A rangok mögött

A csattanó ajtó visszhangjában Chris szótlanul válik árnyékává Alena diadalmenetének. A Hercegnő szinte sugárzik, ez még hátulról is jól látható. Járásában már nem csak a határozottság mutatkozik, minden lépést élvezettel tesz meg. Az izmok finom játéka, apró pajkosságok, amik elárulják örömét.

Chris megáll, karjáról lecsúszik a Hercegnő keze. A nő visszafordul, a hunyorgó barna szemekbe néz. Mosolyog, tüdejét félig töltve megelőzi a kérdését.

— Most éppen mire vagy kíváncsi? — egy kevés gúnnyal színezi — Nem téged mentettelek meg, csak a Taktikai Tisztet a megaláztatástól.

— Miért bántod meg mindig Monát?

— Morbor a peremvidékről hozta magával a Föderáció szívébe, de ő sosem nőtt fel hozzá.

— Hogy érted, hogy nem nőtt fel?!

Lassan tűnik el a mosoly a nő arcáról, szinte észrevétlenül párolog, két pislantás közt. A zöld szemek mélyebben néznek a barnákba. Egy villanásig remegnek meg, azután visszatér a határozottságuk.

—Vannak, akik döntést hoznak, mások pedig végrehajtják azokat.

— Mona segíteni akart!

— Igen, de engedetlenül viselkedett.

— De miért kellett megalázni?!

Alena megfordul, fejét kissé előre biccenti, de tartása megmarad.

— Nem akarta elvégezni a frissítést. Szerinte helytelen a kinevezésed.

— De ezt igazán meg lehetne beszélni… Kedvesen is!

— Meddig Kapitány valaki, Chris?

— Hát... — torkán akad az indulat — Én... Én már nem tudom.

Ismét a fiú felé fordul, de arca, mintha nem is az övé lenne. Teljesen érzelemmentes, akárcsak Mona, amikor a gép felpittyent.

— Amíg azt teszik, amit mond. — felnyitja az ajtót, átlép a küszöbön.

A széles folyosón javában zajlik az élet. A sérültek lassan magukat összeszedve helyezkednek. A dolgozók arcán a fáradtság jelei mutatkoznak. Hosszú volt ez a műszak.

— Az elődömet szerették, de nem tisztelték. — fejét oldalra billentve beszél halkan — A hajó sérült, a legénység szintén. Ha haza akarunk jutni, az engedelmesség most létszükséglet.

Chris a sebesültekre és a dolgozókra tekint.„Ha ezt Matechust gyengeségének hívjuk… Alena eltávolítását a legénység fizette meg?”

— Érted a lényeget?

— Igen. Azt hiszem. — újra szétnéz — Azt mondod, ez a szálka ideje.

A Hercegnő némán bólint. A sürgés-forgásban csillogó tekintetek kereszttüzében haladnak a szektor közepe felé. Chris megmarkolja nyakát, bal oldalon falatonként vizsgálja át bőrét. Semmi.

— Nem is éreztem. — suttogja — Mona tényleg ügyes sebész lehet.

— Micsodát? — elkerekednek a zöld szemek — A frissítést?

— Igen. — megvakarja tarkóját — Azt sem tudom, mit csinált, de nem fájt. — lekókad feje — Legalább is az a része.

Alena megáll. Chris három lépés múlva veszi csak észre, élesen fordul, visszasiet hozzá. A szemébe néz, de lefordítja arcát. A Hercegnő úgy bámul rá, mint egy ufóra. Egyre nagyobb nyomásként érzi mellkasán.

— Neked nem mondták el, amikor felébredtél?

— Mikor ébredtem fel? — nem emeli tekintetét, űrcsizmájának orrát nézi, egyre görcsösebben — Volt egy pár ébredés. Tudod… Sok.

— Tényleg felelősségteljes sebész. — a fiút megkerülve tovább indul — Mint amennyire Matechust volt jó kapitány. — döng az acél alatta.

Chris még egy lélegzetig marad, a Monának szánt döfést ezúttal ő kapta. Mélyen talált. Utána indul, de bátorsága már korántsem annyi, mint az árnyas folyosón volt. Felzárkózik, kihúzza magát, még mellkasát is kidülleszti, a levegő mégis erőtlenül szólal meg belőle.

— Mit nem mondtak el nekem?

Egy unott sóhaj előzi meg a megvető zöld pillantásokat. A kisfiús kérdés után a szigor egy pofon erejével csattan, pedig Alena kezei fegyelmezetten lengenek mellette, még csak száját sem nyitja szóra.

— Sajnálom. — csendben halad árnyékként tovább.

Kiérnek a széles cikkből, lassan keskenyedik előttük a falazat. A távolban már látszik a lift, előtte ellátott egyenruhások egész sora áll. Alena megtorpan, vele egyszerre a fiú is. Nem néz rá, újra a csizmái orrát bámulja. Nyakán egy finom bökést érez, puha nyomást, egy ujj érintését. Oldalra sandít, a Hercegnő tartja ott kezét.

— Itt van. Egy ujjpercnyivel a bőr alatt. — a halk szavak melegen zúgnak — Nem nagy, kisebb, mint egy körömhegy. Benned van egy, amióta összeestél a folyosón. Most csak engedélyezte a hatos szintet.

— A tanú szabadon járhat az implantátummal… — suttogja — Ezt mondta a Kapitány, ott, a kantinban. — kezét nyakához emeli, Alena ujjának helyét kezdi nyomkodni, de nem érez semmit a bőr alatt.

— Nem tudtad, mit jelent. — elmosolyodik — Utána beverted a fejed.

— Az egy olyan nap volt. — egyre görcsösebben dörzsöli nyakát — Ilyen neked is van? Ilyen Implantátum dolog?

Egy néma bólintás felel, Alena elindul a kiürült lift felé. Már csendesen kopognak talpai az acélon, mozgásából is eltűnt az a diadalmas játékosság. Chris egy lépéssel lemaradva követi. Gyűlnek a kérdések, mégis hallgat. Odaérnek, a Hercegnő kis terpeszben áll meg, karjait hátul a páncél alatt fogja össze derekánál. Egy lélegzetig nézi a fiú, azután mozdul.

— Elnézést, Kapitány… Hívom! — zsebébe nyúl, előhúzza a kártyát.

Lendíti a panel felé, de csuklóját elkapja a puha marok. Hirtelen mozdulat, mégis gyengéd. Nem feszíti, éppen csak megállítja. Suttog.

— Azt tedd el, Taktikai Tiszt! Csak a kantinban használd, fizetésnél, vagy akkor, ha bajban vagy.

A fiú csuklója felszabadul, Alena ismét háta mögött fogja össze kezeit. A kártya zsebbe kerül, Chris a panelhez ér ujjaival. A lámpa villanásával jelzi, elfogadta a Taktikai Tiszt utasítását. A szabadság íze nem több, mint egy ajtó felnyitása, mégis borzongató érzés az űrbe zárt fiúnak. Rápillant a mosolygó nőre. Csendben várnak.

A Taktikai Tiszt az ajtóra mered, mögötte katonák gyülekeznek. Hátra-hátra leskelődésével szemléli a növekvő tömeget.„Ezek hozzám jönnek? Ezek hozzám jönnek!”Elfut hátán a hideg. A mozdulatlan nőre les, pillantásaik csak egy villanásig találkoznak. Alena sóhajt, hátra fordul.

— Mit óhajt, Százados?

— Föderációs Vezető... Elnézést! Kapitány! A katonai erőforrás beosztásokat egyeztetném a Taktikai Tiszttel...

— Megbeszélést tartunk! A meglévő parancs és ütemterv van érvényben! — ridegen szól, majd visszafordul.

A katonák ahogy jöttek, úgy vágtatnak el, a Hercegnő komor arccal mered a liftajtóra. Chris egy lopott pillantást vet oldalra, így tekintetük újra találkozik. Alena sejtelmesen mosolyog.

— Látod, nem nehéz ez, csak gyakorolni kell.

— Kapitány, nekem fogalmam sincs arról, mit kérdeztek.

— Szerinted Morbor maga készítette a beosztásokat?

— Őszintén nem tudom...

Az ajtó kinyílik. Alena még egy nagyot nyújtózik, mintha éppen csak most kelt volna fel, majd oldalra fordul, megsimítja az ember vállát.

— Megmutatom a lakosztályod, utána jelentést kell írnom az eseményekről. A többit holnap megbeszéljük.

Chris a lift belsejébe tekint, de valami az ellenkező irányba húzza. Egy zöld ruhát lát maga előtt, ami az ágyon összehajtva egyre méltatlanabbnak tűnik szemében. A hercegnő belép, a fiú nem követi.

— Te nem jössz?

— Még el kell intéznem valamit!

— Taktikai Tiszt… — rövidet sóhajt — Ha az Egészségügyi Tiszthez mész, tedd meg, hogy nem közönség előtt csinálod. — megnyomja a gombot — Ennyit kérek.

A záródó ajtó csapódása megrázza a fémet és valamit ott belül. Magára marad.„Nem tiltotta meg… Nem is parancsolt…”Gondolataival összezárva indul vissza útjára.„Mibe keveredtem már megint… Csak egy buta ruha! Monát nem is érdekli.”

Az orvosi szinten sétálva a sérülteket figyeli. A folyosók egyre csak ürülnek, ahogy a fáradt dolgozók ellátják őket. Chris volt szobája felé tartja az irányt.„A hideg szemek… Alena a Taktikai Tisztet mentette meg a megaláztatástól… Azok a hideg szemek… Nem! Nem számít. Ezt magamért csinálom.”Megáll az ajtóban, de ágyában már fekszik valaki, egy sérült katona. Zöldes bőre felszakadva, páncélja szanaszét, törzse, karja, lába bekötve. Éppen fordulna vissza, amikor megszólítja.

— Taktikai Tiszt! Bocsásson meg! Egy pár szót engedjen meg, kérem!

Chris hátán, mint ezer jeges tű, végigfut a hideg. A szobába belépve a páncélra néz, a jelzését bámulja. Nyakához kap, a furcsa érzésre. Megérti, mit jelent a kopott embléma.

— Hallgatom, Tizedes!

— Taktikai Tiszt! A hajtómű szervíz részleg védelmét láttuk el az ütközetben, a robbanás helyszínén. — fulladni kezd, sárgás nyála szétfröcsköl mindenfelé — A csapatom egy része beszorult valahova, de a Százados nem indított kereső osztagokat. Mindenki a hasadék foltozásánál segédkezik. — egyre erőtlenebbül köhög — Utoljára három Umája beszéltem a beszorult tizedessel. Azóta nem érem el.

— Én miben tudok segíteni?

— Engedélyt kérek a törmelék átkutatására!

Chris pillantása végigszalad az átvérzett kötéseken. Szinte alig él. Az ágyból sem tudna felkelni, nem, hogy mentőexpedíciót indítani.

— Tizedes, járni sem tud. Mondja meg hogy jutok oda.

— De Uram... Ön... A Taktikai Tiszt.

Egy pillanatig üti meg a szó, de gerincében a szikra nagyobbat lök vissza. Szemöldöke összerándul, karcos hangja tör fel belőle.

— Nem érek rá egész nap! Elmondja, hogy jutok el hozzájuk, vagy nem segíthetek!

— Igen! Elnézést a tiszteletlenségért, Taktikai Tiszt! A központi lift utolsó előtti szintje. A törmelékből már látni fogja...

—Köszönöm! Intézkedem! — kiviharzik a teremből.