A hősök hazatérnek

A bevonulás reggele virrad, a Volgis az Utazótérből kitörve áll a Centaco Maxim körüli pályára. A kompok berakodása zajlik, közben a személyzet és a legénység elfoglalja helyét a leszállókban. A kommunikátorok hangosak a jelentésektől. Egy kis csapat vonul, a tizenegy egyenruhás halad a csarnok felé. A hangár bejárat feltárul, mögüle a fegyelmezetlen társaság léptei verik fel a csendet. Nevetgélnek, beszélgetnek, körbe zárják emberüket. Chris mosolyog köztük, szája már fáj, izmai görcsösen feszülnek. Nevet, tréfát mond, majd együtt kapkodják a levegőt a fullasztó röhögcsélés közben. A vezérnek könnye csordul, úgy vihog.

A gépek nyitott rámpáinak sorában két alak áll távol egymástól. A vezetői leszálló előtt Alena feszeng, rideg tekintete a személyi bejárót figyeli. A másik szélen, egy kék-fehér űrruha remeg, benne a Tündér várakozik. Pillantásai a hosszú hidat lesik, ami elvezet hozzá a rövid lépcsőkön át. A hangos vonulás a két kíváncsiskodó között félúton fordul, egy üres komphoz indulnak tovább. Chris nem néz oldalra, a gép hasába bámul. Fellépnek a rámpára, végül a vezér utolsó vidám kiáltása rázza meg a csarnokot.

— Aki először köti be az övet, az fizet, Uraim!

Elégedetten csapkodják vállát, miközben szinte már őrjöngve tűnnek el a komp hasában. Még hosszú perceken át fuldokolnak a nevetésben. Viccre vicc a válasz, egymás kínos történeteit újabbakkal próbálják túllicitálni. Chris visítva meséli a Kaletusi sör kalandját, a hídon botladozó meztelen fiú szánalmas legendáját. A csarnok többször beleremeg a Bátor Tízek meséibe, mielőtt a rámpák záródnak. A tizenegy egyenruhás elhallgat. Chris felnéz, majd Botako is, azután mindenki. Senki nem szól semmit, némán ülnek a gépben. A sziréna felbúg, a hangárból megkezdik a levegő kiszívását, majd a Volgis eltátja száját, elengedi az apró halakat. A csend megmarad a fülkében, csak a Japán Harcos ketyegése ad aláfestést a hallgatásnak. Áttörnek a légkörön, a lángokat a hűs szellő váltja. Alig fél óra és a kompok rámpái újra nyílnak. A fegyveresek közt egy csüggedt katonát ölelgetve kiált a vezér, vidám hangja bejárja az érkezőpadokat.

— Ma Pinta Őrvezető a nyuszi! Ő fizeti az esti aljasodást, Uraim! Fogyasszanak sokat, rázza meg a fővárost a diadalünnepünk!

Egy egész kikötőnyi bámészkodó elsiklik felette, pedig a jószág neve nem fordul le az implantátumok hálóján. A Föderációban nincsenek nyulak, a csapat mégis nevet. Chris végignéz bajtársain, a fekete sisakok homlokába már egy-egy karcolt szimbólum virít. Nyuszi.

Jobbra a távolban Alena lép partra, a mérgelődő tisztviselők közt. Balra fordítja fejét, a boldog viháncolás irányába, a bajtársak gyűrűje felé. Egy villanásig ér össze pillantása Chrisével. A fegyelmezetlen csürhe közepén dülöngél, mosolyát még szélesebbre húzza. Nem bírja ki, jobbját magasra emelve lenget neki.

—Dicső reggelt a Föderációban, Alena! — hangszálai majd bele szakadnak a rekedt üvöltésbe — Jól utaztál?!

Válasz nem érkezik, a zöld szemek rezzenéstelenül merednek tovább a távoli fiú felé. Chris finoman megvonja vállát, fejét ismét előre billenti. A bajtársai nem szóródnak, tovább kísérik az embert a fehér kapuhoz. Még pár apró kacaj is belefér, de végül odaérnek. Egy fegyveres tiszt lép eléjük, tiszteleg, majd a körbezárt emberre néz.

— Első Harcos, önt azonnal a központba kéretik.

— Jellemző! Az embert már szervezni sem hagyják! — megvillantja vigyorát — Legendák, oszoljanak! Este találkozunk! — elkomorodva fordul a tiszt felé — Ha nem kapok bilincset, úgy mehetünk, Százados!

A Bátor Tízek öt lépést mennek tovább, majd megállnak. Kezeik alig lengenek egy leheletre a pisztolyaiktól. Chris a boltív alatt átlépve körbenéz, de csak a fény villan, sziréna nincs, a rá várakozó tiszt is előzékenyen legyint az átjáró irányába. Három rövid köhintés, azután a Harcos elindul új kíséretével. Katonái tíz lépésre lemaradva követik. A fehér hídon átkelve borul rá az épület árnyéka. Egy kút mellett megállva inti várakozásra az ismeretlen egyenruhásokat. Kezét megmártva mosakszik meg a félhomályban, elméjében újra és újra lejátszva a begyakorolt mondandóját. Sajátjai mellé érnek, de nincs beszéd, csak egy-egy apró koccanás a sisakon. Tovább állnak. Percek telnek, de Chris nem mozdul, locsolja magára a vizet. Arcát már háromszor is áttörölte, de még negyedszer is nekiáll. Órájára pillant, majd a mozdulatot félbehagyva szó nélkül elindul. A kísérete kapkodva zárkózik fel hozzá.

Az utcán már sorban állnak a légifogatok. Jobbra néz, de nem látja a Hercegnőt. Szája sarka rövidet rándul felfelé, majd ismét kiegyenesedik. A levegő megmozdul, a szél bal felől a kedves illatot sodorja felé. Egy lépés rövidebb, mint a többi. Tovább halad a nyíló fogat felé. Két katona ül le vele szemben, egy harmadik mellé. Emelkednek, a kompkikötő és az utca képe lassan megy össze alattuk. Chris a felhőket nézi, mereven tartja tekintetét. A gép fordul és már száguld is a cél felé. Nem tart sokáig, már ereszkedik lefelé. Az utcán egy másik fogat is vár, de nem ül benne senki, csak üresen lebeg.

A Császár terméhez közeledve egy ismerős ezüst páncélt lát. Alena már az árnyékban várakozik, a falnak dőlve. Megelőzte.„Helyes.”A nő szemei villannak a sötétben. A mellette elhaladó fiú nem néz rá, csak némán bólint és elmosolyodik. A hatalmas ajtó kitárul, belép a félhomályba. Két őr kíséri, majd visszafordulnak. Lassan hal el a fény, ahogy a szárnyak összezáródnak. A csend nem tart sokáig.

— Első Harcosom, rég beszéltünk! — dörren a hang, mint a föderációs puskák — Nagyszerű téged újra látni!

Bal kezét háta mögé teszi, fejével biccent, majd féltérdre ereszkedik. Arcát lefordítva hunyja be szemét. Nem szól, csak fülel. Thammis szája serceg a szélesedő vigyorgásban, a géppáncél halkan zúg alatta.

— Harcosom, mesélj nekem!

— Uram, engedelmével... Legutóbb is én meséltem önnek. Most én is erre kérem!

— Csakugyan? — a hang lágyabb, mint előtte — Miről meséljek neked, Harcosom?

A fiú térden marad, tekintetét sem emeli, de határozottan felel.

— A Morbir Nomosi csata részleteit bizonyára már ismeri. — mosolya kiszélesedik — Én azóta egy tartályban vártam, nem kaptam híreket.

— Meglehet. — ismét dörög — Mondd, mire vagy kíváncsi?

— Tetteink hatására, Uram! A Jelkép erejére. A Föderáció válaszára.

Thammis feláll kő trónjáról. Az árnyékban sétálva kerülgeti harcosát.

— A Föderáció megremegett. — mozgása egyre lassabb — Az Otlaca Elnök beszéde bejárta világainkat. Egy hőst köszöntött és maroknyi seregét. — eltűnnek a lépészajok — A Bátor Tízeket.

A bizsergés egy szikra pulzálásnyit járja át a térdelő fiút a szó hallatán. Eltűnik. Botako csendes gondolatai túlharsogják a Császárét.

— Értem, Uram! Mondja, kérem, mi történt a foglyokkal?

— Kiváló kérdés! Egy Harcosé! — ismét elindul körjáratára — Tízet megszöktettünk, a peremvidéken túlra. A többit a világok börtöneibe zártuk. Élhetnek, beszélhetnek.

— Már a határokon kívül is él a Jelkép ereje, Uram?

— Remekelsz, Harcosom! — megragadja vállát — A Kaedruk vitás határának ügyében megváltozott a hangnem.

— Félnek, Uram? — mosolya ádázra húzódik.

— Tisztelnek, Első Harcos! Elégedett vagyok! Tervünk kiválóan teljesít.

Chris mosolya megfagy, a jeges érzés bekúszva mellkasába szívét is megszorítja. Csak egy pillanatig tart. Elernyed. Ismét üres.

— Uram, mi a parancsa? Merre induljak tovább?

— Ünnepelj, Harcosom! A diadalod estéjét élvezd! Ma minden a tiéd. Étel, ital, ágyasok.

— Értem, Uram! Köszönöm nagylelkűségét! Szabadjon kérnem még valamit, ha engedi!

A Császár leül a kőtrónjára, mosolya fakul, de egy rövid sóhaj után újra kiszélesedik. Hátra dől, karjain a páncél motorjai elhallgatnak.

— Mit kívánsz, Harcosom!

— A Bátor Tízeket, Uram! A harcos katonákat, akiket én képeztem ki, a Császár Első Harci Alakulatának.

— Mi dolgod még velük, Harcosom?

— Tovább tanítom őket, Uram! Akkor ők is tovább taníthatnak. Hamarosan egy századdá, utána pedig egy ezreddé nőne a számuk.

Thammis hallgat, de a fém alól halk morgások szöknek ki. Nyakában ropognak az ízületek, mintha fejét egészen lefordította volna. A csend megül a térdelő fiú körül. Fogai összeszorulnak, magában Nomah arcát idézi. Felnéz az uralkodóra, magára a becsvágy maszkját ölti.

— Első Harcosom, megkapod! Most menj, tiéd ez a nap!

— Köszönöm, Uram!

Feláll a földről. Ismét biccent, majd elindul a táruló ajtó felé. A csapódás jelzi a feladat végét, de hátán a verejték még az oszlopok mellett is csurog.„A feladat már a láthatáron... Ma mulatozás lesz... Nem is akármilyen…”Alena még az árnyékban vár. A határozott léptekkel haladó fiú mellé szegődik, de Chris nem néz rá, szemei előre tekintenek.

— Hová indulsz?

— Ünnepelni!