Ő vette el… Azt hiszem…”Érzi arcán elfutni a savanyú forróságot, miközben szeme előtt a tudóst és a lányt látja maga felett állni.„Ő a hajó másik végén van... Akár a Földön is lehetne! Miért ilyen nyomorult az ember az űrben?!”Az oldalán fityegő kommunikátorra pillant. Kezébe veszi.„Azt sem tudom, hogy működik…”Sóhajtásai felhangosodnak, végül a szerkezet az ágyon marad.

Egy órát várakozik, mielőtt újra nekifut a lifttel próbát tenni. A papírok hóna alatt kísérik. Csend van az odaúton, gyanús némaság. Az ajtóhoz érve egy lélek sem maradt. A fiú a panelt érinti, elindul a szerkezet. A csigaszerű lény jár eszében.„Mit tudhatott és honnan? A katonák fecsegtek?”

A nyíló ajtón át belépve a kórház modul felé indul. A gyengélkedőn már egy lélek sincs. Abban bízva, hogy Monát még megtalálja, szemét lehunyja a vadászat kezdetéhez.„Keverednek az illatok. A fémek halk roppanásai. Tompa kattogás...”

— Segíthetek, Taktikai Tiszt? — fülébe hasít a kedves női hang.

— Igen, köszönöm! — grimaszolva nyitja szemét — Monát keresem.

Egy nő áll vele szemben, világos kék-fehér egyenruhát visel. Pillantása lélegzetenként válik bájosból haragossá, szinte már megvetően nézi.„Most mi rosszat mondtam?!”Nem szól, csak int, majd elindul, döngő lépései mutatják az utat. A folyosók sűrűjében a Taktikai Tiszt egészen elveszettnek érzi magát. A mérges nő sóhajtásai mélyülnek. A labirintus végén egy ajtóra mutat, majd távozik. Chris még utána fordul a dühös teremtésnek, megvakarja tarkóját. Felkészül, kifújja magát. Megérinti a panelt, de az átjáró nem nyílik, csak egy hangszóró reccsen felette, pár lélegzet múlva.

— Ki az?

— Egy eltévedt, kizsebelt földlakó!

Az ajtó feltárul. Mona áll mögötte, elkerekedett szemekkel. Chris bőre alatt felizzik a hús. A kedves illat beborítja egész testét. Összeszedett gondolatai egy szempillantás alatt szóródnak szét a ködben. A lány nem kérdez, csak lassan elmosolyodik. Az ajkak megfeszülnek, a csillogás tovább sújtja a fiút.„Most örül nekem?”Mona vár.

— Hoztam neked valamit! — átnyújtja a papírokat.

A Tündér a kezébe fogja, majd átpörgeti őket, de csak mosolyog, úgy emeli tekintetét újra a barna szemek felé.

— Mik ezek?

— Morbor fiókjában voltak. Talán neked többet jelentenek.

— Köszönöm! — egy nagy táska oldalába teszi — Megőrzöm őket.

Chris az ajtón át az apró szobába leskelődik. Szekrények, polcok, csillogó műszerek és egy kis asztalka pár székkel tölti meg a belteret.

— Mona, az órám és a földi ruháim hol vannak?

— A személyes tárgyaidat lefűzték. Az átkelés után kapod vissza őket.

Hangosan sercegnek fel Chris ujjai tarkóján. Érti, amit a lány mond, szavanként, egyesével. Egy sekélyes fuvallat után újra mozdul a szája.

— Mi az az átkelés?

— A hajó nem száll le, kompokkal megyünk a felszínre.

— Értem már! Erről beszélt Alena odafent. A kompjáról.

Egy villanásig húzza össze a grimasz a lány arcát. Kisimul, de már nem olyan, mint előtte. Nincs mosoly, szuszogása is katonásra vált. Jéghideg pillantásai elfordulnak, a szoba túlfelébe megy, fém eszközöket pakol a pult egyik feléről a másikra, majd vissza.„Most megint mit mondtam? Alena? Ezért ilyen?”A lüktetés a fülébe hasít. A rideg gépies mozgás mögött egy gyorsan csapkodó szív vergődik.

— Sok még a dolgom. — hangja is jég hideg — Ha nincs más, akkor te is mehetsz a tiédre, Taktikai Tiszt!

A fiú nem lép hátrébb a küszöb elől.„Tényleg lassú a felfogásom…”Nézi a görcsösen ismétlődő mozdulatokat. Egy-egy eszköz jobbról balra, majd visszafelé szinte pontosan ugyanoda kerül, mégis egyre ügyetlenebbek a puha ujjak. A lüktetés nem lassul, a szuszogás egy-egy ütemet eltéved, mélyebbre szalad, mint előtte. Csattognak a fémek a pulton. Elcsendesedik minden. Nincs szuszogás. Nyolc hangos koppanás töri meg, a küszöb belső felén egy kék szempár szegeződik az emberre. A lány tüdeje feltelik, megfeszül a kék-fehér űrruha.

— Mire vársz? Talán velem akarsz jönni?

Nem gondolkozik, még csak el sem mereng, azonnal válaszol.

— Igen. — elmosolyodik — Mindennél jobban!