A Lidérc árnyéka

A folyosóra lépve a gyerekek felett villan a piros fény. Nincs riadó, mégsem forgatják még fejüket sem, amíg a védelmezőjük szétnéz. Chris a Tündér üresedő tekintetére pillant, hangtalanul suttog felé.

— Mona, ha itt akarod tartani őket, az felborítja a tervet…

— Tudom, milyenek a terveid... — rövidet fúj — Előbb esznek valamit!

A barna szemek a vezérre leskelődnek a korgó pocakok felett. Nem mozdulnak, Chris mellett szorosan várakoznak, mintha csak apró katonák lennének. Rájuk pillant. Egy mély sóhaj tölti meg tüdejét.

— Akkor nekem most máshova kell mennem.

— Hová akarsz menni?! — visszafojtott hangja is szétfut a folyosón.

— Előre hozom a piszkos munkát.

Mona álcájának maradéka is leomlik. A zafírok előtt gyémántok gyűlnek, a doboz tetején a fémek hangosan csörögnek. Ujjai görcsösen szorongatják a tárolót, mégis esetlennek tűnnek a mozdulatok. A szívdobbanások elvesztik az ütemet, csak egy fél lélegzettel teszi fel a hangtalan kérdést.

— Visszajössz értük?

— Mindent megteszek érte, ezt tudom megígérni.

Zsebébe nyúl, apja óráját és egy gyűrött cetlit húz elő, a kovácsműhely címével. Letérdel a gyerekekhez. A fiú csuklójára húzza a Japán Harcost, a papírt a kezébe nyomja. David azonnal elrejti ruhája alatt.

— Most Mona vigyáz rátok egy kicsit. — suttogja — David, Villanó Lidérc hadművelet! — elmosolyodik — Visszatértemig te vagy a Parancsnok! Tudod a dolgod! — közelebb hajol — Vagy én, vagy Podis.

Az ifjú a számlapra néz, jobb kezét függőlegesbe emeli, hüvelykujját lassan zárja hozzá, mint egyik mutatót a másikhoz. Bólintanak. A Lidérc szorosan átöleli Védenceit, de már nem mosolyog. Feláll. Hátat fordítva szótlanul indul el a nővérpult felé. Fülében a Tündér elhaló hangja zúg, mielőtt lépéseinek dobbanásai elnyomnak mindent.

— Nem lesz semmi baj! Visszajön…

Chris a nővért inti az ajtóhoz, gőgös mozdulattal mutat a nyitó panelre, mintha már a nagyúrnak az érintés is méltóságon aluli lenne. Nincs vita. A fény villan, a szerkezet érkezik. Átvág a kórház előcsarnokán, a sötét utcára siet. Nincsenek villanások. Még csend borítja a várost. A táskáért indul, a sisak rejtekhelyére. Futni kezd. Nem száguld, annyira szalad csupán, mint bárki más tenné. A rejtekhez érve nagyot sóhajt. A táska pont ott várja, ahol hagyta. A hegyek felé viszi tovább. A városból kiérve felgyorsul, nagy területet jár be. Egy biztonságos barlangot keres, a Sötét Lidérc leendő fészkét. Már pirkadni kezd, mire megtalálja a tökéletes helyet. Bizonytalanul lép be a feketeségbe, mégis gyorsan és fegyelmezetten vetkőzik. A páncél darabjait a sisakba helyezi, a kezeslábasba tekeri, majd elzárja a táskába. Egy beugró üregbe rejti.

A civil gúnyáját magára öltve indul a beomlott barlanghoz. A feltúrt területet elérve elmosolyodik. Összekeni magát, majd kezeit ökölbe szorítja. Izmai megfeszülnek, szabadon ereszti auráját. Nem fehér lángok, szinte bevilágítja a hegyoldalt az elszabaduló energia. Az égető fájdalom ellenére is erősen koncentrál. Egy percig tartja magát, mielőtt vérfagyasztó üvöltése megrázza az ébredező várost. Amint a fény kialszik, térdei megrogynak. Zihálva csapódik a földnek.„A Jelkép megmutatta magát.”Elvigyorodik.

Lassan, fáradtan botorkál a város irányába. Izmai lüktetnek, bőre alatt még égeti húsát a kitörő fény utóhatása. Mosolyog. Tokan Mojet birtoka felé halad, tekintetét mégis a távoli városközpont magas tornyára szegezi. Már nem jár messze, mikor az utcára három rohamjármű érkezik, belőlük katonák rontanak ki. Chris arcára nem ül ki félelem, hátát kihúzva, dölyfösen sétál a fegyveresek elé.

— Alezredes, jól jönne egy fuvar! — ujjával az egyik szállítóra mutat.

— Első Harcos, azonnal a Császárhoz kell vinnünk!

— Éppen oda tartok. — kiszélesedik hideg mosolya — Mehetünk is!

Szótlanul lép a szállítóba, középre ül, még fellengzősen int is az indulásért, mintha nem vinnék, ő menne magától. Az úton valósággal száguldanak a gépek. A katonák sisakjaik rejtekén feszengve ülnek mellette. A fegyverek aprókat csörögnek a markokban, de senki nem mond semmit, csak merednek a padlóra.

— Uraim, valaki összefoglalná nekem, mi történt mostanában?

— Első Harcos, önt napok óta nem tudják elérni...

— Nem is hallottam, hogy kerestek. — válláról a fekete port oldalra sepri — Remélem kivizsgálják a hiba okát, Alezredes... Kérem.

Alena ridegsége zúg a szavaiból. Mint egy igazi föderációs nemes, úgy teremt csendet maga körül. Az út további részében hallgat. Kényelmesen hátra dőlve utazik, szemét lehunyva várakozik. Csak a Főépület előtt szólítják újra, katonákhoz méltatlan bizonytalansággal.

Határozott léptekkel menetel a folyosón, az őt kísérő fegyveresek élén. Egyenes háttal halad, peckesen mozdítja vállait.„A hadvezér…”A Császár ajtaja előtt nyolc őr áll, közülük négyen kísérik be, de nem fordulnak vissza. A puskák alkatrészei halkan csörögnek a markokban. A Harcos kezét a háta mögé szorítva biccent, lassan féltérdre ereszkedik. Fejét a föld felé hajtja, némán vár, amíg megszólítják.

— Harcosom, mesélj nekem! — hangja hidegebb, mint lenni szokott.

— Sikerrel jártam, Uram!

— Miféle sikerrel, Harcosom?

— Az elmúlt időt fekete kövek és fém közé zárva töltöttem. Több lettem, ahogy ígértem. Erős Jelkép született!

Egy földöntúli hang rázza meg a termet. Megbújva a sötétben egy öreg férfi várakozik. Ember, de mégsem az, valami egészen más.

— Igazat beszél, Felség. Nincs szavai közt hazugság.

Chris ruhája alá beszökik a hideg, bőrén a szőrszálak mindenfelé merednek. Csak a visszhang zúg egy lélegzetnyit a falak között. Elhal.

— Hogy is lehetne? — a Császár elmosolyodik — Az Első Harcos a Föderáció hőse!

A katonák az ajtó felé fordulnak. Távoznak. Minden talp hangjára tíz szívdobbanás jut az ember mellkasában. Fuldoklik, pedig lélegzetei mélyre mennek. Nem mozdul, megfagyva várakozik a padló kövén.

— Végeztünk, Harcosom! Menj, tedd, amit tenned kell!

— Úgy lesz, Uram! — hátat fordít a padlóról felegyenesedve.

Az ajtón kifordulva arcán szelíd engedékenységgel int a tisztelgő katonáknak, de három mély sóhaj is kell, mielőtt szája újra hangot képes formálni. Végignéz az egyenruhás társaságon. Elmosolyodik.

— Uraim, még sétálok egyet. — hátát csiklandozza a gördülő verejték — Köszönöm a fuvart! Dicső estét a Föderációban!

Lassú távozását tisztelegve nézik, megkönnyebbült sóhajok szállnak a sisakok alól is. Egy zöld szempár csillan csak fel hunyorogva, Alena az árnyékból figyeli ádáz tekintetével. Chris egy pillantást vet rá, de szótlanul halad el mellette. A nő egy lépést tesz utána, majd megáll.

Az ember egyedül vág át a főépületen. Egy bőséges órát sétál az iparterületig, de a műhelyben nem ég fény, így lépteit ismét a kórház felé fordítja. A nap már narancssárga, mire az Első Harcos a céljához ér. Az üvegajtón belépve a bágyadt nővérek kókadozó pillantásait kerülve indul a lifthez.

A nyolcadik emelet felé veszi az irányt. Hamis mosolya még sugárzik. Felérve nem lép a pulthoz, szimata után indul. A folyosók sűrűjében halad, apránként egy ismerős érzés keríti hatalmába. A rejtekhelyük felé tart. Szíve lassan szorul össze, mosolya eltűnik. A veszteség érzése marja az erősödő kedves illat ölelésében.

A rejtek bejáratánál megtorpan. Az Első Harcos privát kórterme előtt áll, a feltörő emlékek megbénítják mozdulatait. Perceket vár, mielőtt háromszor koppintja a fémet. Feltárja az ajtót.

Az ágy szélén a Tündér ül, mellette két horkoló gyerek, a sötét köpennyel betakarva. Ahol egykor ők aludtak, most a két Védenc foglalja helyüket. Mona tekintete nem mozdul az ölelkező apróságokról, még fel sem eszmélt rá, ki áll az ajtóban. Chris nem lép be, türelmesen vár, amíg a lány elindul.

— Hol tudunk beszélni? — suttogja halkan — Ahol senki nem hall minket.

Mona az ajtót zárja. Nem válaszol, csak kezén ragadja a fiút. Végig lopakodnak a sötét folyosón. Chrisben fellángol valami, amit már eltemetett. A puha tenyér szorításában próbálja elcsitítani a tomboló vihart. Egy csendes kis vizsgálóba érnek. Az ajtó csattan, de a Tündér nem fordul meg, arcát rejtve várakozik a félhomályban.

— Mona, amit tettél...

— Nem miattad tettem! — elhaló hangon szakítja félbe.

— Tudom. Ezért vagyok neked elmondhatatlanul hálás. — az apró lélegzetek zaját elnyomja a lüktető szívek hangja.

— Ez a bosszúd a tartályért? — suttogja remegve — Kvittek vagyunk?

Chris nagy levegőt vesz, de üresen fújja ki. Maga sem tudja mit kellene mondania, azt sem, mit mondhat el egyáltalán. Előtte még a Föld távoli képe lebeg, messze a Tündérektől és a Boszorkányoktól.

— Értem. — a lány megtörli szemét — Hol voltál? Mi volt ilyen sürgős?

— A Császár kihallgatott.

— Mit mondtál neki?

— Az igazat.

Mona elfehéredve fordul felé, ajkai remegve távolodnak el egymástól, de még levegő sem szökik ki köztük. Az emberhez lép, koszos ruháját fogdosva kezdi átnézni. Szívverése kalapácsként üti a Harcos dobhártyáját. Nem lassul, pedig a fekete sáron kívül nincs más az öltözéken. Már ugyanazokat a foltokat nézi, mint az elején.

— Az igazat, Mona, nem a valóságot. — eltolja kezét — Ezt a különbséget te tanítottad nekem…

A puha tenyér keményen csattan Chris arcán. Erőtlen ütés, a fiú meg sem rezzen tőle, mégis érzi ott belül, hogy valamit pontosan eltalált.

— Ne haragudj, már magam sem tudom mit beszélek. — a lányt megkerülve elindul az ajtó felé.

— Még nem végeztünk! — megragadja — Kik ezek a gyerekek?

— Elena egy jótevőm lánya. Segített nekem, én pedig neki.

— És a kis Parancsnok? Mit tervezel vele?

Elcsendesedik a szoba, az ember fülében mégis zúg egy különös visszhang. Egyre erősebb, egyre mélyebben mar bele. Saját szavait hallja a bányából feltörni.„Nincs semmiféle David! Gyere már!”Háta lassan görbül, miközben arcán a húst forró savként égeti az érzés.

— A lány nem jött nélküle. — lehajtja fejét — Nem tehettem mást...

— Nem hiszek neked!

— Megértem. — felnéz egy pillanatra — De ez a valóság.

Eltűnik a szorítás karjáról, mégsem megkönnyebbülést érez, csak hiányt. Már belülről feszíti valami, ami régóta készül kitörni. A kedves illat beteríti, csontjait is átjárja a Tündér ritmustalan szívverése. Mélyet sóhajt, de hangtalanul engedi el, akárcsak kavargó gondolatait. Üresen lép az ajtó elé, kezét a panel felé emeli.

— Mit fogsz tenni, ha ennek vége, Chris?

— Haza megyek. — a szavak hidegen verődnek vissza az acélról.

A fém emelkedik, a küszöbön átlépve a gyerekek felé indul. Nem lopakodik, határozottan tör előre. Egy zafírszemű árnyék követi. Az utolsó folyosón járnak, amikor hátán a ruha feszül. Visszahúzzák.

— Korán van még. — suttogja a Tündér — Ne ébreszd fel őket!

— Elenát már várja az édesapja.

— Még várhat egy kicsit... Nem mehetnek el reggeli nélkül…

— Elég! — ökleiben roppannak az ízületek, fenyegetően fordul hátra — Megint azt csinálod! Vedd már észre, hogy…

Indulatai gyomrában ragadnak, amint a könnyes szemekbe néz. Torka összeszorul, a szavak bent, a levegő kint marad.

— Ezt ne vedd el tőlem… Kérlek!

A dobbanás más, mint a többi, egy villanásig eltűnik a jelen, csak a múlt marad a falak között. Nincs tartály, sem főváros, csak egy rettegő fiú és egy oltalmazó lány, kék-fehér egyenruhában. Már nem néz a szemébe, arcát is elfordítja. Halkan indul a Tündért megkerülve.

— Elmegyek, elmondom a jó hírt az apjának, utána visszajövök értük.

Nem vár választ, szinte futva távozik a folyosóról. Egyre gyorsabb, mégis egyre összeszedetlenebb a mozgása. Állkapcsában görcsösen feszülnek az izmok, összeverődő fogai közül egy torz suttogás tör ki.

— Kvittek vagyunk.

A liftből kirontva átszáguld az előcsarnokon. Szállására igyekszik, átrobog a városon. Nem int a portásnak, csak elindul felfelé. Bűzös ruháján is érzi a kedves illatot. Fojtogatja. Már a fémek csillogásában is csak a könnyeket látja. Lakosztályába ront, ledobálja saras gönceit. A fürdőbe rohan. Mosakodni kezd, de a víz sem szabadítja meg, mintha Mona ott állna mellette, pont úgy égeti a forróság a cseppek alatt.

— Haza megyek! — fürdőt enged magának — Ez a terv! Haza megyek!

A medence széléről leborítja a díszes üvegeket. A hideg habok közé veti magát, minden balzsammal és illatszerrel végigsikálja bőrét. Már körmével kaparja arcát, de nem szabadul a fojtogató érzéstől. Merül. A víz orra mélyére folyik, szemét összeszorítja. Csípi. Sokáig marad lent, levegőjét visszatartva. Felemelkedik, tekintetét körbefordítja a helyiségben. Megakad a szeme saját tükörképén, a balzsamok vörösre marták szemét, az illat mégis körbeveszi. Kimászik.

— Mindig ezt csinálja… — megrázza magát — Mindig!

Megtörölközik, szekrényéhez siet, majd az Első Harcos egyenruháját ölti magára. Megigazítja rangjelzését, csak azután indul el lefelé. A városban éled a mozgás. A katonák sűrű váltásban járnak a nép közt, csendesen vegyülnek a polgárokkal. Csak az iparnegyed utcái üresek, a kovácsműhely a távolban már cseng-bong a kalapácsütésektől.

A vaskapu kitárva várakozik, de a csattogás fülsiketítő hangja más, mint előtte. A kohók forróbbak, a kalapácsok hangosabbak az izzó fémen. Az Első Harcos a csarnokba lép, a munkát kezdi szemlélni, de a színjáték azonnal véget ér. A szerszámok megállnak. Néma csend telepszik a műhelyre. A fiú körbe fordul, arcáról a hamis elégedettség álcája leomlik. A kovácsok szemében nincs félelem, csak üresség.

— Dicső reggelt a Föderációban! — újra körbe fordul.

A szavak visszhangoznak a falak közt, de csak a sistergő fém felel az embernek. A fiú Stocis padja felé botorkál. Figyelmetlenségében leborít egy tálca csapágyat. A fém csengve veri fel a port, de senki nem nevet az ügyetlenségen, néma pillantásaik követik csupán a botladozót a munkapadig. Egy bilincs fekszik rajta, olyan, mint ami David nyakában is volt. Kezébe veszi, megforgatja, majd értetlenül néz körbe a mozdulatlan ábrázatokon.

— Hol van Stocis Kovács? — hangja remeg, de azonnal acélosra vált — Beszélni akarok vele a morálról!

Halk léptek indulnak felé. Az ifjú áll elé, akinek munkáját nemrég maga is dicsérte.

— Tegnap reggel találtunk rá, Nagyúr... — lesüti szemét — A fekete kövek őrlése… Nekünk nem engedte… A por…— elcsendesedik.

Egy idősebb lény áll a Vitmiss ifjú mellé, csápszerű ujjait a vállára teszi, halkan veszi át a szót elnémult társától.

— A béklyóját levette, de felállni már nem tudott. Szabadon ment el.

Chris kezében ropog a bilincs, tekintete kiüresedik. Némán vág át a padok közt, hang nélkül halad vissza a kapuhoz. A lendülő kalapácsok dala már nem jut el fülébe, mindent elnyom az üresség zúgása. Egy díszes egyenruhás vánszorog a fehér úton, kezében a kerek fém tárgy recseg. Az ember nincs ott, még a kovácsot keresi.

A Kórház előcsarnokában a nyüzsgés hatalmas, az elégedetlen népek hangoskodnak a pult mögötti nőkkel. Fontoskodnak és sürgetnek. Egyetlen lélek van csak, aki mást kíván. Sorban állna, egy végtelen kígyó farkaként, napokig feltartóztatva, mielőtt kötelességét teljesíti, de még a lift ajtó is nyitva várja. A Méltóságos Úrnak szabad az út. Elindul a szerkezet, az emelkedés ólomsúlyként szorítja a padlóra. Az ajtó nyílik, de a teher nem tűnik el, csak még tovább nehezedik vállára. A felvonóból kilépve az üres folyosó felé indul. Minden lépése egyre bizonytalanabb, az érzés mozdulatonként falja fel erejét, mint Tokan Mester Sötét Vértje. A gyermekek felé tart, de fülében a zúgás elnyom mindent. Nem hall és nem is lát már igazán. Bal karján egy tenyér melegét érzi. Nem szorítja, éppen csak megérinti, de elég. A kedves illat áttör a zúgáson. Kezében elroppan a bilincs, a csengő szilánkok pattognak a földön. Térde megrogyva a kőnek csapódik. A padlóra borulva zokog. Egyre többen gyűlnek köréjük. A lány nem szól, csak bámészkodó kollégáira néz. A kis tömeg szétszéled, de a fiú zihálása nem csillapodik. Minél jobban próbál kiüresedni, annál mélyebbre süllyed az érzésben. Mona a karját fogja, gyengéden húzza fel a földről, majd egy szobába vezeti. Az ágyra ültetve arcát törölgeti, de a könnyek nem fogynak, a levegőt kapkodva küzd mondandójával. A szótlan Tündér csendesen várja, hogy a szavak utat találjanak.

— Megígértem, hogy hazaviszem őket… — üresen néz a lányra — Ő tudta a páncél árát… — öklei sercegnek a szorítástól — Ez volt a kovács terve… Már nem mehetnek haza… Ahogy én sem…

Egy könnycsepp koppan, egy másik követi. Újabbak és újabbak csobbannak a kórházi cipők előtt. Ketten zokognak tovább, lassan egymásra borulva.