Utolsó simítások

A hajnal első vörös sugarai a kovácsműhely betört ablakain át érik az embert. A gyerekek utolsó simításaikat végzik, Stocis ereklyéje két izzó acélon csattan. David kifújja magát, Elena verejtékes homlokát törölgeti. Civil ruhája ujján a fekete korom sárként kenődik, mégsem fintorog, nagy kerek szemekkel fordul bátyja felé.

— Jók lesznek? — mellkasát kidülleszti — Hasonlítanak?

— Tökéletesek! — hátrasimítja a lány haját — Tetszeni fog nekik!

A gyerekek ruháján egy-egy fekete nyúl domborodik, acélból öntötték, majd rangjelzés méretűre lapították. Újabb kettő izzik a hatalmas üllőn, Chris erőterét kesztyűként ébresztve veszi kezébe, pajkosan megforgatja, majd a Tündér felé tartja.

— Mona? — elvigyorodik — Szerinted is tetszeni fog nekik?

— A harcoskának biztosan. — kiölti nyelvét — A Boszorkánynak talán.

— Remélem. — az ablakra pillant — Szerintem szép ajándék a…

Felvisít, az erőtér kihagy, az izzó fém megégeti ujjbegyeit. Az acél koppan a földön, vinnyogva lengeti kezét. Az öreg kovácsok felröhögnek, egy-egy gúnyos odaszólás is csattan a kesztyű hiányáért. Az ember csuklóján szorítást érez, Mona megmarkolja, húzni kezdi egy merítőhűtő felé. Nem kérdez, belenyomja. Az égő érzés alig enyhül, de a vezér magán erőt véve elhallgat.

— Tizenhárom napja, Chris! — összevonja szemöldökét — Itt az eredménye! Ennyi volt! Lefújod a próbát és hazamész aludni!

— De hát aludtam… — szemét körbefordítja — Tegnap előtt… Előtt…

— Az nem alvás volt! — vörösödik, de már nem fogja vissza hangját sem — Az önkívületben látott vízióid közben nem pihensz! Hazamész!

— Persze, hazamegyek! — kihúzza kezét a vízből — A próba után!

Nem vitázik tovább, fut, mint a nyúl. A Tündér kiáltásai a kis beugróból utána zúgva az egész csarnokot bejárják. A két gyerek ott áll, ahol a pórul járt kitűző földet ért. Lefelé bámulnak, Elena arcát a rémület, Davidét a gúny színezi. A kisfiú fogót markol, az üllőre teszi.

— Ez lesz a Hercegnőé. — vigyorogva néz bátyjára — Olyan, mint ő.

— Inkább olyan, mintha kiesett volna a tízedikről. — Chris ajkára harapva fojtja vissza feltörő kacaját — Jó lesz, már nincs több időm!

A szomszéd pultról elmar egy hálós zsákot, a hűlő acélokat belebillenti. Helyére teszi az üllőt, majd Védenceihez térdel, szorosan átöleli őket, szinte rájuk borulva húzza magához a két kis testet.

— Megmondom nekik, hogy ti készítettétek. — sóhajt — Meg azt is, hogy Alenáét elejtettem. Biztosan tetszeni fog neki így is.

— Elejtettük! — David kihúzza magát — Nem mehetünk mégis veled?

— Igen! — Elena felsikolt — Látni akarjuk, ki az az Üres!

A szemöldök felszalad, egy gyors fejrázás követi. Elengedi Védenceit, talpára áll, a hálós zsákot ismét magához veszi. Fordul, de meg is torpan, a zafírpár mered rá, a Tündér öklei már remegnek mellette.

— Mi lesz, ha megsérülsz? Ha összetöröd magad?

— Hát… — megvakarja tarkóját — A Morbor Ökle akkor is megvár.

— Chris, én komolyan beszélek! — szemöldöke nagyokat rándul — Tizenhárom napja nem aludtál! — átöleli — És vele akarsz küzdeni!

— Alena vigyáz rám. — suttogja — Tudja, hogy megnyúzod, ha nem.

A remegés megmarad, az ölelés sem ereszti még, hosszú szuszogásokig szorítja magához, arcát is hozzá dörgöli. A Harcos szabadul, széles mosollyal int, azután kimért léptekkel indul kifelé. Lesöpör egy tálcát, gurulnak a csapágyak. Nem áll meg, visszakiált.

— Sajnálom!

Kiront az épületből, felnéz a sárguló fénykorongra.„Napkeltét mondtam… Miért nem későbbre kértem?!”Az Iskola felé rohan tovább, gyorsító erőterét éleszti maga körül. Az utcán szállingózó lelassult idegen lényeket kerülgetve száguld. A kapu már tárva várja. A Tizedes emberei bőszen dolgoznak a belterekben. Ágyakat hordanak, kisebb-nagyobb bútorokat visznek.„Még a holnapi költözés is…”Gondolatai ezer felé futnak, Tokan Mester tanai szinte elvesznek az apróságok özönében. A folyosókon át a négyes edzőcsarnokba igyekszik, csak egy-egy intéssel rohan a dolgozó bajtársak között. A küzdőtér ajtaja mögött Alena vár, türelmetlen tekintete lassan fordul a fékező Chris felé. Cipője sikoltva küzd a tapadásáért, éppen csak nem gázolja le barátját. A Hercegnő a civil ruhás Harcos elé lép, szerepét felvéve kezd csípős hangján beszélni.

— Illetlen dolog így megváratni az üzlettársad. — köhint — Már azon gondolkoztunk, hogy mi is haza megyünk reggelizni.

— Sajnálom. — lesüti szemét — Az én hibám, hoztam valamit...

A hang torkán akad, Marco a terem közepén áll. Már Üres. Harci üzemmódban várja a parancsot, rezzenéstelenül mered a homályba. Chris hozzá közeledve ernyedt testét nézi. Izmai lazák, tartása megrogyott, de haja rendezett, a ruhája Alena parfümjétől illatos.

— Sajnálom, Marco. — lehajtja fejét — Azt hittem, beszélünk, mielőtt elkezdjük. — mélyet sóhajt, a hálós zsákot a nőnek dobja — Próbáljuk a negyedével… Add parancsba, kérlek!

Válasz nincs, a zöld szemek a fiúra néznek, egy rövid bólintás is elég, az Üres izmai máris megfeszülnek. Tekintete fordul, ökle lendül. A védekező bal alkaron csattan az ütése. Csapás sújt vissza. Marco arcát éri az ököl, puffanása visszhangzik a falak közt. Egész törzse hátra hajolva csavarodik, de lábain stabilan áll. A visszatérésből lendületet véve öklével ellensége mellkasát célozza, ujjai mentén süvít a levegő. Chris keresztbe tett karjaival hárít, lábát lendítve arcra céloz. Ellenfele egyensúlyából kibillenve fordul a levegőben, kezét a földre támasztva löki talpra magát. Ismét szemben állnak egymással.

— Állj! — Alena kiáltása elfut — Mit akarsz elérni, Chris?

— Felmérem az erőinket. — elmosolyodik — Ha közönség előtt fogunk harcolni, élethűen kell csinálnunk. — a fiúra pillant, ökleit arca elé emeli — Jöhet a háromnegyede!

Az Üres eltűnik szeme elől. Egy hatalmas nyomást érez hasában, dermesztő fájdalom kíséri. A reggeli hal ízű sav egészen torkáig mar fel, miközben lábai a földtől emelkednek a levegőbe, a lendület hátra sodorja. Nem tart sokáig. Arcán a forró ököl rajzol mintát, nem a bőr, az erőtér. Röptének iránya változik, a Hercegnő felé száll magatehetetlenül, de már lábán hirtelen szorítást érez. A sebessége elfogy, térdében az ízület ropog, ahogy az ellentétes erő fordítja. Marco hatalmas lendülettel vágja a hideg kőhöz, a felpattanó szilánkok szállnak a levegőben. A törmelékben fekvő Chris karjai remegve emelik el a porból. Szájából vér serken, mégis mosolyog, pedig a démoni fiút nézi.

— Egy egyszerű katona nem testeket fog látni… Félisteneket árnyékként cikázni a csatamezőn! — felnevet — Legendákat! — fogai összeszorulnak, köztük süvít a levegő — A teljes erejét használja!

— Megőrültél! Meg fog ölni!

— Alena! — hörögve kiált, miközben karjait maga mellé szorítva emeli ökleit — Csináld!

Az utolsó néma bólintás biccen. Chris körül lobban a gyorsító mező. Erei kidüllednek a feszülő izmokból, a színek eltűnnek, a fények megkopnak. Nyúlik a hang, a levegő olvadt tükörként hajlik körülötte. Lüktet az erőtér, a lassú pulzálása szívveréséhez igazodik. A két harcos elrúgja magát egymás felé, lábaik nyomán rezeg a burkolat. A szél sikítása mély dübörgésként morog testük körül.

Alena szinte csigaként kapkodja a fejét, összerándulásai elnyúlnak az időben. Rossz felé néz, mintha a hangok egészen máshonnan szólnának. A terem teljes területén szaporodnak a jelek. A falakon lábnyomok roppantják a követ, a burkolat darabjai úgy indulnak el, mintha a gravitáció ellustult volna. Chris a széteső teret nézi, miközben a kupola felső részében küzdenek. Tíz emelet magasan csattannak az ütések. Egy utolsó hatalmas dörrenés rázza meg az épületet, a mező elenyészik, a két test kétirányba hullik alá. Egyszerre csapódnak a földbe, a puffanás mégis szinte csendes az utolsó ütés visszhangjához képest. A két harcos a törmelékben fekszik.

Alena közéjük szalad, fejét kapkodja, de Chris nem látja az arcát a hunyorgásban. A kopogás távolodik, a fiához fut. A Hercegnő légzése gyorsul, az Üresé egyenletesen lassú. Az ember mozdul, a fájdalom mindenhol tépi, de a törmelék gördülni kezd. A fiú arcán lila foltokat és vért lát. A ruha megszaggatva fogadja, égett nyomok csúfítják mindenütt. Alena magához öleli az ernyedt testet. Egy kő nagyobbat koppan, pillantása fordul. Szeme megremeg. A talpára álló Chrisre néz, aki öklét emelve lassan kitámaszt. Folytatná, de már nincs kivel.

— Te tényleg... — suttogja — Tényleg őrült vagy!

— Dehogy. Csak egy Sötét Lidérc.

A szikra egész testében lüktet, a megfeszített koncentrált energián szinte táncot járva pumpálja tovább az erejét. A Harcos elindul, könnyed mozdulatait izmainak ropogása kíséri. Alena szemei minden lépés után egyre kerekebbek, pupillái teljesen kitágulnak a remegésben. Úgy szorítja fiát, mintha egy fölémagasodó szörnyeteg árnyékában várná a véget. Egy könnycsepp gördül, csobban Marco arcán. Chris a zöld szemek tükrében meglátja sajátjai borostyán izzását, eszelős mosolya felett. Megáll. Lehajtja fejét, testében a lüktető erőt kezdi összepréselni, a megvadult szikrát végül visszatereli tarkójába. Újra felnéz, a smaragd tükrökben már csak a barna szemeket látja a kedves mosolya felett. Letérdel, karjait óvatosan Marco háta és lábai alá csúsztatja, de Alena nem ereszti.

— Te... Te mit csinálsz, Chris?

— Nem hagyom itt a hideg kövön. — emelni kezdi — Fent már ágyak várják. Gyere, válassz neki szobát!

— Azt hiszed, hogy ezek után itt hagyom?!

— Nem. — mosolya nem lankad — Szeretném, ha te is maradnál. Mindketten ott leszünk, amikor felébred.

A nő karjai görcsösen fogják, az apró remegések végül mégis eleresztik. Az ember feláll, ölében az eszméletlen fiú fejét gyengéd billentéssel a vállára dönti. Halkan indul vele az ajtó felé, de a mozdulatlan Hercegnőre pillantva megáll. Nem szól semmit, csak békésen várakozik, amíg az ezüstös páncél megmozdul a törmeléken. Ujjai alatt az ernyedt izmok aprókat rándulnak. Marco más, mint David, a mező nélkül csak egy törékeny test, mégis felette a száj felfelé görbül. A Hercegnő felzárkózik. Tovább mennek, a hátsó lépcsőházon át egészen a második emelet utolsó szobájáig.

— Válassz kérlek. — fejével előre biccent — Mi a folyosó túlfelén leszünk, Mona és én az elsőben, David és Elena a másodikban.

— Miért csináltad ezt? — a hang jéghideg — Meg akartad alázni?

— Nem. — meg sem rezzen — Féltem a fiad erejétől. Rettegtem, hogy megöl, miközben eljátssza a szerepét. Tudnom kellett, mire képes.

— Most mennyivel jobb? — az ezüstös páncél vértjei összeérve sercegnek — Mit nyertél azzal, hogy tudod, jóval gyengébb nálad?

Egy óvatos pillantás fordul a sérült fiú arca felé. Olyan békésen szuszog, mint egy jóllakot kisgyerek a puha ágyban. Chris egy lélegzetig nézi, majd mosolyogva fordul a remegő nő felé.

— Én biztosan nem fogom megölni.

A vértek elhallgatnak, a harag lassan eltűnik a zöld szemekből. Elcsendesedik a folyosó, túlfelén a katonák is elindulnak az első lépcsőház felé. Nem marad más, csak a békés szuszogás.

— David szobája mellé. — suttogja Alena — A fiúk jól kijönnek egymással. — üresen sóhajt — Másról sem beszél, csak a barátjáról.

Halkan koppannak a léptek, a hosszú folyosón Chris óvatosan halad, karjában a harmadik tanítvánnyal. Beérnek a szobába, Marcot a zöld lepedős katonai ágyra fekteti. Az asztal mellől elhúzza a széket, a fiú jobb oldalához teszi. Nem ül le, kezével a Hercegnőt kínálja vele.

— Nem ülök le. — hidegen legyint — Nem is értem, hogy gondolod?

— Én jobban szerettem, ha ültél mellettem.

Összenéznek. A lámpák halkan zizegnek, a fiú szuszogása hangosodik. Ujjai már egy-egy finom rángással mozdulnak, de arca még nem rezzen. A szék aprót nyikkan, Alena leül, kezét a lassan eszmélő Marcoéra teszi. Óvatosan simítja végig, egy kis ív is megjelenik ajkain.

— Anya! Hol vagyunk? — a barna szemek fordulnak — Mi történt?

— Itthon vagy, fiam. Hazaértél…

A fiú szétnéz, szeme megakad az emberen. Mosolya kiszélesedik, megpróbál felülni, de arcát összerántja a grimasz, feje puffan a párnán. Keze mozdul, végigtapogatja sajgó tagjait. Újra felnéz.

— Elestem? Nagyon?

— Egy kicsit. — Chris átlép a küszöbön — Úgy tíz emeletnyit.

Saját szobájukba siet, a félig berendezett szekrényben kezd kutatni. A sok orvosi lim-lom közt végül megtalálja, amit keres. A tégellyel indul vissza, amit még a Boszorkány adott neki a Lélekemelő vágásaira. Fut, lassít és az ágy mellé térdel. Szó nélkül kezdi kenegetni az anyját faggató fiú sebeit. Alena válaszai lassan elfogynak, a suttogássá vékonyodó hangja is elveszik a kérdések között.

— Velem gyakoroltál, Marco. — az ember felegyenesedik — Jól el is láttad a bajom. — megérinti feldagadt arcát — Nagyon ügyes voltál.

A fiú lélegzete elakad, többször is végigszalad tekintete a titánként álló vezéren. Egy kis mosoly görbül szájára, csendben szuszog tovább, mintha elfogytak volna a kérdések. Chris Alenára néz, oldalán a felakasztott hálós zsákra mutat. Átveszi, megbontva tenyerébe borítja a két feketeacél jószágot.

— David és Elena csinálta. — a fiú kezébe adja — A fürgenyúl a tiéd. — elmosolyodik — Alena, ez egy kicsit viharvertebb. — félre néz — Lehet, hogy a kapkodásban véletlenül leejtettem.

— A tízedikről? — kiszalad egy rövid kacaj — És még rá is lőttél?

Chris ránéz a morcossá torzult jószágra, hasán egy mélyedés is éktelenkedik, amit a kisfiú okozott a fogóval.

— Legalább méltó lesz a viselőjéhez. — felnevet — Egy Harcos, akire még sosem lőttek rá, az valamit biztosan rosszul csinál!

Alena dermedten ül az elhaló nevetésben. Nem a jószágot nézi, az emberre bámul, tekintetében valami sosem látott csillan vissza.

— Most olyan voltál, Chris. — suttogja — Mint ő… Enerin.

— Harcos? — hajához kap, vakarni kezdi — Vagy mint egy hercegnő?

— Mint egy mester.

A sercegés megáll, az ujjak apró rándulásokkal ereszkednek vissza az ember nyakáról. A szó ottmarad. Nem melegséggel tölti el, valami megmagyarázhatatlanul rossz érzés terül el benne. A szikra megdermed, a pulzálás elenyészik, mintha eltűnt volna tarkójából.

— Mester? Én? — átfut hátán a remegés — Én nem vagyok mester.

— Én másképp tudom. — páncélja alá nyúl, egy feltekert pergament húz elő, kecsesen nyújtja előre — Mossamic is velem ért egyet, Chris.

A papír melege eléri az ember elhűlt tenyerét. Parfümillat árad belőle. Esetlenül tekeri ki, a hét bolygó címere alatt az Első Harcos Iskolájának hitelesítő okiratát pillantja. Szeme megakad, az intézmény alapító vezetőinél két igazgatót lát. Már nem remeg. Reszket.

— Ilo Mossamic Mester. — suttogja — Christian Morales… Mester.

— Egy kis apróság. — rámosolyog fiára — Marco sem tanulhat holmi jött-ment Első Harcosoktól. — köhint — Meg kell adni a módját.

A papír lassan elhomályosodik, a föderációs üres szavak alatt már csak a két nemesi ellenjegyző tanú nevét látja.„Alhena Nie Varbener és Marchao Nie Varbener…”Bőrén gördülnek a hideg cseppek, már nem tud felnézni, elrejti arcát a dokumentum mögé.

— Nem tudom, menni fog-e.

— Kicsit későn jut eszedbe emiatt aggódni, Chris. — egy puha tenyér simítását érzi kezén, a meleg hang azután visszanyeri megszokott hűvösségét — Tudom, hogy mesterként is felnősz a feladathoz.

— Megpróbálok… — hátrálni kezd — Most mennem kell! — kifordul az ajtón, átszalad az első szoba asztalához, a súlyos tekercset letenni.

Már nem hallja Marco halk kérdését, sem a Hercegnő kimért búcsúját, csak az egy szó zúg benne egyre rémisztőbben. „Mester…” Futni kezd, lerohan a lépcsőkön, elszáguld a Tizedes mellett, a főbejáraton kirontva szinte felborítja a két újoncot. Vágtázik. Talpai alatt remeg a kő, pedig nincs erőtér, a színek is tiszták, csak a világ elmosott előtte. Zihál, fullad, már oldala is szúr, végül sántikálva ér Tokan fehér falaihoz. A kapu előtt éri utol valami, keze már nem érinti meg a panelt, térdére rogy, úgy fuldoklik egy karnyújtásnyira mesterétől. A szikra sehol. Fejében kavarognak a gondolatok, de a Stratéga nem tesz rendet, mintha eltűnt volna ő is, akárcsak a Harcos és a Férfi. Egy fiú reszket a szárnyak előtt, könnyei hullanak, hátát beborítja a verejték. A percek szaporodnak, órák lesznek. A kelő nap eléri a delelőt, a kő forr, de a testét mégis a hideg rázza. Az utcán eljáró kevés alak rá sem néz, a civilruhás nyomorult még lesajnáló pillantásokat sem kap, csak egy idegen az idegenek közt. Már lefelé tart a nap, mire újra megmozdul. Izmai erőtlenek, az acélos test éppen csak talpra tud állni. Nem néz a panelre, a lakosztály felé indul botladozva. Újabb órák vesznek oda. Már vöröslik az ég, mire a magas tornyot megpillantja a távolból. Az előcsarnokban nem int a portásnak, lesütött szemmel vánszorog a liftig, a felfelé száguldó szerkezet kishíján a padlóba passzírozza. Az ideiglenes otthonának utolsó estéjén az ajtó mögött sötét csend fogadja. Sem Mona, sem a gyerekek nem várják, a szobák üresek. Éppen csak belép, mögötte egy másik felvonó cseng. A zsivaj megérkezik, lángolt hal illata kíséri. Két test csapódik az embernek, a kis karok valósággal összeroppantják. A kiáltások elcsendesülnek, a Tündér talpainak toppanásai megállnak az ember mellett.

— Tizenhárom napja. — hangosan szusszan — Ti mentek mosakodni, te oda leülsz! — mutató ujja görcsösen mered a kanapéra.

A Védencek, mint egy vert hadsereg, úgy vonulnak a fürdőbe. Chris a kanapéhoz botorkál, leül, ujjhegyével megérinti feldagadt arcát. Megrándul a fájdalomtól. Mona az ételcsomagokat az asztalra teszi, orvosi táskájához lép, kitárja száját és pakolni kezd. Üvegcséket és pamacsokat szed elő, majd az ember mellé teszi. A mosdóból érkező Elena kezét ragadja, szembe állítja a gubbasztó sebesülttel. A palackok tartalmáról és feladatáról kezd el beszélni. A kislány kezébe pamacsot ad, majd belocsolja egy bűzös vegyszerrel. Ujjával egy horzsolásra mutat, kezét vezetve ecsetel, halk instrukciókkal tanítja. A sérült hang nélkül tűri a csípős, szúrós szagú löttyök okozta fájdalmat. Elena jól szórakozik, érdeklődve figyeli az életmentés szavait.

A kisfiú mögöttük csendes lapítással figyeli bátyját. Tekintete el-elkalandozik az illatos ételek felé. Apró léptekkel lassan oldalazik, mint aki az első szabály szentségének oltárán készül áldozni.

— David! — az ablaküveg rezdül a kiáltástól — Várj türelmesen!

A két fiú felváltva pislog a szigorú Tündér felé. Nincs harag az arcán, mégis a kék szemek egyre baljósabban forgolódnak az üvegek között. Elena leecseteli az utolsó karcolást is, pocakjának korgása végül a beteg túlélésével zárja az életmentő beavatkozást. Mona az asztal felé tereli a gyerekeket. A kazettás fal szerkezetet megérintve egy rejtett szekrényt tár fel. Fehér tányérokat és ezüst színű kétágú villákat vesz elő. Chris döbbenten ül a rejtekre bámulva. A kanapéról felküzdve magát a különös tárolót lesi, a szigorú pillantás végül visszaűzi helyére. A lány a evőeszközöket a gyerekek kezébe adja, de ők csak grimaszolva forgatják a furcsa szerszámokat. Egy dobozt bont meg, a fém lapáttal szedni kezd az éhes szájak elé a tányérokra. David a villát letéve markol rá az első falatokra, az étel mégsem jut el szájáig.

— Mit is beszéltünk meg, Fiatal Úr?

— Hogy nem fogsz szégyenkezni a Hercegnő előtt, mert úgy eszünk, mint a vadállatok. — a gépies hangot unott pillantások követik.

David az ételt elengedve ismét kézbe veszi a fémet. A parányi gyümölcsöt kezdi böködni, Elena az ételtorony mellett kukucskálva figyeli a kísérletet. A falat felszúrása után, a kisfiú fél szemmel a Tündért nézi. Elégedett bólintások nyugtázzák a sikeres lépést. A neheze még hátra van, a falat bejuttatása a célterületre. Egyszerűnek tűnik, de csak harmadszorra sikerül. Az első rágások előtt egy megerősítő hajsimítás adja meg a lelkesedést a folytatáshoz. Elena is nekiveselkedik, a második próbálkozását már siker koronázza. A hosszúra nyúló vacsora vége éjszakába hajlik át, az ember már az esti fürdésen is túlesik, de még tart az étkezés. A szúrós eszközökkel való ismerkedés háromszorosára növeli a megszokott lakoma időt, a csámcsogás és egyéb civilizálatlan szokások is megkapják a maguk tilalmait. A jóllakott Védencek végül a fürdő felé indulnak. Mona a tárolóba helyezi a piszkos tányérokat, villákat és a szedőt. Chris résnyire hunyt szemhéjai mögül leskelődik.„Piszkosan teszi el… Nem túl logikus, higiénikusnak végképp nem nevezném...”Az eddig dobozokból kézzel evő csorda vezére valamilyen föderációs sötét praktikára gyanakszik. Az ajtó záródik, a Tündér a kanapé mellett elhaladva halkan szól hozzá.

— Reggelre letisztítja.

A meleg hangtól a hideg fut át az ember hátán. A kedves kis kacaj a végén az utolsó szikra. Szétnéz a lakosztályban. Idegennek érzi magát saját szállásán. Horzsolásai lüktetnek, a ruhája alatt megbújó lila foltok lángolnak. Összehúzza magát, egészen kicsire gömbölyödik a kanapé szélén. A vízcsobogás elcsendesedik, a kis talpak még a bátyjukhoz futnak. Átölelik, majd a hálóba csörtetnek. Halk beszéd váltja a zajokat, Mona lágy hangján a reggeli költözésről mesél, az Iskolai viselkedésről és az új otthonról. A szó megfagy az ember fülében. Távol jár, a kis nyikorgó kertkapu előtt a szülői házat bámulja a Földön. Nem szabadul tőle, a kép megmarad, egészen a kisfiú horkolásáig.

Csend lesz. Üres zúgás veszi körbe, pedig a nagyszobában nem ég világítás. Orra megrándul, a kedves illat körbeveszi, egy meleg hullám követi. Mona mellé ül, ajkaival óvatosan közelíti száját. Összeérnek.

— Jól sikerült a próba? — rövidet kuncog — Marco is így néz ki utána?

— Te Otlaca vagy… — ujjhegyével megérinti arcát — Én ember…

— Ez lett a nap áttörése? — már nem kuncog, kacag — Ti harcosok néha igazán nagy felfedezéseket tesztek. Három ezrelék, Chris.

— Igen… — érzi kezeit eljegesedni — Három ezrelék a különbség…

A lány feláll, a kanapénak támasztott katonai terminált emeli. Lassan sétál vele a táskájához, csípőjét finoman kilengeti. A sok orvosi kellék közé teszi, még hajolás közben fordul vissza pajkos mosolyával.

— Mona, az kell nekem… — suttogja — A tervet át kell néznem...

— Ma estére nekem vannak terveim. — egy magabiztos mozdulattal egyenesedik fel — Holnap költözünk, búcsúzzunk el illő módon a lakosztályodtól! — Chrishez lép, megsimítja arcát — Ez a terv.

A Férfi nincs ott, a Stratéga is eltűnt, a Harcos sem jelenik meg a félhomályban. A civil ruha recsegve csúszik a viharvert bőrön, a fiú magára marad a lángoló Tündér ölelésében.