Pihenő a sötétben

Chris fejfájással ébredezik.„Csak egy újabb nap az űrben…”Szemét nyitogatja, de az ismerős pislákolásnak nyoma sincs. Minden sötét, alig van fény. Rémülten ül fel. Feje koppan egy kemény fém tárgyon. Kezével körbe nyúlkálva tapogatózik. Egy másik ágyat érez maga felett. Amint szeme szokja a sötétet, úgy tárul elé egy fekete szűk cella. Ajtaja megerősített, sokkal vastagabb, mint a kis szürke szobáé volt. Nyitó panelt nem lát rajta, csak kívülről engedhetik ki.„Ez börtön!”Mellkasa összeszorul, belekapaszkodik a rideg matracba.

— Nem kéne itt lennem... — suttogja remegve — Nem kéne…

Lemászik ágyáról, a lámpa alatti legvilágosabb sarokba kúszik. Térdeit felhúzva öleli át lábait. Halkan zihál, lassan billegteti magát előre-hátra.„Vissza akarok menni az alkatrészboltba... Peter nem lóbált mordályokat, ha valamit másképp gondolt… Vajon mit csinálhatnak most? Martha még be sem tanult. A felső polcot el sem éri!”

Az ajtó fülsiketítő sziszegése fújja el a csendet. A dübörgő szerkezet sikolyai emelik a terhet. Egy apróbb alak lép be rajta. Olyan vértet visel, mint a két kísérő, de nem rá való méret. Sisakja sincs. Furcsa lilás színezetű bőre kicsi púpokkal tarkított. Slattyogó hangon kezd tónustalanul beszélni.

— Megerősítem, hogy Morios Pnatalli Igazságügyi Tiszt vagyok. Azért jöttem, hogy meghallgassam a vallomásod. Megerősíted, hogy te vagy Christian Morales, a 6848646/964 szektor 451-es feltérképezetlen csillagrendszer 3. bolygójáról?

— Én vagyok, de nincs mit bevallanom… — halkan beszél — Nem csináltam semmit. Azt hiszem…

— Megerősíted, hogy megtámadtál egy főtisztet, név szerint Matechust Tonemo Kapitányt?

Egy kép villan át a sötétségen. A pisztoly. Egy érzés kíséri. Látja fordulni a csövet. Nagyon lassan. Az apró karcok ezerfelé szórják róla a fényt. A Kapitány ujjain a vércseppek himbálóznak. Az izmok kirajzolódnak a bőr alatt.

— Nem támadtam meg senkit! — karcosan emeli fel hangját — Ő fogott fegyvert rám és Alenára! Én azt sem tudom, mi történt…

— Megerősíted, hogy Alena Nie Varbener Föderációs Vezető Megbízott jelen volt a támadásnál?

— Persze hogy ott volt! Őt akarta bántani a Kapitány…

— Megerősíted, hogy elvetted Matechust Tonemo Kapitány fegyverét, mialatt főtiszti feladatát hajtotta végre?

Még közelebbről látja a fegyvert. Matechust mutatóujja egyre közelebb ér a markolathoz. Egy apró fém billen alatta. Nincs kontroll a mozdulatban, mintha csak a görcs húzná. A villanás átjárja elméjét. Tudni vél valamit, amit nem tudhat, de mégis.

— Megölte volna… A gázdugattyúelsütő holtjátéka elfogyott…

— Értem, megerősíted. Köszönöm az együttműködést!

— Én nem mondtam ilyet! — üvölt Chris, de a kapu már záródik is.

Újra sötétség lepi el. Reszket.„Gázdugattyúelsütő holtjátéka?! Miről beszélsz, ember?!”Újra látja maga előtt a fegyvert és a mozdulatot. Érzi, ahogy a testét elönti az a furcsa érzés. Szikrák rázták minden porcikájában. Nem kellemes, de nem is rossz emlék. A pisztoly fordul, saját kiáltását hallja, testébe zárva.

— Nem is én voltam… — szeme könnybe lábad — Csak nem akartam, hogy meghaljon… — üvöltése rázza a falakat — Mi történik velem!

Megremeg a fém. Egyensúlyából kibillenve oldalára zuhan. Az egész acéltömeg együtt vergődik, mint a kapitány tárgyalásakor. Visszakucorodik a sarokba, Vállát a falnak szorítja. Elmosolyodik.

— Elnézve a slattyogót, nem kizárt, hogy egy buldózert dobálnak fel. — szája legörbül a könnyek közt — Ha talpra esik bűnös, ha nem…

Az ajtó visítása elnyomja a szavakat. A fény felé tekint, forróság a válasz. A kedves illat és két fegyveres őr követi a beviharzó lányt. Az ajtó belső felénél megállva tartják fegyvereiket a föld felé. Mona zsebéből előrántja a csipogó eszközt, és Chris előtt húzogatja.

— Mona! Mi történik? Miért vagyok itt? Meddig?

— A fogvatartott akkor szól, ha kérdezik! — kiált egy katona fegyverét meglengetve a padló felett.

Gerincéből a cikázás jobbjába húz. Elönti valami földöntúli érzés. Amint kezét ökölbe szorítja, a műszer vad sípolásba kezd.

— Ne keverd magad még nagyobb bajba! — ridegen beszél.

— Nem akartam bajba kerülni. Azt sem tudom, mi történik!

—A fogvatartott akkor szól, ha kérdezik!— kiált újra, fenyegetőbben.

Felnéz a lányra, de csak hideg zafírokat lát a gépre meredni. Egy pillanatig érnek össze a tekintetek, de Mona elkapja sajátját. Újra a gépre bámul.

— Megölte volna… — motyogja térdei közé — Tudom. Láttam.

— A fogvatartott akkor szól, ha kérdezik! — a puska reccsen kezében.

A műszer felvisít, pedig a fiú mozdulatlan, csak gerincéből sugárzik mindenébe a bizsergés. Egy érzés telepszik rá. Keresztül néz a lányon, az ajtónál álló katonára mered. Minden részletét pengeélesen látja. A gép visít, szinte felrobban. Egy gondolat kezd elhatalmasodni rajta. Látja a furcsa láb visszafelé törő ízületeit. Önkéntelenül sodródnak gondolatai, egyre sötétebb irányokba. Már lépéseket számlál. Nem fél. Eltűnt. Nincs sötét, sem Tündér, sem semmi.„Három mozdulat… Három pont a padlón… Egy rúgás az arrogáns őrnek… Rövid lendítés… A másik nyakán a tenyérél a sisak pereménél… A fogvatartott saját igazsága nektek, férgek… Hogy mi?!”

Rémülten eszmél a zajban. Fülsiketítő a gép sípolása, mégis tisztán hallja Mona akadozó szuszogását. Felnéz. Jeges kékséget lát és a gubbasztó tükörképét a kék szemekben. Saját groteszk ábrázatát. Eszelősen bámul magára. A gép elhallgat, csak a visszhangja marad.

— Szörnyeteg vagyok? — suttogja — Ezért zártatok be… Féltek tőlem?

A lány jobb sarka egy leheletnyit emelkedik, majd visszasüllyed. Nem többet, mint egy hajszál, Chris mégis tisztán látja a mozdulatot. Lassan és félelmetesen részletesen. Az űrruha alatt megkeményedő combizom finom feszülését. A vádli rándulását. Az elfutó dobbanást.

— A Köztes Rendszer Állomásnál vagyunk. — suttogja Mona, a gépet zsebre téve — Később döntenek rólad. Mást nem mondhatok.

Újra végignéz a Tündéren. Arca hideg és közömbös, mégis tudja, hogy amit lát, az nem a valóság. Fülében ezer zúgás keveredik, szemében egyre több részletet lát maga előtt beszélni a némaságban

— Ezek nem az én gondolataim. — fejét térdére hajtja — Én nem vagyok ilyen... Én nem vagyok szörnyeteg… Ezt ti tettétek velem.

— A fogvatartott akkor szól, ha kérdezik!

A hátat fordító kék-fehér egyenruha ridegen mozdul, elsétál a katonák közt. Ismét sötétség telepszik rá a csattanó fém visszhangjában. Orrában a kedves illatot a fémes szag, elméjében a Tündér képét az ezüst hajú nő váltja.„Bárcsak Alena jött volna, ő biztosan többet mondana. Vagy ő is egy cellában ül? A Hercegnő a tömlöc mélyén. Már csak egy sárkány hiányzik…”

Nem emeli fel fejét, összekuporodva gubbaszt tovább. Gerincében a cikázás lassanként megnyugszik, végül eltűnik, mintha ott sem lenne. Órákig vár, de semmi sem történik a némaságban. A Tündér akadozó szuszogása zúg fülében, végül apránként nyomja el az álom.

„Fehér páncélos... Fekete szörnyek lesnek az árnyékban… Idegen lények után futnak… Hatalmas karmaik feltépik a földet... Fehéren villanó fogaik közt roppannak a testek… Lilás vér folyik a földön… Futok egy szörnyeteg felé... Rám néz... Félek… Együtt futunk fej-fej mellett... Átharapja… A szürke gyerek zuhan a padló felé...”

Chris szörnyű dörgésre ébred, könnyei közt. Nem az ajtó nyílik. Rázkódik a hajótest. A vastag fémen át sípolás szól. Nem hallott még itt ilyet. Nagy a sürgés forgás a bejáraton túl, kopognak a talpak, kiáltoznak felettük. A Furcsa zajok egyre hangosabbak. Puffanások. Durranások. Halálsikolyok rázzák a falakat és a fiú fülét.„Valaki kitört a börtönből?”Már nem lőnek. Csend van.

Az ajtó nyikorogva emelkedik. Chris a fény felé fordul, de nem áll kint senki. Óvatosan felkel a sarokból. Lassan lopakodik az ajtóhoz, csak egy pillanatra néz ki. A folyosón testek fekszenek. Páncélos őrök és furcsa rongyokba öltözött lények. Nem csak egy faj. Orrfacsaró a bűz. A földön színes folyadékok keverednek.„Ez... Vér?”

Gyomra felfordul a szagoktól és a testek látványától. Nem tudja visszatartani, öklendezni kezd, végül a kevés, ami benne volt, hangosan loccsan alatta. Percekig szédeleg még a keretnek támaszkodva. Egy recsegő zaj zúg fel, lassan ölt ismerős hangot.

— Christian Morales, hallasz engem?

— Protinen, te vagy az? — kinéz a sötétből, de csak a testeket látja.

— Christian Morales, ha hallasz, lépj előre a cellából!

Chris kiszalad a folyosóra, de úgy sem látja a tudóst.

— Protinen, ezt te csináltad?!

— Christian Morales, én nem hallak csak látlak!

— Protinen, hol vagy?

— Christian Morales, én nem hallak! Segítened kell! Megtámad...

Egy nagy reccsenéssel fejezi be mondandóját. Nem szólal meg többet. A fiú kiabál és integet a láthatatlan tudósnak, de nem érkezik válasz.„Megtámadtak? Megtámadták? Mit akart mondani…”

Egy percet áll még a színes vértócsák között. Gerincében éled a lüktetés, vadul cikázik, úgy lökdös rajta egyre nagyobbakat. Nem mozdul. Egy késztetés kúszik fejébe, lassan, lélegzetenként ölt formát a gondolat. Megrázkódik. Monát látja maga előtt. Nem akarja. Elfordul, másra gondol, de mégis, újra és újra fejébe nyomakszik. Szembeszáll az érzéssel. Hátát megfeszíti, szemöldöke összeszorul. A rideg tekintetet idézi fel. A megvető szempárt az árnyékban. Nem segít. Az emelkedő sarok képe nem hagyja nyugodni.

— Nem jelent semmit! — haját tépi, kiáltása visszhangzik a folyosón — Azt sem tudom, mi történik! — egyre élesebben látja a mozdulatot — Ő is csak egy idegen! — lába mozdul, egyik a másik után — Nekem elment az eszem!

Chris futni kezd. A testekben botladozva keresi a kijáratot. Azt sem tudja hol van, mégis rohan előre. A cellákra nézve kutat, de sehol senki. Az őrök szobáját kezdi keresni. Száguld. A holttestek közt cikázva kutatja az őrszobát.„Te szerencsétlen! Szürke folyosók, egyforma ajtók… Reménytelen próbálkozás! Ez az egész egy hatalmas börtön!”

Kétségbeesett dühében rávág egy zárt ajtóra. A fém hangos reccsenéssel jelzi, még kitart. Chris az ütése nyomát nézi. Bütykeinél a felszakadt bőr összekente a horpadást, de alig érzi a fájdalmat.

Neszt hall maga mellől. Oda fordul, de nincs ott senki, csak a testek egymáson szétszórva. Recsegő beszéd szól közülük. Futni kezd a halmokban fekvő holtak közé.

— Protinen, hallak! — öklendezve kezd kutatni — Miért… Ezt miért nekem kell… — egy kommunikátor akad kezébe — Hallak! Protinen! — de válasz már nem érkezik.

Kutatni kezdi, hova tudná eltenni. A fegyencruhának nincs zsebe. A bal mandzsettán sincs gomb. Kézben marad a szürke szerkezet. Ismét futni kezd.„Kell egy kijárat! A lift mindenhol középen volt, de ez nem olyan, mint eddig!”A körcikkszerű labirintusban szalad a szűkülőirányba. Egyre keskenyebbek lesznek a kanyarok, de végül egy óriási kapu állja útját. Kezét ökölbe szorítva tekint az akadályra, majd ráront a vas szörnyetegre. Ütésébe beleremeg, de nem sikerül komoly kárt tenni benne. A kommunikátor reccsen bal kezében.

— …ris… m…les rossz …ány...ész...híd…ére...dulj!

— Protinen, nem értem mit mondasz! — a készülék ropog a kezében, de válasz nem érkezik — Hallasz egyáltalán?! — megrázogatja — Azt sem tudom, hogy működik! Segíts már!

A fiú mögött lövés dördül. A fém lövedék apró darabokra robban az ajtólapon. Arcát szilánk szegi. Szembe fordul támadójával, de újabb lövés csattan mellette. Az idegen már készül leadni a következőt.

A félelem egyetlen villanásig tart. Gerincéből szétfut a bizsergés. Chris fogai összeszorulnak. Látja a lényt, élesebben, mint bármit, bármikor, pedig messze van. Futni kezd felé. A padlón egy-egy pont más, mint a többi. Nem látja, csak érzi. Oda lép. Jobbra balra cikázva közelít, a támadó mintha vakon tüzelne. Odaér hozzá. Egy pillanatra keresztezik egymást a tekintetek. A zöldes szemű lény pupillája szűkül, a felszakadt ököl tükröződik benne. Hatalmas csattanással pördül tehetetlenül a levegőben. A földre vágódó teste még csúszik egy keveset, aztán nem mozdul.

Reccsen a kommunikátor, de hangját elnyomja a dübörgő kapu hangja. Chris a padlóra hullott furcsa fegyverre tekint. Átfut rajta egy érzés. Hátat fordítva szalad vissza az óriás akadályhoz. A puska maradt. Reménykedve rohan visszafelé. Katonákra számít, de csak a szerkezet lassú nyílása nyikorog. A rés már elég nagy, átpréseli magát alatta. A fő falak tovább szűkülnek előtte.„Arra! A liftajtó! Zárva van!”

A rohamvágtából fékezni próbálva csúszik meg a szétfolyt véren. Teste nekivágódik a hengeres akna falának. A fémről lepattanva egy páncélos teste mellé zuhan. Megretten az elszállt élet közeli látványától.

A liftajtó érintőpaneljére tekint, ráteszi kezét, de csak sípol. Az ajtó zárva marad. A kommunikátort markolja.

— Protinen segíts! Nyisd ki a liftet! — válasz nem érkezik, az ajtó sem mozdul.

Kétségbeesésében a halott katonára pillant. A gondolattól is irtózik, de nincs más választás. Karját megmarkolva furcsa kezét a panelhez érinti. A lift villan, elindul a hívásra.