A tisztség kötelez

Az ágy szélén egy ember ül, a barna szemek a fekete-fehér ruhát nézik. Tudja mit jelképez, de nem tudja mivel jár együtt.„Mennyivel jobb volt az alkatrészboltban. Peter hálás szavai...—Átrendeztem, Peter, így Martha is el fogja érni, és nekünk sem kell megszakadni!—Bámulatos fiam, harminc év alatt nem jöttem volna rá!"

Az ajtón át a forgatagra néz. A sok kék-fehér ruhás egyre inkább egyformának tűnik a szemében. A fiatal nők és a férfiak is. Gerincében a pulzálás nem nyugszik, lökdösi, szurkálja, mintha sürgetné valamire.

„Mona izzik a dühtől. Nem is csoda... Hogy gondolhattad?! Alena választ vár, ez egészen biztos. Már nincs kitől tanácsot kérni!”A fiú egyedül maradt a sötétben, egy fehér, kivilágított szobában.

„Miért?! Miért akarnám felvenni?! Én csak haza akarok menni! A rendezett alkatrészek és a szortírozott géptöredékek közé... A pilóták történeteit akarom hallgatni a madarak kerülgetéséről... Kitenni a rózsát és a savanyú cukrot a sírkőre… Megolajozni a kertkaput…”

— Érdekes az öltözködési stílus! — egy rövid kacaj — Nem öltözöl át?

— Alena! Én... Nem nagyon tudom, mit kellene...

— Szeretnéd, ha segítenék felvenni? — kacsint, majd elneveti magát — Ne bolondozz már! Öltözz!

— Alena... Miért én?

A hercegnő az ágyhoz sétál, a széket maga elé fordítva teszi le, karjait a támlára fonva foglal helyet. Tekintete elszánt, de melegséget szór.

— Miért te kapod Morbor helyét? — mosolya kiszélesedik — Látott benned valamit, amit senki más nem vett észre.

— Igen... A halálát is ez okozta...

Az ezüstös páncél alól a Hercegnő egy kis fémlapot húz elő. Fekete üveg van tetején. Oldalán végighúzza hüvelykujját. Fény gyullad benne, furcsa jelek egész sora tölti be a felületét.

— Taktikai Tiszt privát bejegyzés, Thammis hétszázhetedik éve, a Thammisok áldozata időszak ötvenegyedik napja, huszonegy Uma, huszonhat Homa, huszonhárom Dokoma... — mély lélegzetet vesz — Matechust elhalasztotta a legénységi kérelem elbírálását, de én meghoztam a döntést. Chris Beraddo tanítványként lép át a fehér kapun, harcosként áll a meghallgatására oldalamon. Ha a maradás mellett dönt, tanítani fogom minden időmben. Büszkén adom át neki a feladatot, mint egyik Beraddo a másiknak. Megnyugtatna, ha tudom, hogy nem maradsz egyedül. Talán az is lehet, hogy nála találod meg azt, amiről úgy hiszed, már nem létezik. Láttam, amit kellett. Döntöttem. Remélem te is látni fogod, és jól döntesz.

A fény kialszik, a zöld szemek a barnákra néznek. Elhalkulnak a lélegzetek, némán szuszognak egymással szemben.

— Nem az erődről beszélt. — hidegen néz a fiúra — Valami másról.

— Már nem tudja elmondani.

— Már elmondta. — páncélja mögé csúsztatja az üveget — Ha elfogadod, harcos leszel. — elhalkul — Vagy maradsz, ami voltál.

— Kinek írta ezt? — hunyorogva néz a nőre — Ez nem nekem szólt.

Egy rövid szemöldökrándulás rezzen a zöld szemek felett. Nem teljes, mintha félúton visszafordult volna. A szuszogás üteme nem változik, mégis az egyik fuvallat sekélyebb, mint a többi. Elmosolyodik.

— Felolvasnom sem lett volna szabad. — karjait megmozgatja a támlán — Ez egy privát bejegyzés. Nem szól senkinek... Hivatalosan.

— Alena... Morbor azt mondta, te vagy a szálka.

A Hercegnő lehunyja szemét, szuszogásai elmélyülnek. Minden lélegzettel egy kicsit szélesebb a mosolya. Egy rövid sóhaj után néz fel.

— A Klümoszi hal… Morbor sokszor példálózott az étellel. — elkacagja magát — Igazán melengető, hogy végül engem is megtisztelt vele.

— Nem zavar, hogy így nevezett?

— Ha a valóság zavarna, nem lennék harcos. A hasonlat szinte filozófia. Morbor bölcsességének értékes öröksége, őrizd meg jól.

— Nem értem... Tényleg szálka vagy?

Alena szótlanul nézi a hajába túró fiút. A sercegés lassan tölti be a teret, de a zöld szemek meg sem rebbennek, határozottan merednek az egyre zajosabb vakarászás felé. Chris leül az ágy szélére, maga előtt a suttogó óriást látja az asztalnál.„Ő a szálka…”Újra Alenára néz. Őszintének tűnő boldogsága még jobban felkavarja. Büszkének látja.

— Az utolsó védelem. — megsimítja páncélját — Ha gyűlnek a ragadozók, de a hal nem elég gyors... Csak a szálka marad. Én.

Furcsa érzés környékezi az embert. Saját szavai zúgnak fülében, összezúzott háta alatt, a szürke szobában.„Alena… Nem is vagy szörnyeteg…”A fekete egyenruhára pillant, lassan simítja végig tenyerével. Gerincében lüktet a szikra. Nem kellemetlen, cirógatja, mint a fiú az öltözéket. Szuszogása mélyül, elveszik az érzésben.

— Mesélj nekem a pofonról. Monáéról.

Egy dobbanás félreüt. Nem néz a nőre, mégis fejében a zöld szemek ádáz pillantásai rajzolódnak ki. A Tündért látja a sötét cellába zárva.

— Figyelj... Illetlen voltam... Megijesztettem… Teljesen jogos volt...

— A pofon a ti dolgotok. Engem az érdekel, ami előtte történt.

Felnéz. Mást lát, mint amire számít. Alena mosolya békés, szemei valóban kíváncsiak, mintha tényleg nem érdekelné Mona ütése.

— Nem értem… Mire gondolsz?

— Ilna nővértől a pofonig tartó történetre. — elhalkul — Mit éreztél? Mit láttál? Mit hallottál? — már csak suttog — Hogy jutottál oda?

Chris elmerül az út képeiben. Tekintete egyre üresebb, lélegzetei el-elmaradoznak. Felnéz.

— Valami szörnyű dolog történik velem. — erőtlenül lehel — Ez nem én vagyok… Én nem csinálok ilyet... — összébb húzza magát — Még Martha mosolya is megrémít... Én nem csinálok ilyet… — elhallgat.

Már nem néz a Hercegnőre, arcát marja a savas forróság. Egyre kisebbnek érzi a szobát maga körül. Felzúg a csend fülében. Megtörik.

— Mesélj róla és könnyebb lesz. — mélyet sóhajt — Megígérem.

— Monára gondoltam. Az illatára... Elindultam... Hallottam dolgokat...

— Mit hallottál?

— Mindent. — reszketni kezd — Attól még többet.

Homályosodó kezeit maga elé emeli. Megforgatja. A tegnap sebei nincsenek ott, mégis érzi a lüktetésüket. Nem félelem környékezi, egy megfoghatatlan idegenséget lát saját bőre alatt.

— Szívveréseket? Légzéseket? Jelentéktelen dolgokat felnagyítva?

— Igen! — kisgyerekként kiált fel — Honnan tudod?!

— Ezt mi úgy nevezzük, Térolvasás Technika. A legjobb harcosok tanulják, életük nagyrészében. Van, akinek nem is sikerül...

— Én nem vagyok harcos! Nem tanultam ezt! Egy egyszerű földi vagyok! Közönséges ember! Miért?! Miért tudok én ilyet?!

Némán néznek egymásra. Alena mosolya kiegyenesedik, lassan fordítja el tekintetét. A fémcserepes növényre bámul, szuszogása elsekélyesedik. Halkan szól újra, de hidegen és keményen.

— Amit átéltél, az a Térolvasás. — tovább mered a növényre.

— Te tudod, miért? — az ágy nyikkan alatta — Te érted ezt?

— Sejtem. — újra a fiúra néz, de tekintete nem melegszik fel — Ennyi.

— Miért nem mondasz semmit?! Én ebbe beleőrülök!

A szék támlája fémesen koccan. A vért hozzáér, majd eltávolodik, pedig Alena nem mozdult. Egy halk fuvallat kíséri csupán a hangot, üres sóhaj, semmi más.

— Félek. — a nőre bámul — Nem értek semmit! Mondj már valamit!

— Én nem vagyok Protinen, Chris! — elmosolyodik, de arca hideg marad — Az üres elmélet nem válasz, csak még jobban összezavarna.

— A semminél több lenne. — elengedi a ruhát — Ez nekem kevés.

— Akaratos egy lény vagy te. — melegség szökik mosolyába, páncélja alól ismét előhúzza az üveglapot — Protinen Namos Tudományos Tiszt, Hivatalos bejegyzés, Thammis hétszázhetedik éve, bla-bla-bla negyvenkilencedik napja, Umák, Homák, Dokomák, Fetrotomák — unottan sóhajt — Tudós panaszok, üres siránkozás a felszerelésért. Személyeskedő megjegyzések rólam, bár ez itt igen frappáns! — hangosan felkacag — Itt a lényeg! A Clomat Chasirte példány... — a fiúra néz — Genetikai összetétel, hasonlóságok a Föderáció népeivel, ezrelékek, hibahatár… — leereszti a lapocskát — Eszerint ti olyanok vagytok, mint az Otlacák, három ezrelék különbséggel.

Chris ismét kinéz a nyitott ajtón. Látja a sok kék-fehér egyenruhást, a fekete hajakat, kékes csillogással, a zafír szemeket és a hamvas bőröket. Ökle hangosan roppan, hirtelen telik tüdeje.

— Ez ostobaság. — a zöld szemekbe néz — Az emberek nem ilyenek. Az Otlacák teljesen egyformák. Mindegyik olyan… Olyan… Na! Olyan… — egyre jobban ég arca — Olyan színésznősek, na!

— Szépek? — Alena mosolyába gúny szökik — A galaxisunkban sokan próbálkoztak a genetikai tisztogatással, de az Otlacák meg is csinálták. — felkacag — A kis barátnőd is közülük való.

— Nem is a barátnőm. — halkan morog — Csak egy jeges ufó. — elfordítja arcát — Ő is fél tőlem. Velem valami más történik.

A fény ismét felvillan az üveglapon, a zöld szemekben a fehér téglalap tükröződik. Felettük a szemöldök rándul, a nő mosolya kiegyenesedik.

— Protinen Namos Tudományos Tiszt, Hivatalos bejegyzés, Thammis hétszázhetedik éve, bla-bla-bla ötvenharmadik napja. — felnéz — Morbor balesete másnapján… Téves eredet, minták ellenőrzése, állandó genetikai transzmutáció, kommunikációs interfész hiba, implantátum frissítés, koncentrált energia elégtelen termelése… — az üveglap ropog markában — Ezek majdnem megöltek téged az ostobaságukkal. — elhallgat, a növény felé fordítja tekintetét.

— Én ezt nem értem, Alena… — fojtogató érzéseit suttogása alá rejti — Én dobozokat pakoltam… Sokat el sem bírtam... — felsóhajt — Még Peter unokája is erősebb volt nálam, pedig ő lány… Én ezt nem értem.

Elpattan az üveglap, a fém recsegve hajlik össze a nő markában. Egymásra néznek, de Alena hallgat, szemét lesütve. Szabályos lélegzetei ki-kimaradoznak. Egy lüktetés járja be a teret. Félrever.

— Mit nem mondasz el nekem? — szeme előtt ismét elhomályosodik a Hercegnő képe — Valami szörnyűt, igaz?

— Nem szörnyű. — elhalkul — Csak nagyon kellemetlen, amikor igaza van egy Hercegnőnek. — elmosolyodik, mégis szokatlanul tisztán látni mit érez — Amikor megérkeztem a Noramanra, a Matechusttal való első találkozás után azt gondoltam, hogy… — ismét elhallgat, kezében a fém tovább deformálódik, miközben a növényre bámul kiüresedve — Nem fontos... A fontos az, hogy teljesen normális voltál, mielőtt találkoztál Motayi Flaccoval.

— A kis öreg a dobozzal? — megérinti hátát, ujjait végighúzza az alvó bizsergés felett — Az a fényes rázás? Az miatt van?

A szétroncsolt szerkezet üvegszilánkjai a padlón kopognak. Lassan csúszik vissza a maradék a páncél alá, miközben a zöld szemekbe apránként visszatér a jelenlét. Rámosolyog a fiúra. Meleget sugároz.

— Elég az üres elméletekből. Arról mesélj, hogy találtál Monára?

— Egyenesen odamentem hozzá és...

— Egyenesen? — elkuncogja magát — A Kórház Szektor a második legnagyobb modul a hajóban. Egy labirintus.

A matrac széle felszisszen a markok szorításában. Lehunyt szemmel billeg, miközben az emléket idézi. Nem látja az utat, mégis a sokezer apró részlet mind kristálytiszta előtte. Érzi a kedves illatot. Égeti, mégis vakon lohol utána, mint egy vadászkopó. Erősödik. Arra megy. A sokszáz fáradt lüktetés közt egy kiemelkedik. Minden más elnémul.

— Az illatát követtem... Egy darabig... Azután szívverését... Odáig.

— Meg tudnád tenni velem ugyanazt?

— Öleljelek meg? — arcát összehúzza az égő grimasz — Ha szeretnéd.

— Dehogy. — felnevet — Koncentrálj rám! Mondd el mit látsz. Mit hallasz. Mit érzel.

Chris a vele szemben ülő hercegnőre néz. Egy percig is eltart, mielőtt a látása elhomályosodik. Nem mindenhol. Tekintete elmerül a fém páncél apró karcaiban. Nem fókuszál, mégis az egész kép tiszta.

— Hallom az apró, szabályozott légzésed. A tüdőd nem telítődik teljesen, csak félig, talán negyedig... A szívverésed lassú. Sokkal lassabb, mint Monáé. Egyenletes… Erős... Hallom a szék támlájánál összeszoruló erek nyögését a karodban... A vér sodrását. A lábaid apró rezdülését, ahogy a bőr mozog a ruhádban. Az ajkad remegését látom. Az állad rezdülését is. Érzem az illatod. Azt a furcsa parfümöt talán. A belőled áramló hőt… Egyre erősebb. Kavarodik a hűvös szobáéval…

Csend lesz. Chris egészen összehúzza magát az ágy szélén. A Hercegnő mosolyog, mint aki feszült figyelemmel hallgatta saját testének dalát.

— Mióta tudsz ilyet? Ez friss élmény?

— É... Éreztem már ilyet korábban is. De nem volt ennyire... Ennyire...

— Tudatos?

— Igen! Most az volt. Veled érzem először, hogy én irányítok valamit.

Elhalkulnak a lélegzetek, a tekintetek összeakadva merednek egymásra.„Ügyes vagy, Chris! Rögtön vegyél neki egy világ legjobb anyukája bögrét is, hátha nem üt agyon vele…”Elfordítja arcát, a fehér falat kezdi nézni a zöld szemek helyett.

— Ennek is van neve. Érdekel?

— Hát… Ha nem titok.

— Ez a Fókusz Kontroll Technika. — hangjában megmarad a melegség — Nem könnyű, testi és szellemi adottságok egész sorát igényli.

Önkéntelenül mozdul keze, végigtapintja idegennek tűnő karját. Mintha sziklákat szorongatna, minden rostos porcikája keményen gömbölyödik.„Egy két lábon járó gránit tömb… A test megvan... A szellem sehol... Riadt kisfiú egy titán húsába zárva...”Közelítő kopogás rántja vissza gondolataiból. Fejét görcsösen kapja az ajtó felé, de majdnem egy perc is eltelik, mire a világos kék-fehér űrruha becsattog a küszöbön. Egy nővér áll az ajtóban, kezében a fiú vendég egyenruhája leng.

— Elnézést, Kapitány! Isenhurt Egészségügyi Tiszt küldött... Azt üzeni, ha már a Páciens nem akar ágyban maradni, a ruhája...

— Mona nem jön? — feje lekonyul — Pedig van egy csomó hírem.

— A Doktornő kérte, hogy adjam át...

— Köszönjük Dima Nővér, elmehet. — ridegen int kezével — A ruhát csak dobja le valahova.

A fiú tekintete kíséri a földre hulló szövetet, majd a világoskék egyenruha suhanó távozását.„Mona nem jön. Már biztosan gyűlöl is. Mindenkijét elveszítette, én pedig éppen csak nem nyalogattam meg, mint egy kutya… Ostoba! Miért csináltad ezt?!”

— Ne haragudj Monára, Chris! Ő egy más világ. Fészkébe zárkózva falakkal veszi körbe magát. Mi mások vagyunk. A harcos tudja, hogy a fal nem véd meg. Hamis illúzió, amit elbontanak a rakéták.

Lassan, finoman áll fel. Lábát magasra emeli, átbillen a szék felett. Az ágyhoz lépve Chris arcát simítja végig, majd az összerezzenő fiútól csendesen indul az ajtó felé.

— Egyél, aztán öltözz fel! Mutatni szeretnék valamit.

— Nem vagyok éhes. — laposat sóhajt a zöld ruhára meredve.

— Az üres elmélet nem kérdezi, hogy éhes vagy-e. — megkeményszik hangja — Mostantól erre odafigyelünk, mindketten!

— És ha a zöldet veszem fel? — kezei remegnek a matracba kapaszkodva — Haragudni fogsz érte, ugye?

Egy koppanás visszhangja vergődik a falak között. Nem hangos, mégis sokáig tart. Alena nem fordul meg, csendben áll a küszöb előtt.

— Akkor is odafigyelünk rá, hogy egyél rendesen.

Chris egyedül marad a helyiségben. Régi gúnyája hitványul a földre lökve várakozik, a leendő szerelése gondosan összehajtva, katonás rendben kínálja magát. Harcos módjára.

„Vajon mit tenne a fehér páncélos? Lepedőbe csavarva reszketne az ágyon? Várná, hogy a hideg zafír utat mutasson? Az ezüst hajú harcossal tartana? Vállvetve küzdenének az árnyakkal?”

A fiú feltápászkodik az ágyról, tógáját lebontva új testével barátkozik, de mást érez, mint reggel. Érettebbnek látja magát.„Ez már az enyém… Akármiért is van, már van…”Felveszi a zöld űrruhát a földről.Megszimatolja, de nem érzi rajta a kedves illatot, csak egy idegen szagát. Zsebébe nyúl, kihúzza Alena ajándékát, pajkosan megpörgeti a kártyát maga előtt. Az ágyhoz lép, megigazítja a gyűrött lepedőt, a takaróját akkurátusan hajtja össze.„Én ilyen vagyok… Ez nem változott.”Kirázza a zöld ruhát is. Pontosan úgy hajtja, mint a feketét, tenyerével megsimítja, majd mellé teszi. Az ételhez lép, a fém pálcikát veszi kezébe. Gyorsan eszik, szinte fal, mint egy vadállat. Megtölti hasát a húsokkal és a halakkal, még a zöldségek is eltűnnek. Egy gyümölcs csúszik le desszertként, majd az üres tálra néz. A Kapitány irodájában látja magát, a székben vacogni, miközben a páncélos nő egyre hangosabban üvölt a hidegvért tettető kapitánnyal az éheztetésért. Mona hallgat, a zafírokban a megbánás szikráját sem látja, csak az izzó haragot és a megvetést.„Alena nem hazudott… Matechust is tudta… Elfelejtettek, mint egy kutyát.”Megtörli szemét.

Egy perccel később az ajtó kinyílik. Az új Taktikai Tiszt csillan Alena zöld szemének tükrében. Jobb kezében a kártya lapul. Nem szól semmit, csak billegve bámul a Hercegnőre, mint egy jelmezes kisfiú.

— Remekül áll! — kézen fogja — Egy igazi férfi! — húzni kezdi — Gyere velem, Taktikai Tiszt!

Alena szapora léptekkel halad előre a kanyargós folyosókon, a vonszolt ember szótlanul követi. Körülöttük záporoznak a kíváncsi pillantások. Előttük megnyílik a tömeg. Furcsa szempárok, négyesek és hetesek, betegek és ápolók, katonák és orvosok. Chris a Hercegnő kapkodó lépteit figyeli meredten, csak lopott pillantásokkal tekint a bámészkodókra.

— Állj meg! — megtorpan — Nézz körbe! — lassan megfordul.

Chris körbe pásztázza az ábrázatokat. Szíve máshogy kezd verni, mint előtte. Gerincében a szikra egyesével püföli az izmokat, görnyedt tartását egyenesbe kényszerítve. Arcát a savanyú forróság marja, óvatosan takarja el tenyerével, mintha csak homlokát vakarná. Koppannak a lábak, a fekete sisakok biccentenek.„Tisztelegnek... Nekem?!”Az arcát húzó égés tovább erősödik. Ujjai közt kilesve a kékszemű fiatal lányok arcát nézi. Beleborzong. Vörösek, illegnek-billegnek, mint Martha az alkatrészboltban, ha zavarba akarta hozni.

— Ezt akartam megmutatni neked. — suttogja kezét arca elől finoman eltolva — Most ez vagy te. Érted, ugye?

— Mi vagyok én nekik? — leheli — Katona? Harcos? Tiszt?

— Hős.

Valami becsapódik. A robbanás szétfut, bekebelezi a teret. A hő, ami árad belőle, lassan kitölt minden űrt. Csend van a folyosón, csak a kékruhás lányok talpai sercegnek. Az ember hallotta egyedül a dörrenést, a bordái között. Már nem a szikra feszegeti hátát. Kihúzza magát. Fejét felszegi, bátor mosolyával néz a Hercegnőre.

Alena visszafordulva az úton új irányba vezeti. A kanyargós folyosók valóban egy nagy labirintust idéznek, ő mégsem tétovázik. Céltudatos harcos, aki tudja hová tart és azt is, hogy miért. Árnyékként követi a fekete-fehér ruha. A szapora vágta lassan ismerős terepre ér.„A pult… A kuncogó nővérek… A pofon helyszíne.”

Alena érintésével nyitja az ajtót, ahova Mona az öleléstől menekült. Az út egy árnyas folyosóra vezet. Más, mint a beteg szobák. Az ajtók kisebbek, vékonyabbak. A folyosó végén feltáruló helyiség dolgozókat rejt.„Orvosok, nővérek és…”

— Mona, egy hatos szintű implantátum frissítést légy kedves, a Taktikai Tiszt Úrnak!

A Tündér a szoba egyik szélén áll, kezében egy fém tábla, tetején fénylő üveglap. A szerkezet csattan a földön, szilánkjai felszórják az acél padlót. Nem néz le, a fiúra bámul, szemöldöke felszalad, miközben tekintete egyre ridegebbé válik. Reszketnek a drágakövek.

— Ezt, hogy képzeled, Alena?

— Kapitány, Mona, Kapitány! — hűvösen legyint — Régóta itt vagy köztünk! A peremnépek botorságait lassan levetkőzhetnéd.

Chris kapkodja fejét, pedig a szobában semmi sem történik. Megfagyott a tér. Mindenki feszülten a két akaratot figyeli.

„Már megint… Az izzás… A lüktetés szabálytalan… A légzése is akadozik... A testének áramló hője... A szeme… Visszatartja… Elég!”

Előre lép a lány felé, de mellkasa Alena karjának ütközik. Visszatolja, mint egy kisfiút, pedig Chris ellentart, amíg meg nem érti, tartják.

— Isenhurt Egészségügyi Tiszt, hajtsd végre az implantátum frissítést!

Mona a pultos szekrényhez lép, lába alatt ropognak a szilánkok. A felső polcról egy kis dobozt vesz le, feltárva a pisztoly szerű eszközt ragadja kézbe. Hideg tekintettel Chris felé indul. Az arcába néz, pillantásaik mégsem találkoznak. Mona nincs jelen. Chris bal keze reflexből lendül a nyakához, az első ébredése éled benne a hajón. Nem ér oda. Mona jéghideg marka ragadja meg, elfeszíti útjából. Erőtlen a mozdulat, mégis megtörténik. Az ember kiüresedve nézi, amíg a rideg egészségügyi gép elvégzi a módosítást. A fiú nyakához szorítja a pisztolyt. Egy csendes pityegés. Ennyi lett csupán, és a könnycsepp a szürkülő szeme sarkában. A gépezet fordul. A pulthoz érve elteszi műszerét. A polcra helyezve bevégezte a műveletet.

— Köszönjük, Isenhurt Egészségügyi Tiszt — elindul, vissza a folyosóra.

Chris egy utolsó pillantást vet a megdermedt gép hátára, de Alena karját ragadva kihúzza a szobából. A kopogó léptek visszhangjában egy életre szóló lecke születik számára: A tisztség kötelez!