Valamit valamiért

A fekete égen nem ragyognak csillagok, a sötét felhők ontják a vizet, a nyugati úton már hömpölyög a talpak alatt. A fehéracél nem szikrázik, beborítja a vér és a mocsok. Chris támolyog, bal vállán egy fekete egyenruhást cipel. Sisakjából alig lát ki, a rátapadt húsdarabok elfedik előtte a város nagyrészét. Fullad. Jobb kezén vörös vér csurog, ujjai alig mozdulnak, úgy kapkod a kommunikátorért.

— Ezredes! Hall engem?!

Mögötte lassan éled a mozgás, a cseppek között átszűrődik Novis hangja. Nyögése már-már artikulálatlan hörgés, ketten húzzák, nem is emeli lábait. A rádió nem felel, még sistergés sem zúg belőle. Fogy az erő, Chris lábai már meg-megbotlanak, térde odaverődik a kőhöz. Gyors dobbanások közelítenek, Pinta mellé ér, már kiált.

— Átveszem! — magára húzza az eszméletlen tisztest — Fel tud állni? — megmarkolja karját — Jöjjön, Uram! Ki kell érnünk a kerületből!

Egy lélegzetig élesedik ki a kép Chris szemében. Térde emelkedik, de az erő kihagy, újra koppan. Felnéz. Podis sisakjának üvege összetörve, sárga arcán csorog a vér, szájából a hab is kifutott. Pinta Őrvezető karján is frissek a vágások, az egyenruha alatt bőre is kihasadt. Nem vár tovább, viszi Botakot, húzza a Fehér Lovagot is.

— Jól vagyok, Lakira. — zihálja torz hangján — A többieknek segítsen!

Mintha semmit nem mondott volna, húzzák tovább. Mögöttük az egész osztag is közelít, körülöttük az ezred maradéka ténfereg. Alig hatvan, vagy hetven katona. Az ég mennydörög, a cikázó villámok fel-felvillantják a fehér utat. Chris kezében a rádiót szorongatja. Üvölt.

— Zagir Ezredes, hall engem?!

— Még nem hallja, uram! — Pinta hörögve kiált — Még tíz sarok!

A lendület fogy, az Őrvezető is fuldokolva veszi a levegőt. Chris lassan a talpára áll, nem szól, csak átveszi Botakot a vállára. Nem fut, pedig a szikra lüktet benne, izmait felpumpálta, de ereiből a koncentrált energia utolsó cseppjeit is elhasználta. Nincs mező, sem erőtér. Az ember van, és a kevés, ami maradt belőle, mégis halad, remegve viszi bajtársát. Fogynak a tömbök, apránként kiérnek a vermek köréből.

— Zagir Ezredes, itt az Első Harcos! Hall engem?

Az eső nem csillapodik, a villámok egyre közelebb csapkodnak. A lefolyókból visszabugyog a víz, egy-egy szakaszon térdig gázolnak benne. Újabb kereszteződés marad mögöttük, amikor a napok óta várt hang végre megszólal.

— Első Harcos, itt Zagir Ezredes! Hallgatom!

— Ezredes, rohamszállítókat kérek! — szájából forró fémes massza tör fel — Súlyosak a veszteségek! A négyes átvezető szektorhoz tartunk!

Már csak az esős sistergése marad, a készülék zúgását elnyomja a zaj. Nem lát tisztán, a foltok is homályosodnak előtte. Vállán a súly csökken, majd eltűnik. Pinta ismét magához veszi Botakot. Harminc sarok vár még a szektor határig, a kevés túlélő dülöngélve, csatakosan közelíti. Nincs közvilágítás, sem semmi, ami élhető világra emlékeztetné őket. A nyugati városrész a felszínen sem barátságosabb, mint a föld alatt. A három jelzőkő mellett haladnak, de nem látnak járműveket. Chris felegyenesedik, hátra fordul.

— Jelzőfényeket! Húsz Dokománként lőjenek fel egyet!

Összeverődik a csapat, elindul az első rakéta, sárga csíkját magasra húzza. Pukkan, hangja szinte elveszik az esőben, fényét odalent alig látják. Letelik a perc, indul a következő. Sorra mennek, már húsz is elszállt, amikor a vihar zaján áttör a morajlás. Harminc szállító lepi el az eget, pedig a maroknyi túlélőnek három is elég lenne.

— Első Harcos, itt Montalis Alezredes, a mentőegység parancsnoka! — a hang torz, a zaj több benne, mint a beszéd — Jelentkezzen!

— Alezredes, itt az Első Harcos! Mi tartott eddig?! Fényjel a felszínen!

A válasz nem az éterből érkezik, a gépek egyesével ereszkednek, a törött útburkolat tovább hasad alattuk. Chris vállára veszi Botakot, int társainak és futni kezd, de inkább csak botladozik. A rámpák lenyílnak, a katonák a gépekből kirontva felveszik a nyílt kör alakzatot. Az ember közéjük ér, de már csak a foszlányokat látja, Térolvasása is kihagy, nem tudja, százan, vagy ezren érkeztek értük. Nem is számít neki, csak a fém koppanása a rámpán felfelé. Leteszi Botakot, de már fordul vissza a többiek felé. Lassan teszik fel a gépekre a sérülteket, inkább fejetlen kapkodás, mint valódi mentőakció. A megmaradt ezred bajtársait szétosztják, de a Bátor Tízek szállítója szinte üresen indul, csak az egykori hősöket és a Fehér Lovagot engedik felszállni. Nincs kérdés, válasz sem, mire az ember megtörli a sötét üveget, már csak a csapódást hallja és a felbúgó hajtóműveket. A padló remeg alatta, a szállító felemelkedik. Rádiójához kap, a torzítója majd kiszakad a fémből az üvöltéstől.

— Alezredes, mi a fene folyik itt?!

Válasz nincs, percek telnek némán, a sérült barátok a sebeket kötözik. Botako nem mozdul, a szemei zárva, nyakán a megereszkedett sárga bőr egészen kisimult a felfújódástól. Hasán, mellkasán és karján is szorítják, az ujjak között a vér mégis tovább bugyog. Felettük reccsen a hangszóró, a hajtóművek halkulnak, a beszéd erősödik.

— Első Harcos, itt Himone Pilóta beszél. A központi kórház felső leszállója nem használható. A főbejárathoz teszem le a szállítót. Az illetékest értesítem...

A szó hideg marásként fut át gerincén. Végignéz magán, a mocsokkal borított páncélon és az alóla csepegő saját vérén. Nem tudja, milyen nap van, de azt sem, a Tündér és a gyerekek a nyolcadik emeleten vannak-e. Megbillen, egyensúlya kihagy a dülöngélő gépben. Már nincs idejük gondolkodni, a padló rezeg, a csattanás megrázza a belteret. A rámpa nyílik, de csak az üvegajtót látják, mögötte az előcsarnokban várakozó betegekkel. Nincs több idő.

— Viktis, Mokana! Hozzák Novist! Lakira, Tamri, segítsenek a többieknek! — térde szikrázva csattan — Én viszem Podist!

Az eső vastag vízfüggönyként fedi el az üvegajtót, alig tíz lépés, mégis minden homályos. Elindulnak. A felcsapó tócsák hűsítik a lábakat, a mozduló szellő átjárja a fehér páncélt. A bejárat kitárul, a csapat beér az épületbe. Dermedt csend követi a lépteket. Chris vállán a Tizedes nem mozdul, a hörgő lélegzetek egyre fogynak belőle. A liftek jönnek, pedig nem hívják, az összes egyszerre tart lefelé a nyolcadikról. Az ajtók csengenek, a kék fehér ruhások ellepik a csarnokot. Chris nem mozdul, megfagyva áll a hármas felvonótól öt lépésre. Vele szemben egy zafír szempár remeg, kezéből a műszerek a földre zuhannak. Az ember szólni akar. Kiáltani. Nem tud. Megszédül, bajtársa végül vele együtt csapódik a padlóra. Sikoltást hall, de tompán. Egyre halkabb. Letámasztja karjait, de nem tud felállni. Elenyészik a sötétségben.

Sípolás ébreszti, egy rövid és pár hosszú. Szemét nyitja, de még nem lát tisztán, pedig már sem a sisak, sem a páncél nincs rajta. Egy világoskék-fehér alak áll előtte, karjait súly nyomja, két barna folt pihen rajtuk. Elmosolyodik. A halk szuszogás és az érdes horkolás zene füleinek, egy rövid pillanatig elfelejti hol járt és miért. Elmúlik. Füle újra cseng, hallja a detonátorokat gurulni, a légnyomás megtépi tüdejét, pedig a kórteremben a szellő sem rezdül. Szíve vadul ver.

— Podis… — nem lát, mégis felnéz — Botako Tizedes jól van?

Egy furcsa billegést lát a kék-fehér folton. A vékony hang megszólal, de a csengésen nem jut át, mellkasából a dobolás végül felkúszik fejébe is. Újra sötét borul rá, a zajok eltűnnek körülötte.

Karján furcsa rángást érez, szemét nyitja, félhomály fogadja. Mellette a két kis pamacs fekszik, jobbján Elena hozzá kucorodva szuszog, mögötte David mindkettőjüket átölelve horkol. Balra fordul, megrezzen. Egy fekete sisak mered rá, oldalán pisztoly, mellkasán az acél jelzés. Egy Dansta alkat, mégis finoman rázogatja.

— Első Harcos, fel tud állni?

— Morhon… — szeme lassan elkerekedik — Ezredes, mit keres itt?

— Fel tud állni?

— Nem tudom… Azt hiszem. — lassan előre dől — Igen, menni fog.

Egy fekete kesztyű emelkedik elé, a széles tenyér a plafon felé néz. Belekapaszkodik, óvatosan kicsúszik David karja alól. A horkolás megszakad, de a kisfiú szeme nem nyílik ki. Christ már húzzák, a tiszt a nyitott ajtó felé vezeti. Nem lép hosszúakat, talpai sem határozottan koppannak. A folyosón katonák várnak, csak marokfegyverek, azok is tokba zárva, mégis a levegő egyre nehezebb az ember mellkasában.

— Mi folyik itt Ezredes? Hova visz?

— A tetőre, Első Harcos. Jöjjön kérem!

— Minek? — megáll — Mi ez az egész?

— Mutatnom kell valamit. — visszanéz — Kérem, kövessen!

Egy lélegzet kell, de lábai újra elindulnak, kiérnek a fő folyosóra, a katonák még ott is párban állnak az ajtók előtt. A lifthez mennek, de a nővérpult üres, egyetlen kék-fehér ruhát sem lát az úton. Az ajtó nyitva várja őket. Belépnek, a gomb kattan, felfelé tartanak.

— Ha most az jön, hogy agyonlő, Ezredes…

— Nem lövöm agyon, Első Harcos. — vállán az izmokon átfut a rángás — Azt odabent is megtehettem volna, amíg alszik.

— Akkor miről van szó?

Felelet nincs, az ajtó cseng és kitárul. Az éjszakai égbolton ragyognak a csillagok, a hűvös szellő megcsapja az ember lábszárát. Újra húzzák, a tető kövezetén a vaslépcsőig vezetik, majd szabadul a marokból.

— Jöjjön fel! — visszatér a katonás kopogás talpai alá — Idefent van.

A zaj halkul, majd a léptek megállnak. Chris is rálép a hűvös acélra. Szúrja mezítelen talpát, a hideg is dermeszti, de felér. Egy szállító várja fent, a védelmi erők szimbólumát viseli. Zagir rámutat.

— Ezzel érkeztem a csapatommal. — ujja fordul, a leszállóra mered tovább — Milyen hibát lát, Első Harcos? Jól nézze meg!

— Én? — körbefordul — Semmit. Nem is értem, mit kellene látnom?

— Ez a tetőpad akkor is ilyen volt, a vihar éjszakáján. — újra a szállítóra mutat — Egy ilyen ment önökért is.

— Nem értem, Ezredes. — újra körbenéz — Ez miért érdekes?

A kéz leereszkedik, Zagir a zsebébe nyúl, előhúzza a kis terminált. A képernyő éled, nem nyomkodja, csak átnyújtja. Egy kép vibrál rajta, alatta keskeny hasáb szöveg. Chris ránéz, majd fel.

— Hősök vagyunk. — nagyot fúj — Mi ebben az újdonság? Ez propa…

— Olvassa, kérem!

— Legyen! — elmarja, még röviden fel is mordul — Rajtaütöttek a Fehér Lovagon… — köhint — Az Első Harcos látogatása a nyugati városrészben egy meghiúsult merényletsorozattal zárult… A veremként elhíresült küzdőtereken több helyen súlyos áldozatokkal járó tűzharc és robbantások… — felnéz — Ez majdnem így történt Ezredes. Ha csak ennyi lenne a sajtó tévedése…

— A végét, Első Harcos, kérem!

Szemöldöke összeszorul, lenge öltözékének már igencsak alákap a hideg huzat, mégis tovább pörgeti. Szeme megakad a fényképen. Magát látja és az eszméletlen Tizedest, mégis a szöveg az, ami lövedékként találja el.

— Bár a Bátor Tízek hősei könnyebb sérüléseket szenvedtek, az Első Harcos elleni merényletkísérletért a Felső Ház elrendelte a vermek százötven éves türelmi idejének azonnali felfüggesztését… — keze megremeg — Merénylet?! De hát mi…

— Támadtak. — átveszi a szerkezetet — Tizenhárom vermet vertek le.

— Ez mi a fenét jelent egyáltalán?! Mi ez a százötven éves dolog?

— A polgárháború után, a kiegyezésnél született alku. Már semmi.

A város képe megfordul az ember körül. Feje hasogat, hasában az izmok egyszerre tépik és passzírozzák. Elveszti egyensúlyát, a padló közelít, de nincs csattanás, csak karján egy erős szorítás.

— Visszakísérem, Uram. — vállára húzza, úgy indulnak lefelé — Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam, de az ügy nem tűrt halasztást.

— Hát… — elmosolyodik — Legalább tudjuk, mi volt a céljuk.

— Lépésük. — marka erősebben szorítja — A vermek felszámolása a Föderáció feketekereskedelmének jelentős részét is érinteni fogja, nem csak a fővárosét. Hétszáztíz csillagrendszer alkuja.

— Pénz? — felnéz — Azért lövettek le minket, hogy legyen pénzük?

A világ még forog, de saját szavai visszafordulnak fülébe. Lövések dördülnek, gránátok robbannak, a föld omlik. Botako üvölt, a recsegő húsa elnyomja hangját. A páncélok törnek, a repeszek a falakba fúródnak. Érzi a kezeslábas átszakadt anyagát, a fehéracél elemek közt átsuhanó izzó fémeket. Szíve újra vadul ver, tüdeje párával telik meg.

— Podis… — megmarkolja Zagir karját — A Tizedes életben van?

— Életben van. — elhalkul — Két napja ébredt fel.

— Két napja? — oldalra sandít — Meddig aludtam?

— Öt napot, Uram.

A maradék levegő is megszorul a tüdőben. Hét nap verem után az öt nap pihenő híre szinte ólomként borul rá. Kapaszkodik, de lábai a lépcső alján már mereven kattognak alatta. Megáll. Szuszog, zihálását próbálja csitítani. Egy gondolat hangosodik, nem bírja visszafogni.

— Én vagyok a balek. A szikrázó páncélos bolond. Ezért?

— Sikere volt. — feljebb húzza — Ismét a Föderáció hőse lett.

— Mert becipeltem egy bajtársat a kórházba?

— Attól tartok.

Zagir ismét mozdul, elsegíti a liftig, majd megérinti a panelt. Az ajtó azonnal kitárul, két lépés és már záródik is. A nyolcadikon szállnak ki, de Chris megáll, szétnéz az üres folyosókon.

— Hol van mindenki?

— Az egészségügyi dolgozók hetven százalékát a déli kórházba rendelték. — ismét emeli, húzza magával — A többi sebesültet oda szállítottuk, csak magukat őrzik itt a központi…

— Mona? — összerándul — Őt is vitték?

— Nem, Uram. Isenhurt doktornő itt van. Beszélne vele?

Egy rövid merengésig csak a koppanó cipők és a sercegve tapadó talpbőrök hangja marad a folyosón. A kék szemek remegnek előtte.

— Podis. — felnéz — Előbb vele beszélnék.

Válasz nincs, csak egy gyors fordulás. Három ajtónyit mennek, a két katona tiszteleg előttük. Zagir nyit, bekíséri, majd székkel kínálja. Szó nélkül távozik. A fém újra csattan, a fiú lenéz, a tisztes fel.

— Megérte, Uram.