Több, mint vendég

A Kórházra csend telepszik, de a Tündér halk szipogása nem múlik. David mögé bújva simítja a kisfiú Elenát ölelő karját. Nem egyszeri mozdulat, órák óta görcsösen csinálja. Nem alszik el, ahogy az ember sem. A szikra lüktet, a Stratéga éberen vár az asztal mellett, a táskában pihenő terminál felett őrködik. Nincs még itt az ő ideje, a Férfi sem végzett, a lány szívdobogását hallgatja. Az ütem gyorsul, a puha kéz már meg-megáll a kisfiú karja felett.

— Tudja, hogy nem lehet sajátom… — felnéz — Azt mondta, jobb is…

— Megijedt. Bármit mondhatott volna. — sóhajt — Bántani akart.

A suttogások elvesznek, de a könnyek tovább hullanak. Újra mozdul Mona keze, az érintéstől a kisfiú horkolása is szakadozni kezd. Chris feláll, a táskát vállára akasztja, az ágy mellé sétálva tenyerét nyújtja a lány felé. Gyengéden húzza fel és az ajtóhoz vezeti. A fém csattan, mégsem indulnak, a zafírok remegve bámulják az acélküszöböt.

— Nem mondtam el neked sem. — karját elrántva maga mellé szorítja — Nem mondtam el, hogy nekem nem lehet.

— Én sem mondtam el, hogy nekem nem szabad. — lehajtja fejét — Nomah ereje... A szikra megmutatta… Nem mondtam el... Nem ment.

Chris elindul, kilép az átvezető folyosóra. Visszafordul, kezét a megdermedt lány felé nyújtja, de Mona nem veszi le a szemét a küszöbről. Tartása görcsös, egyenruhája finoman hullámzik rajta a meglazult részeken. Eltelik egy perc is, mégsem mozdul.

— Akkor még nem tudtad… — suttogja — A lakosztály ajtajában…

— Nem tudtam. — visszalép a lány mellé, egy könnyed mozdulattal veszi ölbe — De már tudom és te is. — elmosolyodik — Mehetünk?

A szipogás megakad, a kék szemek kapkodva forognak, mintha nem találnák a küszöböt a karok között. Egy percig küszködik a levegőért, de végül csak a néma szuszogás marad, arcát a Férfihoz szorítva bólint. A lépések elindulnak, az ajtó lezáródik mögöttük. Chris a kis pihenőszobáig tartja karjaiban, ott az ágyra fekteti és mellé bújik. Nincs fellángolás, a levegő sem forr, csak egy meghitt ölelés melegsége őrzi a lányt, amíg a szuszogása elmélyül, elmerül álmában.

A szikra nem nyugszik, a Stratéga sem pihen, amint lehet, átveszi a stafétát. Az ágy széléhez lökött táskába nyúl, a terminált ragadva ébreszti a képernyőt. A Császári parancs már készen várja, a Vandiram csillagrendszer látogatása részleteiben tárul elé. Szájára apró mosoly szökik, amint a hajó nevét meglátja.„Morbor Ökle… Thammis elfogadta…”A kígyó elképzelése szinte lélegzetenként megszabja a programot, a Fehér Lovag minden percére szánt valami tennivalót, mintha csak a feszes pórázon akarna húzni még egy keveset.„Nincs jelentősége…”Már a célpont lebeg előtte, de a személyzeti és utaslista megragadja tekintetét. Mona és a gyerekek vendégként szerepelnek, Alena azonban nincs a névsorban, ahogy más hercegnő sem. Chris felnéz, a vibráló fény mögötti félhomályban az anyáskodó zöld és az üres barna szemeket látja. Fülében egy visszhang erősödik, pedig a szoba csendes, csak a lány halk lélegzetei szuszognak mellette.„Gondold át, mit szeretnél…”Megteszi. Egy levelet kezd írni, két címzett, de ugyanaz a szöveg. A Morbor Ökle műszaki felülvizsgálatát kéri, a kényelmi berendezéseit a Tizedes gondjára bízza. Egy percet vár, végül elküldi. A kijelző kialszik, a terminál a táskába kerül.

— Megint nem tudsz aludni? — a puha tenyér érinti — A szikra?

— Az is. — felé fordul — Alena, Marco, Thammis… Sok minden.

— Mióta nem aludtál?

— Nem tudom. — elmosolyodik — De nem is érzem a hiányát.

A lány közelebb húzódik, arcát az ember mellkasára fekteti. Halkan szuszog egy keveset, majd felnéz.

— Mire gondolsz most?

— A jövőre. — sóhajt — Apró lépésekre a fehér úton.

— Gyorsan ver a szíved. — fülét odatapasztja — Gondolj inkább valami másra! Éjszaka nem menetelni kell, hanem aludni.

— A tiéd is gyorsan ver, pedig nem mész sehova. — megsimítja hátát — Miattam ne aggódj, én jól vagyok így!

A lány még percekig pihen mellkasán, végül szuszogása ismét elmélyül, egy rövid forgolódás után vállához bújva a mocorgás is lassan abbamarad. Chris lehunyja szemét, de fejében már az emlékek cikáznak, a Boszorkány szavait az Üres ütései váltják.„Ő nem Surrant… Gyors volt… Az a mező…”Balja megrándul, körülötte az erőtér éled. Éppen csak felemeli, könyöke letámasztva marad, csupán ujjait mozdítja a váltakozó energiák közt. Nem sikerül elsőre, másodikra sem az igazi, még harmadjára is csak egy nagyon hasonló bizsergést érez. Nem a várospusztító aura, de nem is a Surranás, valami a kettő között. A szuszogás lassulni kezd, mély morajlássá tompul. Nem szűnik meg, csak a rezgések nyúlnak hosszúra. Egy mosoly görbül az ember száján. Az erőtér elenyészik, néma csendben kászálódik az ágyból. A táskába nyúl, egy felsőt ragad. A szoba közepén a plafonnak dobja. A mező éled, a színek megszürkülnek, a fények is mosottá válnak. Más, mint a Surranás, nem fagy meg a tér, csak nagyon lassan mozog. A padló burkolatán érzi a feszülő rezgéseket, de nem az aura földelése okozza, a talpa préseli az anyagot tűréshatáráig. Elindul, a visszaeső ruhát lesve körbeszalad a szobában. Nem egyszer. Húsznál jár, amikor a felső félútig ér a plafon és a padló között. Karját kinyújtja, óvatosan érinti. A szövet hajlik, ujjai apránként markába szorítják. Vele mozdul, egy mély, morajló hang kíséri. Megáll. A furcsa jelenség a ruha körül egy buborékként hajlítja a levegőt, félig áttetsző, félig torz tükör. Leengedi erőterét. A csattanás elfut, szélvihar kerekedik körbe és középen is. Egy sikoltás kíséri.

Mona rémülten ül fel, takarója mögé bújva remeg. Chris a szoba közepén áll, halkan zihál, kezében a szétszakadt ruha cafrangos rongyként lóg, darabjai körülötte elszórva, mégis mosolyog.

— Ezt csinálta az Üres. — a lányra pillant — Nem tud Surranni. Gyors.

— Azt hittem… — zihálja — Valaki lőtt… Robbant… Az a zaj… Te?

— Sajnálom. — lehajtja fejét — Nem akartalak megijeszteni.

— Mi történik veled, Chris? — a remegés erősödik — Mi ez az egész?

A bal kéz ismét emelkedik, az ember a szeme elé tartja. A lüktetés fel-le cikázik, de a pulzálás ritmusa nem változott, amióta a lány elaludt. Mosolya görbül, ökle összeszorul, ereiben tisztán érzi a bizsergést.

— Ez nem a szikra ereje. — kihúzza magát — Ez a koncentrált energia technika úgy gyorsít, hogy közben nem rombolok le…

— Én nem ezt kérdeztem! — szemöldöke összeszorul, az ágyból kikelve elé csattog — Miért csinálod ezt? Mit akarsz vele elérni?

— Hát… — a mosoly egyenesedik — Az Üres ellen… Ha úgy alakul.

— Ennyire zavar? — lassan előre nyúlva megérinti a fiú öklét — Nem tudod elviselni, hogy Alena harcosa erősebb nálad?

A kérdés mélyre hatol, Chris szemöldöke felszalad. A cikázó gondolatok egyszerre bolydulnak fel, a kertben töltött találkozás félelme és a poros szobában kapott pofonok ereje teljes súlyával nehezedik rá. Ökle halkan roppan az érintésben. Elernyed.

— Nem. — felnéz — Félek tőle. Valami kell ellene. Ez lesz az.

— Nem tudnál vele szót érteni? — hangja remeg — Ő beszélt hozzád.

— Mona, egy gyereket vágtál meg, de egy fegyvert varrtál össze... — lesüti szemét — Ha bármit érne a beszéd, Alena nem ajánlaná önként.

— Hogy érted, hogy egy gyereket?!

A vékony visszhang elenyészik, könnyek gyűlnek a helyébe. Chris gondolatai ismét cikáznak, a kicsúszott szavak csapdájából nem lát kiutat. Megígérte.

— Marco tizenkétévesnek hiszi magát. — a lányt átkarolva az ágyra ülteti — A Boszorkány már legalább öt évet vett el tőle Üresként.

A Tündér kezét szeme elé emeli, ujjait széttárva bámul rájuk egy pár szaggatott szuszogásig. Lassan simul az ember mellkasára, már nem mond semmit, csak reszket órákon át, egészen hajnalig. A folyosón éled a mozgás, az ajtó előtt jönnek-mennek, az éjszakai robajról beszélnek. Mona felegyenesedik, végignéz a mozdulatlan emberen.

— Gyere, Chris! Mossamic Mester napkeltét mondott.

Az ember is tápászkodik, elgémberedett tagjait nyújtogatja. A földön szétszórt rongyokat szedegetik, majd a takarítást a zsanéros helyiség követi. Nincs sikoltozás a hidegvízben, sem pajkos érintések. Üres a tér a cseppek alatt, mint Marco tekintete. A folyosóra lépve a nyúzott párt az arra járó kék-fehér ruhások lopva bámulják. Összesúgnak, a robaj és a fáradt arcok emlegetését halk kuncogások követik. Nincs morgás, még egy szúrós tekintet sem válaszol a gúnyra, Chris az összetört lányt figyeli, a lépésenként simuló arcát és az éledő görbületet száján. Mire a magánkórterem ajtaját nyitják, már egy kedves mosollyal köszönti az ébredező Védenceket. Az étel az asztalra kerül, a fürdőszobát megrohamozva kezdődik a reggeli víziparádé. Mona az ajtóban várja őket, ruháikat egymás után megigazgatva tereli tovább az asztalhoz. A vezér nem nyúl az ételhez, még a fedelét sem bontja meg. A vértekhez megy, a Fehér Lovag fémeit kezdi magára ölteni. A Tündér mosolya nem halványul, de a csend mégis megtelepszik az asztalnál. A gyerekek elhalkulnak, a kis barna szemek egyre gyanakvóbban bámulnak rá. A reggeli elfogy, a némaság marad.

Az égen a fény már narancssárgásodik, mire az Iskola felé veszik az irányt. Senki sem beszél, csak a fehéracél súrlódása szórja szikráit mögöttük. Chris még az utolsó sarokhoz közeledve is páncélját igazgatja. A nagy sietségben a szíjak lazák maradtak.

A bejárathoz közeledve a kapu már kitárva fogadja őket. A csípős nyárvégi hideg sem tartja vissza a Mestert, a kert mellett kijelölve vár egy új terület lábai előtt. A két fiatal katona tiszteleg az érkező vezérnek, de az ember már a szabadkozásra készül, tekintete Mossamicot fürkészi. Megtorpan. Nincs egyedül. A földön guggolva Marco egy parányi, gyermek gereblyével dolgozik. Sarkain megülve kotorja a kis kavicsokat a vonalon túlra. A sisakot megpillantva felkanyarodik szája, vidám mosolya azonban nem tart sokáig. Amint Mona átlép a kapun, a fiú arca elfehéredik. Kezéből kifordul a szerszám, bekötözött karjához kap. David is beér, az őröknek lendülő intése félbeszakad, mint egy megvadult nyuszi, úgy rohan, Elenát magával ráncigálva. Mossamic mellett elrobogva Marconál áll meg, hangját alighogy kiereszti, köhintés szakítja félbe köszönését.

— Örülök, hogy végül mindenki ide ért. — hidegen néz körbe — A mai napon, mint már elmondtam az időben érkezőknek, ezt a területet fogjuk rendbe szedni. — kosarából előhúz három pici gereblyét.

— A fiú nem tartozik a tanítványok közé. — a torz hang szinte üvölt, pedig Chris alig suttog — Ő csak a vendégünk volt tegnap…

— Csakugyan? — Mossamic a második gereblyét Elena kezébe nyomja — Talán nem csepegtetett ő is a jövő kertjébe?

Egy kósza pillantás csupán a két fiú felé és a sötét üveg mögött a válasz bent ragad. David baljában tartja szerszámát, jobb keze mégis Marco előtt csipegeti az ottmaradt kavicsokat. A kisfiú szája fülig ér, a nagy arcáról is lassan múlik a riadtság. A vezér némán hajt fejet, de a csend szinte azonnal megtörik, oldalán a kommunikátor hangosan reccsen.

— Első Harcos, itt a Császári Rezidencia! Jelentkezzen!

Mintha semmi sem történt volna, Chris szoborként áll tovább, még szeme sem rezdül, csak némán nézi a Védencét nevetni.

— Első Harcos! Kérem jelentkezzen!Rendkívüli helyzet alakult ki!

Mossamic kimérten fordul, halk léptekkel közelít az ember felé. A kijelölt terület sarkánál torpan meg, csak tekintete halad tovább.

— Első Harcos, önt ott várja a kötelesség. — hátat fordít — A miénk itt van előttünk. — köhint — Vagy úgy véli, nem bírunk vele?

— Első Harcos, itt Zagir Ezredes! Jelentkezzen!

A válasz ismét bent marad. Mona a páncélhoz lép, karjaival óvatosan körbe öleli. Egy halk suttogás elég, Chris mozdul, rádióját ragadja.

— Ezredes, Itt az Első Harcos! Hallgatom!

— Első Harcos, elsődleges készültség lépett életbe! A Császár azonnal a Főépületbe kéreti! Légifogatot küldünk önért, hol van?

— Szükségtelen! Indulok, Ezredes! — visszaakasztja a szerkezetet, egy pillanatra lehúzza sisakját — Mona, ha bármi baj van… Azonnal hívj!

Két sanda pillantás fordul Marco felé, de csak egy néma bólintás felel a halk kérésre. A sisak a helyére kerül, a Fehér Lovag int, szaporodó lépésekkel indul az út felé. A kőburkolaton taposva fokozatosan gyorsul. Sosem próbálta a páncél szél és sebesség tűrését. Eddig. Az erőtér éled körülötte, a színek megszürkülnek, rohanni kezd előre.

A csattogó jelenséget az utcán sétálgatók döbbenten figyelik. Az elnyúló morajlásban a lassan torzuló arcok és az affélék is lajhárként fordulnak, mintha csak egy szikrázó fehér árnyék száguldana köztük. Nincs pusztítás, a fehér út kitart, de hátra-hátra pillantva a távoli menetszele már kezdi kifejteni hatását a polgárok ruháin. Pár perc alatt ér a Főépülethez, az utolsó szakaszon fokozatosan lassít. Egy ezred várakozik az utcán, de nem áll meg tisztelegni, a bejáraton át egyenesen a Császárhoz siet. A Morbor Ökle és a szent hagyományok lábbal tiprása miatt egy kis dorgálásra számít, de a Stratéga mindenre készült magyarázattal. Egyik hamisabb, mint a másik, mégis az igazság vizsgájára kész szavak. Az átriumhoz közeledve Zagir várja. Zaklatottságát nem tudja sisakja alá rejteni. Egész teste görcsben áll.

— Első Harcos… A Kaedru küldöttség van itt… — már fordul is, felveszi a lendületet — A Királyuk már a Császárral tárgyal. Önt is várják!

Az utolsó lépéseknél Chris is izgatottá válik. Nomah vízióiban látott már Kaedrukat, küzdeni, győzni és meghalni is, de élőben még sosem. A kíváncsiság hamar alászorul a nyomasztó légkör párájának. A szokásos kis őrség helyett harminc katona áll az ajtó előtt, tőlük egy kicsit tovább egy egész század, állig fegyverben. Velük szemben az átrium zöld fái alatt óriás lények, furcsa csillogó páncélokban várakoznak. Fémük olyan, mint a Lélekemelő anyaga. Szájuk előtt lemezszerű maszk, fejükön furcsa sisak, az sem takarja egész koponyájukat.

Ahogy közeledik, egyre nagyobbnak tűnnek. Az oszlopnál támaszkodó példány legalább két és fél méter, de talán magasabb. Bőrük szürkés, fura mintájú. Mint a kígyó bőre, csak kőszerűbb. Szemük fekete, pupillájuk nincs, vagy óriási. Emberi léptékkel nézve arányosak, erős felépítésűek. Kezük szimmetrikus, három középsőt és két hüvelykujjat lát. Egyik oldalukon penge lóg bőr tokban, hatalmas kardokat viselnek. A másikon apró pisztoly, az is a páncél fémének anyagából.

Elhalad az árnyékok közt, de megtorpan. Szokatlan érzés környékezi, ismerős, mégis idegen. Mezője szaggatottá válik, a vékony erőtér kicsapó hullámai elvesznek bal oldalán. Fejét forgatja, de nem lát semmi különöset, mégis úgy érzi, hogy figyelik. A Kaedru harcosok a Fehér Lovag páncélját megpillantva felnevetnek. Különös kezeikkel mutogatnak és egymást csapkodják. Chris feléjük indul, de Zagir a bejárathoz irányítja. A remegő katonák kitárják az ajtót, de senki nem kíséri a Császár elé.

A félhomályban az urát látja, hatalmas trónján ülve. Előtte a kör szélén egy Kaedru áll, páncélja díszesebb, ugyanaz a fém, mint a többin. Nem visel fegyvert. Lassan mellé sétál, de tekintetét a Császárra szegezi.„Kéz hátul, bólintás, féltérd a földön.”Pillantása sarkából már a mellette álló lény arcát lesi. Fekete szemében sejtelmes kék fény ragyog.

— Harcosom! Nem is reméltem, hogy ilyen hamar ideérsz! — hangosan dörren — Bemutatom vendégünket, Maledictot, a Kaedru hadurat. Azért jött, hogy…

— Kaedru Király, Thammis Császár! — szemöldökizma rövidet rándul — Ennyi tengelyforduló után már igazán megjegyezhetnéd.

A válasz hatása nem marad el, Chris már kikerekedett szemmel les az idegenre. Nyugodtan áll, mégis szinte fenyegeti jelenlétével a Föderáció urát. Thammis úgy mosolyog rá, mint egy régi barátra, de tekintetében valami az ellenkezőjét sejteti. Maledicto lassan a fiú felé fordul. Kezét ökölbe zárva mellkasához szorítja és meghajol. A Fehér Lovag felpattan, karját háta mögé csapva biccent.

— Te vagy a Morbir Nomosi csata győztes vezére? — fekete szemében erősödik a kék fény — Még más vagy. — fém maszkja mögött, mintha elmosolyodna — Legközelebb majd hosszabban beszélgetünk. — egy lélegzetig fordul Thammis felé — Talán a kertészkedésről is.

A kőfalak közt erősödik a zúgás. Chris bőrén érez valami szokatlan, kellemetlen nyomást. Áthatol a páncélján, egészen csontjáig ér. Karján feláll a szőr. Nem akar mozdulni, teste mégis megrázza a fémet.

— Maledicto azért jött, hogy tárgyaljunk közös határainkról. — dörren ismét Thammis hangja — De ragaszkodott hozzá, hogy láthassa a Legendát, mielőtt távozik. — arcára egy félmosoly görbül.

A zúgásban Chris már meg sem hallja a Császár szavait. A finom kék ragyogásba felejtkezve bámulja a Királyt. Nem tudja honnan, de ismerős neki. A hideg karmok marják hátát, mellkasát mégis furcsa melegség feszíti. A szikra is pulzál benne, egyre vadabbul rángatja.

— Harcosom, távozhatsz!

A nyíló ajtó vakító fényére eszmél. Még egyszer tiszteleg a Császárnak, majd hátat fordít. A katonák közé lépve a Kaedrukra pillant. Ismét mutogatnak, furcsa nyelven kattognak, mégis érti, hogy sértegetik. Rendezetlen ügyük máskorra marad. Fejében a gondolatok tiszták, Mona és a Védencek képe lebeg az Üres előtt. Szó nélkül indul az oszlopok mellett, de az árnyak közt újabb dermesztő hang dörren.

— Te vagy az, aki miatt át kellett utaznunk a fél univerzumot?

A szavak gazdáját keresve Chris a fejét forgatja. Nem lát senkit, amíg a Kaedru ki nem lép a fényre. Arcát fekete festék csíkok és sötét maszk takarja. Páncélja elnyeli az átrium világosságát, olyan, mint az éjszaka csillagok nélkül. A gigászi óriás a Fehér Lovag fölé magasodik, egyre fenyegetőbben mered a páncélos emberre.

— Nálad lenne Nomsimah Örök Fénye? — egészen közel hajol a sisakhoz, mintha az üvegen át is látná viselőjét — Nem hinném!

Karjában megfeszülnek az izmok, lassan ökölbe szorul keze. Chris hátrálni kezd előle. Lábát enyhén fordítva kitámaszt, jobbját hátra feszíti, balját arca elé emeli. Felnéz a fekete szemekre.

— Annuntian! — Maledicto hangja szétfut — Vendég vagy! Viselkedj!

A sötét lény nem mozdul azonnal. Vár egy lélegzetet, szimmetrikus öklét megropogtatja, csak utána fordít hátat. Hangtalan lépteivel indul el a zárt folyosó felé. A testőrök is gyülekeznek. Nagy méretük ellenére ők is halkan járnak, csak páncéljaik csengenek rajtuk. Maledicto Chris mellé lép, vállvértjét megszorítva kedvesen szólítja.

— Ne törődj most a fiammal. — a távozó árnyékra mutat — Példás Kaedru, csak még egyikőtök sem tudja.

— Képzelem… — fújtatása megrázza a torzítót sisakjában.

A Király elé sétál, féltérdre ereszkedik, mégis fentről tekint a sötét üvegre. Maszkja alatt sercegnek a szájizmok, fekete szemeiben erősödik a kék fény. A hideg karmok ismét végigfutnak, de már nincs melegség, egyre nehezül a fehér páncél a különös tekintet alatt.

— Megszereted majd, miután álcád elolvad! — suttogja — A kormos szilánkok közt rátaláltok egymásra.

— Az álcám? — hunyorogva néz fel — Ha ez valami vicc, én nem…

— Kérlek, bocsáss meg nekem! — lehajtja fejét — A Tréfás Király néha csak fecseg, amikor több a gondolata a kelleténél. Hidd el, nem is akarlak zavarni a barátok éjszakája előtt! — felnéz — Megbocsájtasz?

Ismét feláll, öklét mellkasára szorítva meghajol, majd hátat fordít. Katonái mögé gyűlnek, Chris megdermedve áll köztük, de észre sem veszi a körülötte álló tíz gigászi testőrt, a várakozó királyra mered.

— Bocsájtsak meg?

— Máshogy nem lehet!

A csilingelő vértek elindulnak. A szavak hatása alatt az ember mozdulatlanul nézi a távozó óriásokat. Percekig áll a köré gyűlő fekete fehér egyenruhák között, de csak a folyosó végén eltűnő sereg képe hozza vissza az eszméletbe. A kérés még sokáig ott marad vele, mintha a Király alázatos hangja több lett volna puszta udvariaskodásánál, másról szólna, máskorról, mint a hirtelen látogatása. Zavarodottan búcsúzik Zagirtól, karjával lendít az őröknek, majd sétálni kezd, feje így is megtelik kérdésekkel, mire a Főépület kapujához ér. A távolban már emelkedik a furcsa jármű. Egy Kaedru szállító dübörgő hajtóművei rázzák a várost. Nem lángot bocsát, mintha fény emelné a gépet. Miközben fordul utána, szeme megakad. Nem a levegőben, azon túl, a sötét űrből csillan valami burkolata. Egy fehér folt, mégis látszik, miféle. Egy negyed földi hold méretű gépezet képét látja. Az épület előtt a katonák is felfelé merednek. Sisakjuk alól remegve súgnak össze.

— Az Univerzum Sikolya… — mutat az egyik — Kaedru Csatahajó… — fújtat egy másik — A gyilkos horda… Szörnyek. — már zúg a tömeg.

A Lovag nem lép közéjük, tekintete az égről a távoli városrész képére fordul. Ismét futni kezd, szalad az Iskola felé. Az útjába kerülő népeket minden irányba cikk-cakkozva kerüli. A menetszél szinte megelőzi utána érkező borzalmas csörgő hangját.

A nyitott kapuhoz közeledve lassít, a szárnyak közt átcsúszva áll meg. Érkezésének szele felcsapja a port a bejárat sétányán, döbbent pillantások fogadják a látványos belépőt. Sisakját lekapva lép a felgereblyézett föld elé.

— Visszaértem! Lemaradtam valamiről? — vigyort villant, de szemei már a porban fekvő Marcot fürkészik — Valami érdekesről esetleg?

— Éppen a gáncsolás gyakorlatát mutattam be. Ha megbocsát, folytatnám. — legyint hidegen — Akkor a párokat kérném a küzdőtérre.

A megművelt földdarabkán a két apróság egymással szemben felveszi a kezdő pozíciót. A terület másik felén Mona várja a tápászkodó ellenfelét. A Tündér arca fehér, pont, mint Elenáé, de Marco tekintete a legijedtebb, csak David élettel teli köztük, mosolya is kiszélesedik.

— Mester, talán jobb lenne, ha Mona és én gyakorolnánk.

— Első Harcos, ön talán segített a föld megpuhításában?

— Nem, de van valami, amit még...

— Harcosként nem illendő más munkájának gyümölcsét élvezni.

Egy hideg mozdulattal fordít hátat, kezeit maga mögött szorosan összezárja. Chris mellé lép, fejét oldalra billentve súg oda.

— Mester, kérem, én úgy vélem ez nem jó ötlet!

— Első Harcos, én nem szólok bele, mit és hogyan beszél a Császárral. — nem viszonozza a pillantást — Kérem, ön se szóljon bele az én dolgomba. — köhint — A tanítványok kezdhetik a gyakorlatot.

Chris nagy lélegzetet vesz, még közelebb hajol, de szeme fennakad. David, mint a villám, a térdét rogyasztja, egy pillanat alatt rúgja ki Elena lábát. A kislány csattan a földön, de grimasza azonnal enyhül. A kisfiú már kezét nyújtja kedves mosolyával. A kör fordul. Elena ügyetlen, apró lendülettel próbálkozik. Alig ér hozzá, David mégis szinte hanyatt vágja magát, teljes erejéből. Esetlen kísérlete átlátszó, de működik. A gyerekek már vihogva csapkodják egymást a földhöz.

Mona és Marco még dermedten állnak szemben, egyik sem mer mozdulni, de Mossamic elunja a várakozást.

— Asszonyom, ön kezdi!

A Tündér keze ökölbe szorul. Tele szívja tüdejét, térde guggolásra rogy. Jobb lábát kinyújtva fordul lendületből. Marco rémületében felugrik, a gáncsolási kísérlet elsuhan alatta, de földet érve megbotlik egy széthulló rögben. Oldalára esik, a felcsapódó por beborítja.

— Nem kérem, Fiatal Úr! Az elhárítást és az álcázást majd egy másik alkalommal gyakoroljuk! — a bajusz alatt egy kis mosoly görbül — Újra, kérem! Legyen jó partner és hagyja magát elgáncsolni!

Mire ismét szembe állnak egymással, a jeges hangulat már oldódni kezd, de órák telnek el a próbálkozásokkal, mire a két szív egy kicsit megnyugszik egymással szemben. Lassan alkonyra hajlik a nap állása, de Chris még mindig a mozdulatokat figyeli a távolból. David ösztönösen végzi a gyakorlatot. Nem veszi komolyan, mégis megdöbbentően gyors. Elena inkább lelkes, mint ügyes, érezhetően a fiú tartja benne a harci szellemet. Mona és Marco még görcsösen mozdulnak. Eséseik mások, mint a gyerekeké, teljes testtel csapódnak a földnek, a puffanások szinte rázzák a talajt.

— Jól szórakozol, Chris? — a hideg hang a kapu mögül fut szét.