Első nap a kövek közt

Chris szemére nem jön álom, a lány forró ölelésében sem képes megnyugodni. Mona már mindent tud, az összes apró részletet. Nem kellett műszer, sem sok-sok vizsgálat. A fiú beszélt, a lány hallgatott. Nem vitatkozott, nem is kérdezett, csak a remegő pillantásai beszéltek helyette. Alvó ölelése még most is árulkodik, karjaiban szorosan fogja harcosát. Testével takarja, lábát lábain pihenteti.

„Három nap. A Mester azt mondta... Mona tekintete lángolt, ha csak Tokan Mojet nevét kiejtettem a számon… Nem született ítélet, nincs engedély, sem tilalom. A döntés reggelre maradt.”

A hajnal első vörös fényei derengenek az ablakon, de a lány még mozdulatlan. Elfogyott az idő. Döntést kell hozni. Az erőtlen kéz Mona hátának bőrét simítja. A parázsló fényben a ködös zafírok csillannak.

— Mona... Indulnom kell...

A Tündér még az álomvilág határán jár. A test válaszol, ölelése szorul. Lába is előrébb csúszik, a puha béklyó nem ereszti a fogvatartottat.

— Mona, kérlek...

Az első éber lélegzete mély és erős. Nagy vihar készül. A tomboló szél előjele, a mellkas emelkedése. Bőrének érintése is egyre forróbb.

— Három nap. — feltámad a vihar — Három napra összezárva a Halálok Mesterével. — még erősebben öleli — Nem tetszik az ötlet.

A kifogások gyűlnek, de mit sem érnek, ha bent ragadnak az ember fejében. Már testén érzi a lány teljes súlyát, a levegő felforr körülöttük. Az érintés izzítja a bőrt, a csillogó ajkak elnémítják a szájat. Mona legveszedelmesebb fegyvere a Harcos ellen.„Ezúttal nem...”

Tekintetük összeér, de a fiú nincs egyedül a küzdelemben. A szikra megvadulva pulzál, de más, mint amilyen Mona mellett lenni szokott. Az elmék csatája, a szívek ütközete kezdődik. Néma háború tüze lobban, tekintetek égnek a vörösödő pusztaságokban. A zafír küzd a barna borostyán ellen, Tündér a Harcos ellen.

Chris a fehér köveken jár, örvend és gyászol, teste forr, mégis reszket. A lány áldása kíséri útján. A csata emléke borzongató, a két szándék ütközésének tüze még most is pirítja arcát. Az emlék is vakítóbb a hajnali nap fényénél. Mona végül elengedte, összekulcsolt kezeik nem váltak szét egészen. Nincs egyedül az úton, pedig közel, s távol egy lélek sincs. Illatát a fiú még magán viseli. Vállát nehéz táska húzza, súlyát mégsem érzi. A gondoskodás tölti ki a szövet belsejét. Étel, gyógyszer, öltözék. Minden, amit a lány még éjjel összeszedett. Nem akarta ereszteni, de tartóztatni sem szándékozott.

A kapuhoz érve nem csenget, az már tárva nyitva várja. A Mester virágait öntözi, halkan beszél hozzájuk. Még ébredeznek a kelő nap fényében, de Tokan búcsúzkodik. Három napig távol lesz. Felkészült mindenre. A szélfogók, a ládák, mind kihelyezve. Chris nem lép át a kapun, az öreget sem sürgeti, hagyja, had köszönjön el illő módon, ahogy ő maga is tette. Nem tart sokáig, és az apró lény elindul kifelé.

Útjuk a hegyekbe visz, a gombák földjéhez közel. Szótlan tanítás ez, csak a természetet hallgatják. A távoli város kiáltásai nem érnek el a sziklához. A lakmározó madarak éneke szól, rövid csicsergések, a kelő nap fényében. A Mester halkan szimatol, az orra után megy. Aprócska léptei hangtalanul viszik a cél felé. Egy sötét barlang sejlik fel előttük. Elégedett csoszogás indul, egyenesen az árnyék hatalmas szájába tart.

Egy hangos nyelés ropog a levelek susogása közt. A fiú megtorpan a feketeségre bámulva. Árnyakat lát, sötét sziluetteket, pedig nincs előtte semmi, csak a forduló Mester szigorú pillantásai. Utána indul, bár lábai erőtlenül viszik. Együtt lépnek a sötétbe.

A barlang levegője fojtogató. Párás illata valami elemi rosszat hordoz. Chris ereje fogy, pedig alig indultak el befelé. Nem szól semmit, lélegzeteit visszaszorítva próbálja elcsitítani szívét. A hegy gyomrában megszakad a lépések hangja. Egy termetes üreg zúgása hallatszik csupán. Teljes a sötétség.

— Mit látsz most, Harcoska?

— Semmit, Mester!

— Akkor mitől félsz, Harcoska?

— A sötét… Semmitől. A semmitől, Mester.

Tokan kezében fény gyúl, egy apró követ tart benne. Izzása fehér. Tiszta. Rendíthetetlen vakítás árad belőle. Az üreg közepén a földre teszi. A falak megcsillannak. Kristályok. Fekete, mégis áttetsző kövek. Csendesen telepszik a fény mellé. Chris vele szemben ül le. A ragyogás szinte meleg, de a levegő mégis szorongatja mellkasát.

— Harcoska, most tanítok valamit, ami igazán fontos. — zsebéből egy kis szalmát és egy fém rudat húz elő.

Ujjai közt lobban a száraz szál. Égésének zaja elenyészik a sötétben.

— Ez vagy te. — felemeli a lángoló növényt, majd egy apró lehelettel oltja ki. — A te erőd csapkod, Harcoska. Zabolázatlan és pusztító. De nézd mi marad, ha elcsendesül a lángja.

Chris az elszenesedett, meghajlott szalmát nézi. Tekintete nem rezzen, feszülten figyeli.

— Nézd ezt a rudat. A Lélekemelő anyaga. Kaedru munka. Pompás Fényacél. — miközben szavai pattognak, a fém felizzik ujjai közt.

Ráfúj. Nem lehel. Szélviharként sújt a fémre, de az izzik tovább.

— Ez az Én erőm, Harcoska. Nem látod, csak ha akarom. Nem zabolázatlan. Fókuszált. Belül marad. — bal kezével a barlang falára mutat — Harcoska, tudod mik ezek a fekete kövek?

— Nem, Mester. Valami rossz… Ennyit érzek.

— Nem rossz és nem is jó. Ásványok csupán, egyszerű Árnyékkövek. Tiszták. Azt eszik, amit odaadsz nekik. Belőled lakmároznak.

Egy pillanatig Chris a sötét vért ürességét érzi maga körül. Feláll. A barlang szája felé indul.

— Akár elmész, akár maradsz, valamit elveszítesz, Harcoska.

— Mester, én megígértem... Megesküdtem neki… — dadogja, miközben egyre távolabb botladozik — Azt ígértem, hogy elfutok, ha megint... Igazat mondtam neki…

— Igazság? Harcoska, nincs igazság. Csak valóság van.

A léptek megállnak Mona szavainak visszhangjától. Nem fordul hátra, száját nyitja csak a csendes kérdésre.

— Mi a valóság, Mester?

— Ha elfutsz, szalma leszel. Ha maradsz, fémként ragyoghatsz... — a fiú megfordul, egy lépést tesz a fény felé, Tokan hangja azonban újra megállítja — De a fém átvágja a bőrt és a húst, összetöri a csontokat.

Egész teste remeg. A kételyek felzúgnak az elméjében, a fekete kövek gyilkos morajlását elnyomja a visszhangzó gondolat.„Mona és a Harcos nem osztozhat az emberen?”

— Mester... Az egyensúly...

— Nincs egyensúly, Harcoska. A szalmát vágják, fém sarló hasítja. Vagy törékeny szál, vagy csillogó penge. A kettő nem lehet ugyanaz.

Chris térdei megrogynak, a hideg ásványhoz csapódnak. Lüktet a barlang. Lélegzete elakad. Fojtogatja a pára.

— Nem választhatok. Nem hagyják. A Császár nem bocsájtaná meg, ha Mona és én csak úgy békében akarnánk…

— Ha szálként állsz a szál mellett, óvhatod a széltől, de ha lendül a sarló, mindketten odalesztek. A zsarnok maga is egy penge. — a fiú ködös tekintete előtt a szerszám hasítja a levegőt, Mona felé száll az acél — Ha pengeként ragyogsz, megállíthatod az aratást, de ha túl közel mész, a szál rajtad is elmetsződik.

Lassan emelkedik fel, egy lépést tesz előre. Már nem a mesterét nézi, a kis vibráló kavicsra mered. A meleg fény nem ereszti tekintetét. A szikra cikázik gerincében, lábait egy-egy finom lökéssel sürgeti tovább. Tokan felnéz, kezét lassan nyújtja az izzó ásványért.

— Mondd, Harcoska! Mi ér neked többet? A Fénykő távoli érinthetetlen ragyogása, vagy a birtoklás érzése, miközben markodban lassan összetörik?

Az Árnyékkövek fojtogató páráját a kedves illat váltja. Az érzés nem meleggel tölti el, a hideg még csontjait is megrázza. Hallja a lány kétségbeesett sikolyát. Érzi ujjait a puha bőrbe süllyedni. A foltokat látja alkarján, amit saját kezével okozott.

— Miért bűn, ha a Harcos védeni akar?

— Nem bűn, Harcoska. Erény.

— Akkor miért ilyen kegyetlen...

— A bűn az, ha a Harcos önzése elpusztítja azt, amit védeni akar.

Léptek indulnak a parányi Fénykőhöz. Csendesen kuporodik mellé, mégis a sötét kijárat felé fordítja tekintetét.

— Döntöttél, Harcoska?

— Nem, Mester. Monának akkor azt hazudtam, elfutok, ha kell. Most azt hazudom, hogy nem futok el.

Tokan nem szól, csak fekete szemeivel a fiúra pillant. Chris visszanéz rá, lélegzete mélyre szalad, mégis üresen engedi el a fojtogató párában.„Az első nap a kövek közt, de három árulás… Becsaptad a Tündért, a Mestert és önmagad...”