A jövő kovácsai

Három kórházi egyenruhás halad a fehér úton. A két gyerek egy-egy táskát lenget vállán, bátyjuk egy nagyobbat visel oldalán. Katonásan menetelnek, mégis a fegyelmezett koppanások közé más zajok is beszöknek. A kis fogak ropogtatnak, Viktis Őrvezető útravalóit majszolják. Zsemléket. Chris is megcsíp magának néhány falatot. Más, mint a földi étel, valamilyen rostos növény lehet az alapja. Kicsit száraz, kicsit sótlan, mégis jó ízzel csúszik a bajtárs ajándéka. Nem több pár harapásnál, ami lemegy, de a hasában megdagadó pép szinte egész gyomrát betölti. A Védencek pocakja is szépen kikerekedik, mire az utolsó morzsák elfogynak. Csendben mennek tovább, de a hallgatás egyre gyanúsabbá válik. A vezér lenéz, Elena szája már lekonyulva fogadja, ruháján a koszból firkált kis jelet bámulja.

— Mi a baj, kis Tündér? — hátrasimítja haját — Kevés volt az étel?

— Nem. — felpillant mellkasára — Podis neked nem rajzolt nyuszit.

— Nem. — elmosolyodik — Nekem nem nyuszit rajzolt. — kezét a táskájához emeli, megrázza — Nekem valami egészen mást rajzolt.

Fémek csörögnek, papírok recsegnek a termetes tárolóban, a kislány tekintetét mégis bátyja mosolya tapasztja magára. A szuszogás megnyugszik, lassan a száj is felkanyarodik hozzá. Chris elfordítja fejét, bal oldalán öccse felé kezd leskelődni. David arca üres, de szemét gyorsabban kapkodja a megszokottnál. Orra aprókat rándul, a levegő süvítve száguld benne, mintha szimatolna. Húsz lépésig tart a csend.

— Néznek.

A halk szó szinte elveszik a koppanásokban, de a vezér körbeles az üres utcán. Fülét megfeszíti, a talpak hangja mögé hallgatózik. Csak a két lélegzet szuszog, két szív lüktet körülötte, mégis megborzong. A kisfiú mellkasa reaktorként dobol, öklei már sercegnek mellette.

— Kik, David? Kik néznek?

— Nem tudom. — mereven előre bámul — Akkor is néznek.

Tovább mennek, de a felderítő pillantások nem látnak ellenséget, még csak a szellő sem rezdíti a leveleket. Chris kifújja magát, már éppen újra elmosolyodna, amikor gerincében elfut a bizsergés. Nem a szikra mozog, csak egy rossz érzés. Megáll. Lassan ereszkedik guggolásba, karjait a gyerekek hátára emelve egészen közel húzza őket. Suttog.

— Valamit régóta ki szeretnék próbálni. — érzi kezeit megremegni — Megmutatnám, de lehet, hogy rossz lesz. Nincs nálam olyan gyümölcs, ami segítene utána. — újra szétnéz — De kipróbálnám.

— Rossz? — a kislány hangja egészen elfogy — Mennyire?

— Hát… — lesüti szemét — Nekem elég rossz volt az első Surranás.

— Lidérckedni fogunk? — David felszegi fejét — Hogy ne nézzenek?

A társaság egy lélegzetig vár összekapaszkodva. Az ember a fejét forgatja, még most sem lát senkit, de gerincében a kellemetlen bizsergés egyre erősebb. Hónuk alá nyúl, feláll a két gyerekkel oldalán.

— Mit gondoltok. Megpróbáljuk? — csak egy-egy bólintás felel, finom kis remegések kíséretében — Akkor nagy levegő és tartsátok bent!

Fülében süvít a két lélegzet. Az ajkak összetapadnak, a karok szorosabban ölelik. A koncentrált energia megfeszíti ereit, ébreszti mezőjét, az erőtér lassan folyja körbe a gyerekeket is. Egy testként érzi magukat. Nem indul azonnal, az arcokat pásztázza a megszürkült térben. Elena szemeit összeszorítva kapaszkodik, David visszanéz rá, majd fordul, a vezér lába elé mered tovább, mintha csak tudná, mi a szabály. Lassú léptek mozdítják a Surranókat. A sétának is alig nevezhető haladás közben a Harcos talpával minden pontot ellenőriz, csak azután nehézkedik, ha már biztos a dolgában. Védencei lógnak mellette, lábaik mégis alig lengenek ki a mozgásban. Az első kereszteződés szinte csak egy ugrásnyira van, addig mennek, a sarok mögött az erőtér szétfoszlik. Talpára teszi a két apróságot. Elena kinyitja szemét, egy kicsit kóvályog, majd megáll egyenesen. David meg sem rezzen, csak száját felkanyarintva bámul felfelé.

— Nem volt olyan rossz. — a kislány a táskájából előhúz egy üveget — Kicsit szédültem. — alig egy korty vizet iszik — Már nem szédülök.

— Surranunk még? — a kisfiú mosolya tovább szélesedik — Kérlek!

Egy sóhaj mélyre szalad, események egész sorát ébreszti a vezérben. Érzi saját félelmét, miközben Tokan maga után húzza a megfagyott időben. Látja meggondolatlanságának árát, a hosszú árkot, amit a földbevájt, lebillenve a létsíkok pereméről. Izmai is megrándulnak a fájdalom emlékére. Újra a két Védenc közt áll, arca elkomorodik.

— A Surranás nem játék! Veszélyes technika! — kihúzza magát — Csak akkor használjuk, ha muszáj! — a lekonyuló szájakra pillant, a szigor el is párolog arcáról — De azért még gyakorolhatjuk egy kicsit.

Újra felveszi őket, a két kis tüdő megtelik. Ismét elindulnak, már a lány is nézelődik, szemét forgatja az elfakult fények között. Egy saroknyit mennek, majd a vezér szünetet tart. Magyaráz, mutat és mesél. Saját borulását, Tokan szabályait, az erőterek működését. A szusszanás után kereszteződésről-kereszteződésre haladnak. Minden megállónál egy kicsit enyhül a bizsergés, egy gondolat kezdi átvenni helyét.„Mesterke…”Már közel járnak az úticélhoz, amikor erősödik a szorítás körülötte. Nem nagy dolog váltja ki a lelkesedést, csak egy parányi bogár, ami előttük lebeg a megfagyott térben. Lélegzet visszafojtva bámulják, Chris többször is megkerüli, hogy alaposan megnézhessék, majd leengedi erőterét. A szárnyak mozdulnak, a visszatérő színek közt a tompa morajlás zümmögéssé válik. Némán figyelik, miközben elszáll. Nem Surrannak többet, kézen fogva sétálnak át az iparnegyed utcáin. A végállomás csattogása messziről árulkodik, a nap már ereszkedőben, de a kovácsok még dolgoznak az ódon csarnokban. A kapu kitárva várja az érkezőket.

Chris kitűzi rangjelzését, a fémajtón háromszor koppant, elsőként lép be az izzó acél birodalmába. Két Védence lábához szegődve követi. A kalapácsok csengése megáll. Nem az ápolóruhás nagyurat nézik, fakó tekinteteik a lányt figyelik, összesúgnak a sistergés mögött.„Mortha lánya… Stocis vér… Ó, ha láthatná az öreg!”Az Első Harcos nem áll meg, eltökélten halad tovább, egészen a csarnok közepéig. Egy alkatrészre kapaszkodik fel, tetején megállva szétnéz a társaságon.

— Kovácsok! Lenne itt egy sürgős feladat. Van, aki időt szakítana ránk?

A fém serceg, a kohók hörögnek, de ahányféle száj csak van, mind mozdulatlan marad. Chris a tekinteteket lekövetve a mellkasára pillant. Tudja mit néznek, mégis kiszélesedik mosolya. A rangjelzését ragadja, majd egy határozott mozdulattal lepattintja és zsebre teszi.

— Újra kérdezem! Lenne, aki szánna ránk egy kis időt?

Egy fiatal kovács lép ki a tömegből, bátortalanul halad a magasban várakozó vezér felé. Arcát lehajtja, az ember mégis azonnal felismeri. Mellkasát tépni kezdi a vákuum, Stocis kovács távozása újra átfut rajta, mint egy jeges kísértet. A talpak megállnak, a fémműves felnéz.

— Nagyúr, ha én megfelelek, van egy kis időm.

— A nevem Chris! — elé ugrik — Tökéletesen megfelel! Köszönöm!

Megfogja a gyerekek kezét, szó nélkül az öreg munkaasztalához vezeti őket. A pad éppen úgy áll, mint ahogy akkor itt találta. Torka összeszorul. Egy percig is eltart, amíg a szerszámért nyúl, óvatosan érinti, majd az ifjú kovács elé tartja.

— Ez volt az övé? — sóhajt — Ez volt Mortha Stocis kalapácsa?

— Igen, az övé volt.

Chris nem szól többet, csak Elena felé nyújtja. A kislány nézegeti, a karcos acél fején ujjait végighúzza. Markolatát átfogva végül kezébe veszi, de amint egyedül tartaná, a szerszám a padlónak csapódik, csengése megrázza a törött üvegeket.

— Ez nehéz!

Nem hangzik válasz, de az öreg munkások megindulnak, apránként lopják a távolságot. Az acél sistergésben megbújva össze-össze súgnak. A kis Tündér vörösödik, karja remeg, de a kalapács nem mozdul, mintha a földre tapadt volna. A vezér nem segít, csak David lép mellé. Jobbjával a lány kezét átfogva fejük felé emeli.

— Adjon nekünk forró fémet! — suttog Chris a kovácsnak — Nem kell sok, csak egy darabka. — az üllőt a padról karjaiba veszi.

A sustorgás megszakad, a mesterek megremegnek a mutatvány láttán. A fém szörnyeteg lassan ereszkedik, szelíd csengéssel ér padlót a gyerekek lába előtt. Az ifjú is dermedten nézi, kell vagy három lélegzet, amíg fogót markol. Egy izzó kockát húz ki a kohóból és eléjük teszi, nem nagy darabot, olyan kövérebb szegecsnek valót. A vezér táskájába nyúl, előhúzza papírkötegét. Keresget, majd fennakad a szeme. Egy rajzot tesz az izzó kocka mellé, kisimítja, rámutat. Egy nyuszi fejét ábrázolja, pamacsos pofikáját, lógó füleit. Más, mint Botako rajzai. Ez az övé.

— Addig üssétek, amíg ilyen nem lesz!

Az ifjú kovács elkerekedett szemmel nézi a furcsa ábrát. A gyerekek nekilátnak a kalapálásnak, vadul, de erőtlenül csapkodnak, minden harmadik ütés talál csak célba. Az öregek összemosolyognak, lopakodva mennek a mesterkedő apróságok köré. Egyik egy éket tart oda, a másik fogóval segít rá a torzuló anyagra. Már nyolcan tülekednek az üllő körül, ki-ki a maga módján próbál segíteni. Az ifjú a hátráló ember mellé lép, helyére újabb két öreg érkezik.

— Én sem tudnám csak így megformálni. — suttogja Chris fülébe — Ezt fűrészelni kéne. Finoman ütlegelni, ott még önteni is…

— Bízzon bennük! Mestermű lesz! Mint ez itt. — átnyújtja a lapokat.

Az ifjú fémműves pörgetni kezdi a papírokat, lélegzetei egyre sekélyesebbek lesznek, majd elakad a szusz is benne. Botako rajzai egy asztalra kerülnek, az egymáshoz illesztett ábrák felfedik a titkot.

— Fehér acél. — Chris ujjával a héjra mutat — Könnyű, de nem törik.

— Szikrázni fog, ha összeérnek. — a vértek rajzára mered — Nagyon.

— Helyes! — táskáját az asztalra borítja — A belső tömés ez a szivacs. — egy kis kockát megbontva sokszorosára püffed az anyag kezében — A nyomásra enged, az ütésre keményedik — egy tákolt kis szerkezetet emel fel — Hangtorzító. A sisakba kérem. — egy másik ábrára mutat — Fekete Mervus üveg, vizor és kivetítő nem kell bele.

A kovács kezébe veszi Botako hangfilterét. Megforgatja, majd belesuttog. A recsegő zúgás szinte a kohók zajával vetekszik. Leteszi, újra végignéz az összerakott tervrajzon. Oldalra sandít.

— Nagy lesz. — méricskéli — Olyan széles lesz, mint egy Beraddo.

— Inkább, mint egy Pantamo. — elmosolyodik — Vagy egy másik.

— Honnan lesz a fekete kezeslábas? — a metszetek közé mutat — A kesztyű és az a furcsa háló benne?

— Katonák hozzák. — ujja a gyerekek mellkasára mutat — Azzal a szimbólummal megjelölve. Barátok.

Egy halk sóhaj emeli a kovács mellkasát. Többször is végignézi a rajzokat, de tekintete egyre merevebb, mintha már nem is a papírokat nézné, valami egészen mást, jóval túl azokon.

— Sok idő, Chris. — lesüti szemét — Több, mint ami nem tűnik fel.

— Feltűnhet. — megmarkolja vállát — Az Első Harcos rendelése.

— Az sem fontosabb, mint a Császáré. — éppen csak körbeles a csarnok szétszórt hadihajó alkatrészein — Sok idő és abból kevés van.

— Nekem úgy tűnik, elég lehet. — már nem az ifjút nézi, a mögé felsorakozó öreg mesterek cinkos mosolyát — Menni fog. Időben.

Ellép a papíroktól, helyére azonnal heten állnak. Nézegetik a sok kiborított holmit és a terveket. Sustorognak, mutogatnak, de a vezér már nem is figyel rájuk, az utolsó kalapácsütéseket nézi. A sárgán ragyogó forma alakot ölt, Elena megtörli homlokát, David is kifújja a fáradt gőzt magából. Chris erőtere megmozdul, jobb kezét vékonyan körbefutja a mező. A kis jelkép felé nyúl, hárman is kiáltanak, mégis tenyerébe veszi. Nem égeti meg, békésen nézegeti, ujjai közt forgatja, miközben a groteszk fém lassan kihűl. A forma inkább hasonlít egy torz fekete szörnyetegre, mint a prémes pamacsra, mégis mosolyog.

— Csodálatos! — felkacag — Mintha a Sötét Lidérc maga köpte volna a kígyószemű elé! Köszönöm! Köszönöm mindenkinek!

— Az jó? — David felsandít — Nem úgy hangzik, mint ami jó.

— Ez megint olyan lidérces dolog. — suttogja Elena oldalra billenve — Szerintem nagyon tetszik neki.

— Jobb, mint amit rajzoltam! Tökéletes, kis kovácsok! Ez megy a homlokára! A fehér páncél legszebb darabja lesz!

A Védencek szeme felragyog, a csillogásban tisztán tükröződik vissza teremtményük, a Nyuszi. Chris a tervrajzos asztalhoz lép, a tömeg ketté nyílik előtte. A bestiát a hangfilter mellé teszi, még egyszer megmarkolja az ifjú vállát.

— Ezt kérem a homlokára. — közelebb hajol — Ha a barátok érkeznek, az olyan, mintha én állnék itt. — elereszti — A szimbólumot figyelje.

Néma biccentés felel, a mozdulat kovácshoz méltatlanul bizonytalan, mégis bólint, akárcsak körülöttük az összes többi mester is. A vezér az ajtóhoz áll, a két Védenc felsorakozik mögötte. Köztük leng a tekintélyes szerszám, vállukon lógnak a táskák. Az ajtóból intenek, majd útjukat a kórház felé veszik.

Az alkonyodó város lassan megnyugszik. A gyerekek a fények varázsában gyönyörködnek, a vörös színbe öltözött épületek árnyalatait csodálják. A formáció változik, az ember kissé lemaradva figyeli a kivetítőket. Odafent nincs változás, ugyanazok a képsorok pörögnek, mint amik előtte is, de a lent erősödő pusmogás visszacsalja tekintetét. A hatalmas kalapács felkelti az utca népének figyelmét. A civilek találgatják, mi lehet az a furcsa eszköz, amit a két kis ápoló egyszerre lóbál. Chris döbbenten hallgatja a lehetetlen ötleteket, egyre nevetségesebb találgatások szöknek fülébe.

— A Földön tíz szerszámosládából tizenöt ilyen kerülne elő. — suttogja maga elé — Mona is ismeri a kalapácsot… Ezek meg nem?

A gyermekek is felfigyelnek a közönségre, Elena hátra-hátra pillant, de bátyjuk csak mosolyog rájuk, fejével előre biccentve noszogatja őket. Kiérnek a sűrűjéből, a kórház felé a domb már üres, akárcsak utána az út. Az üvegajtó előtt a vezér kezét nyújtja a kalapácsért.

— Veszélyes szerszám a szép kövön, jobb, ha avatott kézben van. — felnevet — Az Első Harcos pusztításához már úgyis hozzászoktak.

Hosszasan pislognak felfelé, vita még sincs, átnyújtják a szerszámot. A nyolcadik emeletre érve Chris megáll, Davidet is visszahúzza. Elena kerül előre, fejét megilletődve forgatja, de elindul a labirintusban. Nincs lopakodás, csak a biztonságos fészek elérése a cél. Az első két kanyarig pontosan fordulnak, utána már nő a bizonytalanság. Az ember behunyt szemmel követi, nem enged pillantásából kilesni semmit, a kisfiút is takarásában tartja maga mögött.

A szint közepén el is akadnak. A Vezér egy vékony piros sávra mutat, ami szaggatottan fut a padló tövében, az új szárny átépítésének nyoma. Elena szaladni kezd a szegély mentén, az utolsó folyosóra berontva már a vacsora hívogató illatát is megérzik, de nincs vágta, bátyjuk eléjük áll, kimérten térdel le hozzájuk, dermesztő szigorral.

— Ha elveszítjük egymást... Ha az iskolában bármi baj történik... Ha nem tudtok eljutni a hegyhez… Ide jöttök egyből! Világos?

A két apróság bólogat, Chris arca is enyhül, majd elereszti őket. Az ajtót nyitja, a kedves illat azonnal körbe öleli. A gyerekek berontva a Tündér nevét kiáltják, nekicsapódva ölelik magukhoz, szinte felborítják. A napi élménybeszámoló azonnal kezdetét veszi, az embernek csak egy rövid intés jut, amíg a kalapácsot az ajtó mellé támasztja. Nem marad velük, kifordul, lábai tovább viszik. Egész testében lüktet a szikra, szeme előtt a kontraszttalan apróságok mind pengeélesen rajzolódnak ki. A Stratéga rendezgeti gondolatait, céltalan járkálása egy ablak elé viszi. Csendre vágyik. A csillagokra néz, mégis túllát rajtuk, a feketeségben lassan áll össze a Fehér Lovag képe. Az idő telik. Nem áll meg a látványnál, a Császárnak szánt szavakat válogatja, a nagy bemutató és az azt követő lépések hosszú percekig kötik le figyelmét. Megzavarják. A kedves illat lassan erősödik, a Tündér esetlen osonása öt lépésre áll meg mögötte, de nem megy közelebb.

— Szépeket meséltek. — a hang halk, mégis egy kis pajkosság tölti meg — Kalandos napotok volt, nagyon boldogan aludtak el.

Az ablaknak hátat mutatva a beszéd felé fordul. Hidegen néz végig rajta, először nem is érti, mit lát. Nem egy kimért orvos áll előtte, még csak nem is egy felnőtt nő, Mona úgy billeg ide-oda, mint egy kislány, aki lemaradt a körhintáról. Arca enyhén vörösödik, ujjait maga előtt tördeli. Nem hangosan szól újra, már csak suttog.

— Surrantak is. — ajkai megrándulnak — Tetszett nekik. Mesélték.

— Én Surrantam. — félre néz — Ők csak utaztak, de vigyáztam rájuk.

— Tudom. — tovább fészkelődik — Mindig vigyázol rájuk. Most is.

— Tudom, mit szeretnél. — újra az ablak felé fordul — Nem lehet.

A mocorgás megáll, a szuszogás is megakad vele. Három dobbanásig tart a csend, azután egy lépés koppan. A tüdő újra megtelik, mély levegőt vesz a rövid kérdéshez.

— Miért?

— Mert veszélyes. — az üveg tükrében a kék szemekbe néz — A Surranás próbára teszi a testet. Rosszul lehetsz, akár el is ájulhatsz.

— A Védencek nem voltak rosszul. Ők nagyon élvezték.

— Az más, Mona. Az nem olyan.

Egy újabb lépés koppan, még egy követi. A szuszogás gyorsul, a mocorgás is megrezgeti a lány ruháját. Hangosodik.

— Miért más?

— Mert… — a szikra nagyot lüktet benne — Mert ők Vitmissek. Bírják.

Az ablak tükrében a lány kezeit maga elé emeli. Forgatja és nézegeti, ajkai minden mozdulattal egyre lejjebb konyulnak. Chris lassan elveszíti a fókuszt, a kék szemek helyett a barnák élesednek ki. Tekintete jég hideg, már-már nem is emberi. Rémülten eszmél, sarka nyikkan a padlón, a lány felé fordul, egy leheletnyire áll meg előtte.

— Ha szeretnéd viszont látni az ebédedet, megmutathatom, milyen.

— Nem kell. — arcát összehúzza a grimasz — Az nem lenne mókás.

— Mókás? — óvatosan magához húzza — Azt mondták, mókás volt?

— Igen. — elmosolyodik — Egy megfagyott bogár volt a győztes.

Lassan bújik ki az ölelésből, az ember kezét megfogva vezetni kezdi. Nincs messze a pihenőszoba, a léptek mégis lassúak, a szuszogás is más, mint lenni szokott. Az ajtó előtt pár lépéssel torpan meg a Tündér, ajkai kereken feszülnek, egészen felnyomódnak orra alá.

— Mondtak valamit. Sokszor, de nem értettem a szót. Mi az a nyuszi?

— A nyuszi? — megvakarja tarkóját — Egy földi kicsi, puha rágcsáló.

— Miért választottatok egy kicsi, puha jószágot jelképnek?

— Hát… — felnevet — Gyorsan iszkol.