A verseny

A megszokott ropogás köszöntése ébreszti Christ. Az ajtó zárva várja, de az ágya szélén pihenő kártyára pillantva, tekintete felderül. Felkapja az eszközt, az ajtó felé indul. Az üveglapocska érintésével feltárul a szabadság. Lenéz a küszöbre.„Ne menjek ki, Mona? Maradjak itt?”Szája lassan konyul, mélyen magába néz. Egy lélegzetig reménykedik, hogy a zafírszemű életmentő feltűnik előtte, de a folyosó üres, a kedves illat teljesen elenyészett körülötte.„Mi legyen?”A válasz szokatlan helyről érkezik. Gerincében a cikázás lágy lüktetésként mozog, szinte baráti lapogatást érez, ami kifelé noszogatja. Egy határozott ugrással terem a folyosón. Felegyenesedik.

Újra szét néz. Sehol senki, mégis elfogja egy rossz érzés. Visszapillant a sötétnek tűnő félhomályba. Morborra gondol, a bűntudata lassan ébredezik. Megváltozik a pulzálás gerincében. A hideg szikra melegen dögönyözi, egész testében szétárad a nyugtató érzés. Már csak az óriás mosolyát látja, a vidám nevetése szökik fülébe. Nincs kísérlet.

A kártyát emeli, pajkosan megforgatja.„Alena felszabadított…”Futni kezd. Egy teljes kört megy, de sehol sem lát senkit. Még egy próbát tesz. A második menet vége felé tűnik fel neki a változás. Nem fullad, még csak el sem fárad. A távolság is jelentősen kevesebb idő, mint emlékeiben az első nap menekülésekor. Nem kérdez, nem gondolkozik, csak fut még történik valami. Nekiiramodik az újabb vágtának. három..., négy..., tíz..., a lift ajtajának csattanó hangja szól az ellenoldalon. Rákapcsol. Mintha újra édesapjával motorozna, arcát valósággal masszírozza a szél. A lámpák lomhábban vibrálnak felette.

Amint feltárul szeme előtt a látogató arca, felderül. A zafírok gazdája a nyitott cella ajtó előtt áll. Chris vészesen közeledik hozzá, lassítani próbál. Űrcsizmájának talpa már nem tapad a fémen. Nem tud megállni. Elveszti egyensúlyát, magatehetetlenül sodródik a Tündér mögött. A lány haját meglebbenti a szél. Hátra fordul, de nem áll mögötte senki. Közeledik a fal, de már nem tud irányt váltani. Egy dobbanás kimarad. Odaér. Tenyerei érik el először az acélt. Nem fémet érez, mintha vékony szivacsnak támaszkodna. Egész testében lüktet a cikázás. Még sodorja a lendület, könyökei megrogynak, akárcsak a felület kezei alatt. Mellkasa is hozzáér a görbülő anyaghoz. Puha. Tovább hajlik. Furcsa, mély hanggal deformálódik, mint egy magnó, amit lejátszás közben kihúznak a konnektorból. Csattan. Fáj.

Mire újra kitisztul látása, már a Tündér sikoltása hangosodik előtte. A földön fekszik, karjai remegnek. Feltolja magát. A pulzálás megnyugszik testében, lassan húzódik vissza gerincébe.

— Ezt nem így terveztem… — nyögve próbál felállni.

— Te mit csinálsz?!

— Futottam. — rámosolyog — Nagyon gyorsan. Megmutassam?

— Idekint mit csinálsz?!

Nem nyitja újra száját. Lesütött szemét csak lopva fordítja a lány felé. Mona arca láng vörös, szemöldöke úgy remeg, mint egy ütőkalapács.

— Alena műve, igaz?!

Chris a lány felé lép, de megszédül. A falnak támaszkodva is csak kóvályog. Mély levegőt vesz, halkan kezdi, békítő hangon.

— A Hercegnő csak segített...

— Tegnap ő zárta az ajtódat! — szikrázó szemekkel pörköli — Ma pedig ő nyitotta ki! Belülről!

— Nem is ő volt. Honnan veszed ezt?

— Szerinted nem tudom, mikor mi történik? — már nem kiabál, rekedten üvölt — Jól összemelegedtetek!

Mona hátat fordít, majd döngő léptekkel a lift felé indul. Chris a falnak feszülve nyúl utána, de kezét lassan leereszti.„Sosem értettem a nőket…”Nagyot sóhajt, üresen. A távolodó lányt már furcsábbnak látja, mint a ruhába törölt kezeket evés előtt. Lassan csúszik a fal tövébe. Utoljára még utána néz. A Tündér eltűnik a fordulóban. A lift ajtaja nyílik, hangos szóváltás hallatszik, de Mona és Alena heves eszmecseréjének szavait elmossa a visszhang. Egy perccel később a Hercegnő hidegen közelít az ücsörgő fiúhoz. A horpadt falra tekint.

— Jól aludtál?

— Remekül, köszönöm.

Alena szemei a hajlott lemezeket fürkészik. Közelebb lép, ujjával megpöcköli a kiálló anyagot. Acélosan cseng. Egy rövid hümmögést hallat, majd ismét a fiú elé áll. Mosolyog, szeméből melegség árad.

— Működik a titkunk?

— Titkunk?... — megvakarja tarkóját — Igen! Hibátlanul!

— Csodálatos! Mit néztél meg eddig a hajóból?

— A hajóból? — a sercegés hangosodik ujjai alatt — Semmit.

— Mit csináltál akkor eddig?

A vakarászás abbamarad, kezét lassan engedi vissza ölébe. Ránéz a puha lemezekre, majd remegő lábaira pillant. Bátorságot érez. Sokat.

— Futottam! — elvigyorodik — Nagyon gyorsan… Meg akartam mutatni Monának, de... — lehajtja fejét — Mérges lett és elment.

— Megmutatod nekem?

— Hát, ha téged érdekel...

— Nagyon! — kezét nyújtja a fiú felé — Én is szeretek futni!

Chris belekapaszkodik a meleg tenyérbe. Csak jelképes nyomással támaszkodik rá először, de mintha egy kőszikla állna előtte, meg sem rezzen az ember súlyától. Felküzdi magát, végig néz a páncélos nőn.

— Versenyzünk? — egy csipet gúny szökik a kérdésbe.

— Versenyezzünk! — kiált a Hercegnő, de már szalad is.

Elkerekednek a barna szemek.„Nem viccelt… Alena tényleg rohan…”Start pozícióba helyezkedik, majd visszaszámol.„Három..., Kettő..., Egy... Rajt!”Elrúgja magát, üldözőbe veszi a forduló mögött eltűnt Hercegnőt. Megközelíti. Vértjét megérintve hangosan kiált rá.

— Megvagy! — de már robog is tovább.

Egy egész kört fut a lomhuló vibrálás alatt. Feltűnik előtte a furcsán kocogó nő képe.„Elfáradt?!”Utoléri, óvatosan böki meg vértjét.

— Megvagy!

Újabb kört gyűr maga alá. A vibráló fények még lustábban villognak. Sötét foltokat szórnak a fehér folyosóra.„Két vicc között neont kéne cseréltetni, Kapitány!”Elmosolyodik, miközben a harmadik bökés is eléri a vértet.

— Megvagy!

Egy torz, elnyúlt hang fut szét körülötte. Elöl és hátul is hallja, egyszerre. Alig két szót ért meg belőle, mintha Morbor beszélne, de még ő is kivárhatatlanul lassan lehelne.

— Győztél! Megállhatsz!

A nőt utolérve mellette akar megállni. Kezét már emeli az utolsó bökésre. Lábán furcsa bizsergést érez. Lenéz. A csizma talpa sarka mögött elnyúlva egy lábnyival tapad. Szíve félre ver. Elhúzza kezét a közeledő vért mögül. Reccsen a lábbeli. Elveszti egyensúlyát, sodródik Alena mellett. Fülében a lüktetés elnyomja saját kiáltását. Repül, magatehetetlenül fordul a levegőben. Testében a cikázó pulzálás összerántja karjait arca előtt. Lassan éri el újra a padlót. Puha párnaként fogadja. Mintha bőre körül vastag szivacs lenne mindenhol. Tompít. Az elnyúló roppanások visszhangja lemarad mögötte. Újra elemelkedik a gyűrődő padlóról. A fal felé száll tovább. Újabb puha anyagok fogadják. Mintha egy ágyon gördülne végig, forog, miközben viszi a lendület. Behunyja szemét, csak a végét várja. A szivacs vékonyodik, az újabb és újabb érintések egyre keményebbek. Hátán áll meg végül, belehasít a fájdalom. Hangosan nyög a közeledő kopogások előtt. Alena megáll felette, térdére vágódva teszi kezét a fiú mellkasára. Megrázogatja.

— Jól vagy?!

— Nem… Nem tudom… Szédülök!

Lassan nyitja szemét, felette a Hercegnő arcán ismerős ábrázatot pillant. Édesanyját idézi, az első triciklibaleset után. Egy pillanatnyi megnyugvást ad, azután körbenéz. Szíve ütemtelenül lüktet tovább. Előtte letépett, összezúzott és kihasadt burkolatok jelzik megtett útját. Elakadó lélegzetével egy gondolat tör fel a sok közül.

— A Kapitány agyon fog lövetni!

Remeg. Benne a lüktető szikrák ismét visszavonulnak gerincébe. Csak a fiú marad. Lassan borul rá saját lemaradt árnyéka, a józan ész. Kiüresedve emeli maga elé kezeit.„Ezt én csináltam… Én… Mit tettek ezek velem?!”Már nem kap levegőt, hiába zihál. Egyre rosszabb.

— Gyere, segítek!

Kezén érzi a meleg szorítást. Felnéz a megkönnyebbülten mosolygó Hercegnőre. Húzni kezdi az erőtlen testet. Chris hátát tépi a fájdalom, alatta a meggörbült acél ropog, miközben kiemelkedik belőle.

Alena átkarolva segíti vissza cellájához. Nem szidja meg, nem kiabál, pedig a pusztítás irtózatos. Tartja és vezeti. Chris fájdalmai ellenére melegséget érez, mintha visszakapott volna valamit, amit kicsi fiúként vesztett el a Földön. Egy utolsó pillantást vet művére. Sóhajt.

Léptei nehezülnek a nyitott ajtóhoz közeledve. A küszöb előtt megtorpan, a félhomály feketének tűnik odabent. Reszketni kezd. Nem tudja megállítani, fojtogatja az érzés.

— Mi a baj? — a hang meleg, őszinte aggodalom zúg benne.

— Félek… — habogja — Én félek a sötétben…

Egy haragos lélegzettel telik meg a nő tüdeje, de ölelése nem változik, szorosan tartja Chris vállait. Halkan fújja ki, utána szól újra.

— Gyere! — elmosolyodik — Mutatok valamit.

Átvezeti a küszöbön. Az ágyhoz kíséri, majd leülteti. Egy szimbólumra mutat, a fejrész mellett. Megnyomja. Többször is megérinti. Minden újabb mozdulat egy kicsit világosabbá teszi a szobát. Már szinte olyan, mint a folyosó. Elengedi.

— Ezzel tudod fel, ezzel pedig leszabályozni. — megsimítja hátát — Tudod, én is félek a sötétben.

Az érintés gyengéd, Chris mégis felszisszen. Elfut a fájdalom lapockái alatt. Összegörnyed.

— Szükséged van segítségre?

— Nem szeretném Monát zavarni. — felnyög fájdalmában — Nagyon mérges rám... Ezek után meg…

— Megnézhetem? — rámosolyog — Harcosnak neveltek, el tudom dönteni mennyire súlyos.

Alena lassan nyúl a bal mandzsetta felé, de megáll, Chris szemébe néz. Vár.„Az engedélyemre?”Megrezzen, mégis bólint. A nő finoman tapintja ki a kapcsolót. Minden mozdulata kimért, mégis van benne valami féltő óvatosság. Ruhája meglazul, hátul ketté nyílik. Alena bal kezével mellkasára szorítva tartja vissza a csúszó kezeslábast, még jobbjával a sérülést érinti. A fiú felszisszen, pedig alig ér hozzá.

— Nem veszélyes… Csak beütötted. — halkan neveti el magát —A burkolat odakint rosszabbul néz ki! — összezárja a ruhát.

— Bezárnak, igaz? — suttogja — Nem is értem, hogyan csináltam…

— Azt én sem értem. — lassan elé térdel — De senki nem fog bezárni.

— Honnan tudod?! — arcán végiggördül a könny.

Lassan emelkedik a hercegnő keze. Egy pillanatra megáll, majd letörli a fiú arcát. Elnyúlik a mozdulat, egy anyai simítás söpri el a cseppet.

— Együtt csináltuk. — mosolya kiszélesedik — Melyik nagyokos merné bezárni a szörnyeteg Föderációs Vezető Megbízottat?

— Köszönöm! — megérinti arcán a kezet — Ezt is, meg az orvoskodást is… Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.

— Vér és hús közt nőttem fel, harcosok és katonák tanítottak. — egy kacaj szalad ki száján — Fogalmad sem lehet róla, mi a kellemetlen.

Elengedi a fiú arcát. Feláll, majd vállát érintve óvatosan fekteti el az ágyon. Chris hasán elnyúlva bámul tovább oldalra.

— Alena… Nem is vagy szörnyeteg. — elmosolyodik — Félre ismernek.

— Ugyan már! — megsimítja karját — Még nem ismersz, Chris.

— Még…

— Még. — halk kopogással indul dolgára.

A nő elmegy, csak a meleg világosság marad utána.„Ő is fél a sötétben…”Lélegzetenként nyomja el az álom. Már otthon jár, a sötét úton. A kisöreget látja, a dobozzal. A fényt…

A vakító villanás lassan enyészik. Karvérteket lát magán, mellkasát is fehér páncél borítja. Furcsa. Más, mint a földi lovagoké. Idegen. Fut benne. Harcol. Egy sereg közepébe ront megállíthatatlanul. Lőnek rá, de nem találják el. Túl gyors. Csapásokat mér, beleremeg minden.„Valaki kiabál... Nem érteni a csatazajban...”

— Kelj már fel, nem hallod?

Ágyában ébred a hangos szavakra. Nem a kedves ropogás fogadja, furcsa kiabálás zúg mellőle.

— Mozdulj! A Kapitányhoz viszünk!

Oldalra kapja fejét. Két fekete sisakos, páncélos katona áll felette. Kezükből hosszú, vaskos puskák merednek. Furcsán rezeg a fém markaikban. Chris lassan tápászkodik. A háta még sajog. Nem tudja mennyit aludt. Hirtelen áll talpra. A katonák fegyverüket felé tartva összerezzennek.

— Mo... Mozdulj már! Kifelé!

Elhűl arca a fegyverek csövébe nézve. Mellkasa összerándul, de gerincéből a lüktetés szétfut benne. Egészen feje búbjáig érzi. Elnyomja a félelmet. Szeme előtt kiélesedik minden, a fekete acél fegyverek apró karcai kanyonként szelik a fémet. Lökdösi a lüktetés. Lassan sétál ki az ajtón. Talpai hangosan dobbannak. Hátra-hátra pillant, reszketve követik.„Alena megmondta… Szörnyet látnak...”A fényre érve Protinen zöld tarkóját pillantja meg a romok előtt.

— Tudományos Tiszt! Az elkövetőt a Kapitány szobájába kísérjük!

Az eszement tudós rájuk ügyet sem vetve lengeti kezét, hessegető mozdulatokkal. A lifthez érve Chris hátra les a fegyverekre.„Nem félek…”Benne a cikázó szikrák újra és újra bejárják minden porcikáját. Lüktet, ott mélyen belül. Félni akar, de már nem megy neki. Az ajtó nyílik, de nem mozdul a felvonó felé. Hátába nyomódik a fém. Lökik. Öklei hangosan roppannak.

— Mozdulj már! — ismét megböki az acél.

Belép. A katonák követik. Nem fordul feléjük, a belső falra mered. Az apró részleteket nézi, de fejében valami más kavarog.„Miért nem félek?! Ezek puskák, ember!”Szíve szabályosan lüktet. Lassú és fegyelmezett. Túlságosan is.

A csendes emelkedés közben a békés lüktetést figyeli. Mintha szíve teljesen levált volna gondolatairól, ketyeg, akár a Japán Harcos. Nyílik az ajtó, ismét hátának feszül a fém. A puskával fordítják irányba, nem érnek hozzá. Kilökve a felvonóból, jobbra tolják. A cikázás megváltozik, egy görcsös érzés hatalmasodik el benne. Hátra néz, előbb a fegyverre, majd a gazdája sisakjára. Szája megmozdul. Szól.

— Ha még egyszer hozzám érsz azzal…— elharapja ajkát.

Nem akart beszélni, csak kicsúszott, mint a Kaletusi sör mámorában a gondolatok. A sisak furcsán billen, mintha rezegne. Társa előre mutat.

— Nem beszélsz! Mozogsz!

— Sajnálom. — hidegebbre sikerül, pedig őszintén mondja.

Elindul a gigászi körfolyosón. Már távolabbról követik, három lépéssel lemaradva. Ismét megbökik. Hátában roppan valami. Minden. Az izmok forrón feszülnek benne. Hátra néz, a másik katona lenget neki balra. Egy ajtó felé terelik, de az ember már csak lángoló dühét érzi. Megtorpannak mögötte. Hátrébb lépnek, fegyverüket ismét rá szegezik.

— Ezt hagyd abba!

— Mit?

— Ezt, amit a levegővel csinálsz!

A fiú a feje felé néz, de nincs ott semmi. Hátra fordul, ott csak a rá meredő fegyverek várják. Amikor karjain végigtekint, megérti. A levegő finoman gőzöl körülötte. Hajlik.„Mint egy párolgás... Meghibásodott a ruha?”Miközben a jelenséget figyeli, az apránként meg is szűnik. Az egyik kísérő széles ívben megkerüli, a panelhez lép. Nyomva tartva beszélni kezd. A Kapitány hangja felel belőle. Feltárul.