A Lidérc árnyéka

A folyosóra lépve a gyerekek felett villan a piros fény. Nincs riadó, mégsem forgatják még fejüket sem, amíg a védelmezőjük szétnéz. Chris a Tündér üresedő tekintetére pillant, hangtalanul suttog felé.

— Mona, ha itt akarod tartani őket, az felborítja a tervet…

— Tudom, milyenek a terveid... — rövidet fúj — Előbb esznek valamit!

A barna szemek a vezérre leskelődnek a korgó pocakok felett. Nem mozdulnak, Chris mellett szorosan várakoznak, mintha csak apró katonák lennének. Rájuk pillant. Egy mély sóhaj tölti meg tüdejét.

— Akkor nekem most máshova kell mennem.

— Hová akarsz menni?! — visszafojtott hangja is szétfut a folyosón.

— Előre hozom a piszkos munkát.

Mona álcájának maradéka is leomlik. A zafírok előtt gyémántok gyűlnek, a doboz tetején a fémek hangosan csörögnek. Ujjai görcsösen szorongatják a tárolót, mégis esetlennek tűnnek a mozdulatok. A szívdobbanások elvesztik az ütemet, csak egy fél lélegzettel teszi fel a hangtalan kérdést.

— Visszajössz értük?

— Mindent megteszek érte, ezt tudom megígérni.

Zsebébe nyúl, apja óráját és egy gyűrött cetlit húz elő, a kovácsműhely címével. Letérdel a gyerekekhez. A fiú csuklójára húzza a Japán Harcost, a papírt a kezébe nyomja. David azonnal elrejti ruhája alatt.

— Most Mona vigyáz rátok egy kicsit. — suttogja — David, Villanó Lidérc hadművelet! — elmosolyodik — Visszatértemig te vagy a Parancsnok! Tudod a dolgod! — közelebb hajol — Vagy én, vagy Podis.

Az ifjú a számlapra néz, jobb kezét függőlegesbe emeli, hüvelykujját lassan zárja hozzá, mint egyik mutatót a másikhoz. Bólintanak. A Lidérc szorosan átöleli Védenceit, de már nem mosolyog. Feláll. Hátat fordítva szótlanul indul el a nővérpult felé. Fülében a Tündér elhaló hangja zúg, mielőtt lépéseinek dobbanásai elnyomnak mindent.

— Nem lesz semmi baj! Visszajön…

Chris a nővért inti az ajtóhoz, gőgös mozdulattal mutat a nyitó panelre, mintha már a nagyúrnak az érintés is méltóságon aluli lenne. Nincs vita. A fény villan, a szerkezet érkezik. Átvág a kórház előcsarnokán, a sötét utcára siet. Nincsenek villanások. Még csend borítja a várost. A táskáért indul, a sisak rejtekhelyére. Futni kezd. Nem száguld, annyira szalad csupán, mint bárki más tenné. A rejtekhez érve nagyot sóhajt. A táska pont ott várja, ahol hagyta. A hegyek felé viszi tovább. A városból kiérve felgyorsul, nagy területet jár be. Egy biztonságos barlangot keres, a Sötét Lidérc leendő fészkét. Már pirkadni kezd, mire megtalálja a tökéletes helyet. Bizonytalanul lép be a feketeségbe, mégis gyorsan és fegyelmezetten vetkőzik. A páncél darabjait a sisakba helyezi, a kezeslábasba tekeri, majd elzárja a táskába. Egy beugró üregbe rejti.

A civil gúnyáját magára öltve indul a beomlott barlanghoz. A feltúrt területet elérve elmosolyodik. Összekeni magát, majd kezeit ökölbe szorítja. Izmai megfeszülnek, szabadon ereszti auráját. Nem fehér lángok, szinte bevilágítja a hegyoldalt az elszabaduló energia. Az égető fájdalom ellenére is erősen koncentrál. Egy percig tartja magát, mielőtt vérfagyasztó üvöltése megrázza az ébredező várost. Amint a fény kialszik, térdei megrogynak. Zihálva csapódik a földnek.„A Jelkép megmutatta magát.”Elvigyorodik.

Lassan, fáradtan botorkál a város irányába. Izmai lüktetnek, bőre alatt még égeti húsát a kitörő fény utóhatása. Mosolyog. Tokan Mojet birtoka felé halad, tekintetét mégis a távoli városközpont magas tornyára szegezi. Már nem jár messze, mikor az utcára három rohamjármű érkezik, belőlük katonák rontanak ki. Chris arcára nem ül ki félelem, hátát kihúzva, dölyfösen sétál a fegyveresek elé.

— Alezredes, jól jönne egy fuvar! — ujjával az egyik szállítóra mutat.

— Első Harcos, azonnal a Császárhoz kell vinnünk!

— Éppen oda tartok. — kiszélesedik hideg mosolya — Mehetünk is!

Szótlanul lép a szállítóba, középre ül, még fellengzősen int is az indulásért, mintha nem vinnék, ő menne magától. Az úton valósággal száguldanak a gépek. A katonák sisakjaik rejtekén feszengve ülnek mellette. A fegyverek aprókat csörögnek a markokban, de senki nem mond semmit, csak merednek a padlóra.

— Uraim, valaki összefoglalná nekem, mi történt mostanában?

— Első Harcos, önt napok óta nem tudják elérni...

— Nem is hallottam, hogy kerestek. — válláról a fekete port oldalra sepri — Remélem kivizsgálják a hiba okát, Alezredes... Kérem.

Alena ridegsége zúg a szavaiból. Mint egy igazi föderációs nemes, úgy teremt csendet maga körül. Az út további részében hallgat. Kényelmesen hátra dőlve utazik, szemét lehunyva várakozik. Csak a Főépület előtt szólítják újra, katonákhoz méltatlan bizonytalansággal.

Határozott léptekkel menetel a folyosón, az őt kísérő fegyveresek élén. Egyenes háttal halad, peckesen mozdítja vállait.„A hadvezér…”A Császár ajtaja előtt nyolc őr áll, közülük négyen kísérik be, de nem fordulnak vissza. A puskák alkatrészei halkan csörögnek a markokban. A Harcos kezét a háta mögé szorítva biccent, lassan féltérdre ereszkedik. Fejét a föld felé hajtja, némán vár, amíg megszólítják.

— Harcosom, mesélj nekem! — hangja hidegebb, mint lenni szokott.

— Sikerrel jártam, Uram!

— Miféle sikerrel, Harcosom? — haragját már nem tudja rejteni.

— Az elmúlt időt fekete kövek és fém közé zárva töltöttem. Több lettem, ahogy ígértem. Erős Jelkép született!

Egy földöntúli hang rázza meg a termet. Megbújva a sötétben egy öreg férfi várakozik. Ember, de mégsem az, valami egészen más.

— Igazat beszél, Felség. Nincs szavai közt hazugság.

Chris ruhája alá beszökik a hideg, bőrén a szőrszálak mindenfelé merednek. Csak a visszhang zúg egy lélegzetnyit a falak között. Elhal.

— Hogy is lehetne? — a Császár elmosolyodik — Az Első Harcos a Föderáció hőse!

A katonák az ajtó felé fordulnak. Távoznak. Minden talp hangjára tíz szívdobbanás jut az ember mellkasában. Fuldoklik, pedig lélegzetei mélyre mennek. Nem mozdul, megfagyva várakozik a padló kövén.

— Végeztünk, Harcosom! Menj, tedd, amit tenned kell!

— Úgy lesz, Uram! — hátat fordít a padlóról felegyenesedve.

Az ajtón kifordulva arcán szelíd engedékenységgel int a tisztelgő katonáknak, de három mély sóhaj is kell, mielőtt szája újra hangot képes formálni. Végignéz az egyenruhás társaságon. Elmosolyodik.

— Uraim, még sétálok egyet. — hátát csiklandozza a gördülő verejték — Köszönöm a fuvart! Dicső estét a Föderációban!

Lassú távozását tisztelegve nézik, megkönnyebbült sóhajok szállnak a sisakok alól is. Egy zöld szempár csillan csak fel hunyorogva, Alena az árnyékból figyeli ádáz tekintetével. Chris egy pillantást vet rá, de szótlanul halad el mellette. A nő egy lépést tesz utána, majd megáll.

Az ember egyedül vág át a főépületen. Egy bőséges órát sétál az iparterületig, de a műhelyben már nem ég fény, így lépteit ismét a kórház felé fordítja. A nap már narancssárga, mire az Első Harcos a céljához ér. Az üvegajtón belépve a bágyadt nővérek kókadozó pillantásait kerülve indul a lifthez.

A nyolcadik emelet felé veszi az irányt. Hamis mosolya még sugárzik. Felérve nem lép a pulthoz, szimata után indul. A folyosók sűrűjében halad, apránként egy ismerős érzés keríti hatalmába. A rejtekhelyük felé tart. Szíve lassan szorul össze, mosolya eltűnik. A veszteség érzése marja az erősödő kedves illat ölelésében.

A rejtek bejáratánál megtorpan. Az Első Harcos privát kórterme előtt áll, a feltörő emlékek megbénítják mozdulatait. Perceket vár, mielőtt háromszor koppintja a fémet. Feltárja az ajtót.

Az ágy szélén a Tündér ül, mellette két horkoló gyermek, a sötét köpennyel betakarva. Ahol egykor ők aludtak, most a két Védenc foglalja helyüket. Mona tekintete nem mozdul az ölelkező apróságokról, még fel sem eszmélt rá, ki áll az ajtóban. Chris nem lép be, türelmesen vár, amíg a lány elindul.

— Hol tudunk beszélni? — suttogja halkan — Ahol senki nem hall minket.

Mona az ajtót zárja. Nem válaszol, csak kezén ragadja a fiút. Végig lopakodnak a sötét folyosón. Chrisben fellángol valami, amit már eltemetett. A puha tenyér szorításában próbálja elcsitítani a tomboló vihart. Egy csendes kis vizsgálóba érnek. Az ajtó csattan, de a Tündér nem fordul meg, arcát rejtve várakozik a félhomályban.

— Mona, amit tettél...

— Nem miattad tettem! — elhaló hangon szakítja félbe.

— Tudom. Ezért vagyok neked elmondhatatlanul hálás. — az apró lélegzetek zaját elnyomja a lüktető szívek hangja.

— Ez a bosszúd a tartályért? — suttogja remegve — Kvittek vagyunk?

Chris nagy levegőt vesz, de üresen fújja ki. Maga sem tudja mit kellene mondania, azt sem, mit mondhat el egyáltalán. Előtte még a Föld távoli képe lebeg, messze a Tündérektől és a Boszorkányoktól.

— Értem. — a lány megtörli szemét — Hol voltál? Mi volt ilyen sürgős?

— A Császár kihallgatott.

— Mit mondtál neki?

— Az igazat.

Mona elfehéredve fordul felé, ajkai remegve távolodnak el egymástól, de még levegő sem szökik ki köztük. Az emberhez lép, koszos ruháját fogdosva kezdi átnézni. Szívverése kalapácsként üti a Harcos dobhártyáját. Nem lassul, pedig a fekete sáron kívül nincs más az öltözéken. Már ugyanazokat a foltokat nézi, mint az elején.

— Az igazat, Mona, nem a valóságot. — eltolja kezét — Ezt a különbséget te tanítottad nekem…

A puha tenyér keményen csattan Chris arcán. Erőtlen ütés, a fiú meg sem rezzen tőle, mégis érzi ott belül, hogy valamit pontosan eltalált.

— Ne haragudj, már magam sem tudom mit beszélek. — a lányt megkerülve elindul az ajtó felé.

— Még nem végeztünk! — megragadja — Kik ezek a gyerekek?

— Elena egy jótevőm lánya. Segített nekem, én pedig neki.

— És a kis Parancsnok? Mit tervezel vele?

Elcsendesedik a szoba, az ember fülében mégis zúg egy különös visszhang. Egyre erősebb, egyre mélyebben mar bele. Saját szavait hallja a bányából feltörni.„Nincs semmiféle David! Gyere már!”Háta lassan görbül, miközben arcán a húst forró savként égeti az érzés.

— A lány nem jött nélküle. — lehajtja fejét — Nem tehettem mást...

— Nem hiszek neked!

— Megértem. — felnéz egy pillanatra — De ez a valóság.

Eltűnik a szorítás karjáról, mégsem megkönnyebbülést érez, csak hiányt. Már belülről feszíti valami, ami régóta készül kitörni. A kedves illat beteríti, csontjait is átjárja a Tündér ritmustalan szívverése. Mélyet sóhajt, de hangtalanul engedi el, akárcsak kavargó gondolatait. Üresen lép az ajtó elé, kezét a panel felé emeli.

— Mit fogsz tenni, ha ennek vége, Chris?

— Haza megyek. — a szavak hidegen verődnek vissza az acélról.

A fém emelkedik, a küszöbön átlépve a gyerekek felé indul. Nem lopakodik, határozottan tör előre. Egy zafírszemű árnyék követi. Az utolsó folyosón járnak, amikor hátán a ruha feszül. Visszahúzzák.

— Korán van még. — suttogja a Tündér — Ne ébreszd fel őket!

— Elenát már várja az édesapja.

— Még várhat egy kicsit... Nem mehetnek el reggeli nélkül…

— Elég! — ökleiben roppannak az ízületek, fenyegetően fordul hátra — Megint azt csinálod! Vedd már észre, hogy…

Indulatai gyomrában ragadnak, amint a könnyes szemekbe néz. Torka összeszorul, a szavak bent, a levegő kint marad.

— Ezt ne vedd el tőlem… Kérlek!

A dobbanás más, mint a többi, egy villanásig eltűnik a jelen, csak a múlt marad a falak között. Nincs tartály, sem főváros, csak egy rettegő fiú és egy oltalmazó lány, kék-fehér egyenruhában. Már nem néz a szemébe, arcát is elfordítja. Halkan indul a Tündért megkerülve.

— Elmegyek, elmondom a jó hírt az apjának, utána visszajövök értük.

Nem vár választ, szinte futva távozik a folyosóról. Egyre gyorsabb, mégis egyre összeszedetlenebb a mozgása. Állkapcsában görcsösen feszülnek az izmok, összeverődő fogai közül egy torz suttogás tör ki.

— Kvittek vagyunk.

A liftből kirontva átszáguld az előcsarnokon. Szállására igyekszik, átrobog a városon. Nem int a portásnak, csak elindul felfelé. Bűzös ruháján is érzi a kedves illatot. Fojtogatja. Már a fémek csillogásában is csak a könnyeket látja. Lakosztályába ront, ledobálja saras gönceit. A fürdőbe rohan. Mosakodni kezd, de a víz sem szabadítja meg, mintha Mona ott állna mellette, pont úgy égeti a forróság a cseppek alatt.

— Haza megyek! — vizet enged magának — Ez a terv! Haza megyek!

A medence széléről leborítja a díszes üvegeket. A hideg fürdőbe veti magát, minden balzsammal és illatszerrel végigsikálja bőrét. Már körmével kaparja arcát, de nem szabadul a fojtogató érzéstől. Merül. A víz orra mélyére folyik, szemét összeszorítja. Csípi. Apránként mosolyodik el, sokáig marad lent, levegőjét visszatartva. Kimászik.

Megtörölközik, szekrényéhez siet, majd az Első Harcos egyenruháját ölti magára. Megigazítja rangjelzését, csak azután indul el lefelé. A városban éled a mozgás. A katonák sűrű váltásban járnak a nép közt, csendesen vegyülnek a polgárokkal. Csak az iparnegyed utcái üresek, a kovácsműhely a távolban már cseng-bong a kalapácsütésektől.

A vaskapu kitárva várakozik, de a csattogás fülsiketítő hangja más, mint előtte. A kohók forróbbak, a kalapácsok hangosabbak az izzó fémen. Az Első Harcos a csarnokba lép, a munkát kezdi szemlélni, de a színjáték azonnal véget ér. A szerszámok megállnak. Néma csend telepszik a műhelyre. A fiú körbe fordul, arcáról a hamis elégedettség álcája leomlik. A kovácsok szemében nincs félelem, csak üresség.

— Dicső reggelt a Föderációban! — újra körbe fordul.

A szavak visszhangoznak a falak közt, de csak a sistergő fém felel az embernek. A fiú Stocis padja felé botorkál. Figyelmetlenségében leborít egy tálca csapágyat. A fém csengve veri fel a port, de senki nem nevet az ügyetlenségen, néma pillantásaik követik csupán a botladozót a munkapadig. Egy bilincs fekszik rajta, olyan, mint ami David nyakában is volt. Kezébe veszi, megforgatja, majd értetlenül néz körbe a mozdulatlan ábrázatokon.

— Hol van Stocis Kovács? — hangja remeg, de azonnal acélosra vált — Beszélni akarok vele a morálról!

Halk léptek indulnak felé. Az ifjú áll elé, akinek munkáját nemrég maga is dicsérte.

— Tegnap reggel találtunk rá, Nagyúr... — lesüti szemét — A fekete kövek őrlése… Nekünk nem engedte… A por…— elcsendesedik.

Egy idősebb lény áll a Vitmiss ifjú mellé, csápszerű ujjait a vállára teszi, halkan veszi át a szót elnémult társától.

— A béklyóját levette, de felállni már nem tudott. Szabadon ment el.

Chris kezében ropog a bilincs, tekintete kiüresedik. Némán vág át a padok közt, hang nélkül halad vissza a kapuhoz. A lendülő kalapácsok dala már nem jut el fülébe, mindent elnyom az üresség zúgása. Egy díszes egyenruhás vánszorog a fehér úton, kezében a kerek fém tárgy recseg. Az ember nincs ott, még a kovácsot keresi.

A Kórház előcsarnokában a nyüzsgés hatalmas, az elégedetlen népek hangoskodnak a pult mögötti nőkkel. Fontoskodnak és sürgetnek. Egyetlen lélek van csak, aki mást kíván. Sorban állna, egy végtelen kígyó farkaként, napokig feltartóztatva, mielőtt kötelességét teljesíti, de még a lift ajtó is nyitva várja. A Méltóságos Úrnak szabad az út. Elindul a szerkezet, az emelkedés ólomsúlyként szorítja a padlóra. Az ajtó nyílik, de a teher nem tűnik el, csak még tovább nehezedik vállára. A felvonóból kilépve az üres folyosó felé indul. Minden lépése egyre bizonytalanabb, az érzés mozdulatonként falja fel erejét, mint Tokan Mester Sötét Vértje. A gyermekek felé tart, de fülében a zúgás elnyom mindent. Nem hall és nem is lát már igazán. Bal karján egy tenyér melegét érzi. Nem szorítja, éppen csak megérinti, de elég. A kedves illat áttör a zúgáson. Kezében elroppan a bilincs, a csengő szilánkok pattognak a földön. Térde megrogyva a kőnek csapódik. A padlóra borulva zokog. Egyre többen gyűlnek köréjük. A lány nem szól, csak bámészkodó kollégáira néz. A kis tömeg szétszéled, de a fiú zihálása nem csillapodik. Minél jobban próbál kiüresedni, annál mélyebbre süllyed az érzésben. Mona a karját fogja, gyengéden húzza fel a földről, majd egy szobába vezeti. Az ágyra ültetve arcát törölgeti, de a könnyek nem fogynak, a levegőt kapkodva küzd mondandójával. A szótlan Tündér csendesen várja, hogy a szavak utat találjanak.

— Megígértem, hogy hazaviszem őket… — üresen néz a lányra — Ő tudta a páncél árát… — öklei sercegnek a szorítástól — Ez volt a kovács terve… Már nem mehetnek haza… Ahogy én sem…

Egy könnycsepp koppan, egy másik követi. Újabbak és újabbak csobbannak a kórházi cipők előtt. Ketten zokognak tovább, lassan egymásra borulva.