Villanás a Föld árnyékában

A rádió fojtottan serceg az alkatrészbolt pultján. Valami rockszám lüktet belőle, de az öreg ventilátor búgása szinte teljesen elnyomja. Chris az utolsó dobozokat is a helyére teszi, majd rásimítja a címkéket a permetezőfejekre. A kavargó levegőben a kicsepegett növényvédő szerek bűze keveredik a gépzsíros acél illatával. A kirakat neonjai békésen zizegnek, még az üvegen át is tisztán hallja.

Megáll egy pillanatra, csuklójára néz. A Japán Harcos ketyegése egy finom kattanással megáll. Apja órája negyed kilencet mutat. Hüvelyk- és mutatóujja közé csippenti a koronát.

„Nyolc tekerés, huszonnyolc óra.”

Fémes ciccenésekkel ébreszti a szerkezetet, újra szolgálatba állítja. Megtörli verejtékes homlokát, szelíd mosollyal fordul a pult mögötti nyitott ajtó felé.

— Mára ennyi, Peter! — szinte suttog — Zárok.

Csak egy horkantás felel. Kötényét leveszi, a kassza melletti szögre akasztja. Akkurátusan megigazítja. Nesztelen léptekkel indul meg a sötét raktár felé, az öreg már karosszékében alszik.„Aludj jól!”Felhajtja a pult átjáróját és elcsavarja a rádió gombját.

Az ajtó melletti naptárhoz lép, átfordítja, az 1983. novemberi hölgy készül bájaival üdvözölni a másnapi vásárlókat. Enyhe forróság pirítja arcát, miközben zsebében kulcsait keresi. Egy utolsó szemérmes pillantás, majd a kilincs kattan, a kis csengő elköszön tőle. A zár fordul, a rács csattan. A távolban recsegő zaj éled az ég felől.„Felhő sincs odafent…”Nem motor, valami más.

Chris elindul. A csípős szél átsüvít az üres utcán. A kisvárosban éjszaka nincs élet, csak a vibráló kirakatok kísérik a határig. A fények elmaradoznak, ahogy a kavicsos földút sötétje benyeli az utcát. Hazafelé tart, de már a másnap jár a fejében.„Mécsesek, anya rózsája és apa szivarja…”Aprót sóhajt, mégis mélyebbre szalad a többinél. A szántóföldek mellett alig egy-egy lámpa pislákol csak felette. Kezeit zsebébe dugja, fejét a távoli árnyak felé fordítja. Apró remegések futnak át hátán.„Ha nem látják rajtam, akkor nem is félek!”Kihúzza magát. Újra körbenéz, de csak mezőszéli fák és bokrok susognak a szélben. Talpa alatt ropognak a kövek.

Az út túloldalán Thomas gazda kukoricása véget ér, és átadja helyét a kaszálónak. Az utolsó köztéri lámpa alatt sétál, vakítja a villódzó fény. Szeme felett árnyékot tartva néz a távoli sötétségbe. Megtorpan. Mozgást lát. Egy alakot, az út felé siet a magas fűben.

Elhalad a közeledő ember mellett. Mereven előre néz, miközben az otthon képe felsejlik előtte a csillagfényben. Gyorsabban szedi lábait, kabátját összébb húzza a hideg szélben. Furcsa visszhang töri meg a léptek monoton zaját. Mögötte élesen serceg a homok az elsüllyedő kövektől. Fejét oldalra billenti. Pillantása szegletéből leskelődik hátrafelé. Egy rongyos öreg forgolódik mögötte. Tartása megrogyott, arcát körben kendő fedi. Nem fogy köztük a távolság, de nem is nő. Mintha csak arra járna.„Erre jön? Miért?”Az út végén három ház van. Az öreg kapitányé, aki ilyenkor a tengeren van. A cipészé, már mélyen alszik. Köztük a megürült szülői ház. Chrissé.

A fiú nyakán bizsergést érez. Hideg, de nem a szél borzolja. Lassan félrehúzódik. Letérdel. Mintha csak fűzőjét igazgatná, fejét oldalra fordítva leskelődik. Egy dobbanás kimarad. A ropogás elhallgat, a szél hidegebben süvít körülötte.

Lélegzetei elsekélyesednek. Már nem látja az öreget maga mögött. A közeli lámpa fénye is távolibbnak tűnik. Felegyenesedik, egészen hátra fordul. Csak a magas fű lengedezik a szélben. A csillagokat foltokban elfedik a felhők.

Fordul. Üres gyomra összerándul. Az alak előtte áll, alig egy karnyújtásra. Egy ezüstös ládát szorongat kezében. Hangokat ad ki, furcsa kattogást, mintha álkapcsa megakadna a szavak közben. Valami kerregő nyelven beszél. Hangosodik.

Chris szívverése fülében lüktet. Az öreg egy lépést tesz felé. Hangja egyre fenyegetőbb. Gyorsul a kerregés. Egy dörrenés tör át a szél hangján. Mély és hangos. A fiú összerezzen. Az alak remegni kezd, kezéből az ezüstös láda kicsúszik, fémes csattanással vágódik a kövek közé. Fedele felpattan. Vakító, fehér fény robban elő belőle. Chris testét rettenetes erő rázza meg, mintha ezer tű szúrná egyszerre. Az érzés végigfut gerincén és végtagjain. Mint egy áramütés. Ezer sikoly üvöltését hallja, füle mégis tompán lüktet. Már a földön fekszik, görcsösen rángatózik. Egy hangot még hall a vakításban. Egy szót.

— Sajnálom.

A világ eltűnik a villanásban, csak néma sötétség marad utána.

Különös recsegés ébreszti. Fémes ropogás veszi körbe. Arcán hideg nedvességet érez. Résnyire nyitja a szemét, első pillantásai homályos szürkeséget tárnak elé. Alatta a puha felület rideg, tapintása szokatlan. Ujjaival arcát érinti. Szája félig nyitva, de nem is érzi igazán a zsibbadásban. Hason fekszik, saját kifolyt nyálában. Tenyerével kitámaszt, óvatosan tolja fel magát. Szédül, egész testét erőtlennek érzi. Orrát megcsavarja az áporodott fémszagú levegő. Első ködös gondolatait remegés kíséri.„Hol vagyok?!”

Lábait a padlóra engedi, cipői mintha acélon koppannának. A mozdulat lassú, mégis elfut a visszhang körülötte. Zúgássá válik, tépi dobhártyáját. Füléhez kap, tenyerét rászorítja. Nem segít. Percekig zihál a kínzó frekvenciától, mire az végül elcsendesedik, átadva a helyét egy ritmikus morajlásnak.

Szemét tágra nyitja, lassan világosodik ki a félhomály. Egy emelvényen ül, valami olyasmin, ami ágyként szolgálhat, de a tapintása túl rideg, az anyaga pedig idegen, mintha a műbőrt és a hideg gumit keresztezték volna. Sem takaró, sem párna nincs rajta. Alja fém, nem lábakon áll, a fal részeként emelkedik ki oldalából. Két vékony fénycsík vibrál a plafon szegélyénél. Elvakítja a sötétben. Fehér burkolatot lát, festett acél elemek illeszkednek egymáshoz. Nincs ablak, csak egy távoli beugrás a falban. Ahogy a szeme fókuszál, felismeri benne a nyílást, de sehol egy kilincs vagy zsanér, ami ajtóra emlékeztetné. Csak egy kis doboz lóg ki a keretből, a tetején egy rézsútos, sötét üveglappal.

— Van itt valaki?! — kiáltani próbál, de hangja rekedt.

Szája kívül-belül száraz. Torkát repedezettnek érzi, nyelve sercegve mozdul fogain, mintha napok óta nem ivott volna. Csuklójára néz, szeme megremeg. A mutatók állnak.

Szorítást érez mellkasában. Megpróbál felállni, de lábai alig emelnek rajta a reszketésben. Visszaesik. Erőtlenül fújtat, beborítja a verejték.

Ujjai érzéketlen fadarabokként matatnak a koronán. A fém sikamlós a verejtéktől. Képtelen elkapni a recés tárcsát, hogy életet leheljen bele. Dübörgés dörren körülötte, megrázkódnak a falak és a padló is. A rángások a földre taszítják. Nagyot csattan a hideg fémen, hangja mégis elveszik a zajban. Lent még fojtogatóbb a levegő. Fulladozik a nyirkos bűzben. A vad rengések csillapodnak, mintha egy teherautó indult volna el alatta, úgy remeg minden.

Az ajtó felé kopogás közelít. Nem dobbanások, inkább éles csattogás. A fiú az ágy szélébe kapaszkodva felhúzza magát. Visszaül helyére, vonásait próbálja rendezni. Kihúzza hátát, de mozdulatai feszengőek maradnak. A sötét üveg felbúg, a beugró felett kék fény gyullad. Tompa villanás, majd elalszik. Az acél csikorogva mozdul, lassan emelkedik fel. Mögüle fény hömpölyög a szobába, friss levegő követi. Meleg és száraz.

Mást is érez benne. Egy különös illatot, nem hasonlít semmire, amit ismer. Karján feláll a szőr, a hűvös helyiségben hirtelen melegnek érzi kabátját. A koppanások közelednek, egy sötét sziluett rajzolódik ki a fehérségben. Talpainak hangja már bentről szól, az alak lassan ér elé. Az illat tovább erősödik. Chris térérzete eltűnik a hunyorgásban. Kabátja rejtekén bőre felmelegszik. Pulzusa gyorsul, de a mellkasában doboló ritmus már nem a menekülésé, hanem egy elfelejtett, sürgető várakozásé. Egyre mélyebben szimatol bele a levegőbe. Nem tudja mit érez benne, egyszerre megnyugtató és pezsdítő. Gyomra alján egy furcsa, forró görcs rándul össze. Valami olyasmi, amit akkor érzett, amikor Peter unokája túl közel hajolt hozzá a pultnál, de erősebben.„Egy kedves illat...”

Megrázkódik. A kellemetlen kettősség lassan kezdi torkát szorítani. Az árnyék közeledik, apránként színesedik meg a háttérvilágításban. Kék-fehér öltözéket visel. Nincsenek illesztések, vagy varrások, mintha egyben lenne az egész. Arcát még nem látja, de alakja egyre biztosabban árulkodik. Egy nő sétál felé. A kopogás megáll, helyét halk szuszogás veszi át. Egy dobozt szorongat kezében, de nem hasonlít az öregére. Laposabb, fénytelenebb. Egy lágy hang indul felőle, dallamos, szinte zenél, Chris mégsem érti a szavait. Folyékonyan beszél, mondandóját csak egy-egy rövid szusszanásig szakítja félbe.

Csend lesz. A nő még egy apró lélegzetet vár, majd elindul a fiú felé. A kabát alatt a bőre már izzik, a szívveréseit egy összefüggő remegésnek érzi. Beteríti az illat, elméjét egy lágy, mégis mindent elfedő köd borítja el. Nem kellemes. Riasztó. Egy fél lépés marad köztük, az egyenruha jobb térde a padlón koppan. Chris összerezzen. Egy lány arcát pillantja, a húszas évei elején járhat. A zafírkék szemek a remegő barnákra néznek. A hamvas arc alatt a csillogó ajkak szelíden felkanyarodnak, majd tekintetét a fiú kezeire fordítja. Jobb tenyerét óvatosan csúsztatja alájuk, közelebb emeli magához őket. A sebeket nézi, amiket az éles kövek hagytak a villanás alatt. Chris ujjai reszketnek az érintésben. Hátán fel le cikázik valami megfoghatatlan bizsergés. Egyre idegenebbé válik a kettősség.„Mi történik itt?!”A lány hangja tovább fokozza az érzést. Beszélni kezd, ismét dallamos szavai töltik meg a teret. Lassan leengedi a kezeket, tenyerével a fiú homlokát érinti. Nem áll meg, a kócos haját hátra simítja.

A mozdulat több, mint amit jól viselne, de az ágyra nehezedő fiú szólni sem tud, szája görcsösen szorul össze. Megbénulva mered maga elé, miközben az elviselhetetlen hőség lángokként égeti mindenét. A kék szemek egy villanásig elkerekednek, mintha ő is érezné a testből áradó forróságot. Egy hosszút pislant.

Máshogy mosolyog, mint előtte. Bizonytalanabb. Chris belül üvölt.„Ott az ajtó! Rohanj!”Nem mozdul, már szemét sem tudja levenni a lány arcáról. Fekete hajában apró kékes csillogást lát. Nem egy ismeretlent néz maga előtt, pedig sosem látta, ebben teljesen biztos. Gerincében a furcsa pulzálás egyre gyorsabban cikázik fel-alá.

A lány visszahúzza tenyerét, a bal kezében várakozó dobozt nyitja fel. Belenyúl, majd elővesz valamit. Egy szívdobbanás kimarad. Az eszköz egyetlen dologra hasonlít. Egy pisztoly emelkedik fel, a térdéről felálló egyenruhás markában. A dobozt hóna alá szorítja. Beszélni kezd, miközben a fém furcsa kiállásait tekergeti. Valamit elmozdít rajta. Két kézzel, erősen. A hang olyan, mint amikor egy rugó megfeszül. Hangos kattanással húzza fel.

A lány felnéz, de a fiú már nem ül helyén. Reszketve hátrál az ágy szélénél, egészen a falig. Tenyereit nekitámasztva feszegeti, mintha csak el akarná tolni. Verejték borítja minden porcikáját. Az izzó forróság helyén jéghideg karmok marását érzi.„Meg fog ölni?”A fegyveres egy lépést tesz felé, majd megáll. Elkerekedett szájjal nézi a fémhez tapadó fiút. Remegő tekintetét visszakövetve fordul a pisztoly felé. Magasabbra emeli, majd rá mutatva lágyan kezd beszélni. Egy kedves nevetés követi, mintha csak azt mondaná, nem fog fájni a végítélet. Újra közelít felé, de járása már bizonytalanabb, mint előtte. Egyre magasabbra emelkedik markában a fegyver.

— Kérlek... Ne bánts... — elhűlve suttog a sötétségben.

Az acél a nyakához közelít. Megérinti a hideg fém.

Egy villanás indul gerincéből, karjain át egészen ujjai végéig halad. Teste önkéntelenül mozdul, mintha valami belülről rántaná magával. A lány csuklóját kitekerve a földre feszíti. Kitépi a pisztolyt az ernyedt kezéből, majd kidobja az ajtón. A lefegyverzett teremtés fájdalmában feljajdul. Hangosan sikít.

Chris fogai összeszorulnak, öklét a villanás a magasba emeli. Ellene feszül, a mozdulat mégis erősebb nála. Minden elhomályosul, csak a lány arcát látja tisztán. Rémisztően élesen. Lesújt. Nincs puffanás. Kimeredten áll, egész teste reszket.„Ez nem én voltam…”Bal tenyere jobb csuklóját szorítja, mintha egy idegent tartana vissza az ütéstől. A rémült kék pillantások szemközt néznek a saját kezeire meredő fiúval. Elhátrál a földön fekvő lánytól, majd átszalad a küszöbön.

— Sajnálom! — zihálva kiált vissza.

Egy fehér folyosón rohan. Elszalad a pisztoly mellett.„Ez őrültség!”Visszafordul. Felveszi, azzal lohol tovább. Az út görbül előtte, a falak jobbra fordulnak. Az otthagyott lány az ajtókeretnek támaszkodva kiabál utána. Chris fejét a vékony hang felé fordítja, szeme sarkából les vissza. Marka erőtlenül szorongatja a pisztolyt. Már minden homályos körülötte, de rohan az életéért.

Nekiütközik valaminek. Egy testről lepattanva a hátára esik. Nagyot csattan a fémpadlón. Egy másik egyenruhásnak ütközött.

A közel három méteres szerzet lassan, dübörögve fordul. Egy ocsmány békafejű lény mered rá. A fiú remegő kezével a fegyvert tartja felé. A fém hangosan csörög a rázkódásban. A lány ismét kiált, hangja már kétségbeesett.

A bestia dühbe gurul. Felmordul. Hatalmas mancsát kitárva nyúl lefelé, de a pisztoly nem sül el, kifordul a remegő marokból. Chris a hátán kúszik előle. A gigászi ujjak megérintik.

Gerincén ismét végigfut a villanás. Karját valami a lény hasához rántja, marka megfeszül az egyenruhán. Teste felett átbillentve maga mögé dobja. Nem is érzi a súlyát.„Szivacs?!”A bestia hatalmasat csattan a fémen, belerázkódik az egész padló.

Talpára állva a fiú újra szaladni készül. Egyet lép előre. Látása elhomályosodik, fulladni kezd. Egész testén érzi a verejtéket. Fülében a vad lüktetés elnyomja a csattanás visszhangját.

Egyensúlyát veszti, tarkója tompán vágódik a rideg padlóhoz. A koppanás zaja még végigfut a folyosón, de Chris már nem hallja tisztán. A fehér plafon lassan, mintha víz alá merülne, sötétségbe borul. Az utolsó dolog, amit érez, az a saját szívverése. Már nem masszaként lüktet, hanem halk, ketyegő ritmusban, mint apja Japán Harcosa a pult magányában.