A fehér köveken

Az Iskola épülete elcsendesedik, Chris fordul, elindul a fehér út kövén. Talpai határozottan koppannak, lépéseit megnyújtja, éppen csak nem rohan a kórház felé. Kommunikátorát leakasztja, halkan kezd beszélni.

— Mona, itt Chris. Végeztem, úton vagyok vissza. — gyomra hangosan kordul — A halasok útba esnek. Vigyek vacsorának valót?

Némán halad tovább a szerkezetet szorongatva. Már a harmadik kereszteződést hagyja el, ami a kitérőn át a csemegék boltjához vezetne, de egyenesen folytatja, várva a feloldozó választ. Mást kap.

— Hazug. — egy rövid reccsenés — A halasbolt a város másik fele.

Újabb kereszteződésen vág át, csak égő arcát fordítja jobbra, a kórházhoz tartja az irányt. A csend egyre jobban bemászik fülébe, pedig már a lábait is oda csapja. Tudja, hogy válaszolnia kell. Felel.

— Egy próbát megért. — nagyot nyel — Éhes vagyok.

A készülék markában marad, de nem érkezik újabb üzenet. Lassan ér be a város szívébe, a fehér tornyok belehasítanak felette a feketedő égbe. A kivetítők még mindig izzanak, már rájuk sem néz, csak bámul maga elé, mégis a vibráló fényekben mászkáló alakok egymás után fordulnak felé. Jobbját magasra lendíti, újra és újra int, de a védjegye lassan izmaiba ég, száz után már nem számolja a lengetéseket. Érzi nyakában a ropogó izmokat, állkapcsában is összefeszülnek fogai. Egy hatszemű lila nem is tudja, mi csoszog vele szemben, a fekete golyói úgy guvadnak, mintha csodát látna. Valami elpattan. Rákiált.

— Honnan tudja?! — mordul — Miből gondolja, hogy én vagyok az?!

A jószág megtorpan, lapos fejét jobbra billenti. Hat szeme egymás után záródik és nyílik, akár egy hullám. Szája rezzen, a feltörő hang inkább hasonlít pingpong labdák pattogásához, mint a beszédhez.

— Első Harcos… — csüngő kezével az ember arcára mutat — A fejdísze nagyon különleges darab. Jellegzetes, mint a ruhája.

— A hajam? — megvakarja tarkóját — Ennyi? Haj és ruha?

Egy hurutosnak tűnő krákogás, majd rövid előre billenés, azután a lény szó nélkül csoszog tovább, magára hagyja a megtorpant embert. Chris ujjai végigtúrják a termetes sörényt, egy-egy kócba még bele is akadnak. Felnéz, a kivetítőn parádézó mását kezdi bámulni. Először fel sem tűnik, de a harmadik újra játszásnál észreveszi. Felnevet.

— Egy borzolt menyét van a fején! — vihogja — Ennyi! Ruha és haj! Az Első Harcos, hölgyeim és uraim! — egészen kifulladásig röhög.

Amint képes, tovább indul, oldala már szúr, gyomra is egyre hangosabban kordul, mégis megy, szinte elszalad a kíváncsi szemek elől. Egy rövid gondolatig idézi a Tündért, ahogy a csapzott haj ítéletét hirdette, de az aratás helyett csak egy komédiába illő kergetőzés lett a kísérletből. A sörény maradt.

Eléri a domb közepét, felsejlik előtte az épület. Léptei lelassulnak, éhségérzete eltűnik, csak a kellemetlen borzongás marad tarkójában.„Hazudtam…”Kommunikátorát emeli maga elé, szája nyílik, de a levegő hang nélkül távozik. Leereszti a szerkezetet.„Azt sem mondhatom el neki, miről beszéltünk ma… Podis, ezt jól kitalálta…”Nyakából eltűnik a feszesség, feje előre billen, szinte lóg lefelé. Az emelkedő végén áll meg, már csak a lejtő választja el az üvegajtótól, mégsem indul tovább. A nyolcadik emelet folyosóvégi ablakára bámul, de sem a lány, sem a gyerekek alakját nem látja a sárgás fényben. Újra felemeli a rádiót. Nagy levegőt vesz, halkan szól.

— Sajnálom.

Elindul, a lejtőn lefelé már érzi a gravitáció segítő vonzását. Gyorsul. Mire átlép az üvegajtón, háta egyenes, feje felszegve, nyakát ismét sziklakeményen tartják az izmok. Nem néz a nővérpult felé, csak jobbját lendíti, egyenesen a lifthez vonul. Nem pusztán érinti a panelt, emberesen rácsap, a fény villan, a gép elindul a hívásra. Az acélok illesztésére mered, nem fordul a pusmogás irányába, arcát lassan birtokba veszi Nomah maszkja.„A hadvezér…”Belép a nyíló ajtón, felfelé száguld. Amint kiszáll, a kókadt nővérnek hangosan köszön.

— Dicső estét a Föderációban! — hidegen dönget tovább.

— Első Harcos! Egy pillanatra, kérem!

A megtorpanás nem több egy rezdülésnél, fordul, az ücsörgő nő fölé magasodik. Nem kérdez, csak rezzenéstelenül mered rá, mintha már a várakozás is teher lenne. A kék szemek a pult mögötti ételdobozok felé néznek. Egy felirat van a kórházi tárolók tetején.„Mona Isenhurt vezető sebész részére”Óvatosan mozdítja, majd felnyújtja.

— A doktornő nem jött érte. Ha esetleg… — a vékony hang elakad.

Chris végignéz a remegő teremtésen, majd mögötte a fehér fémtáblán akad meg a szeme. A saját tükörképét látja. Gyomra összerándul, a semmi is kikívánkozik belőle. Újra lenéz, rámosolyog a kék-fehér ruhásra. A dobozok alá nyúl, gyengéden veszi át.

— Köszönöm, nővér! Teljesítem a küldetést!

Fordul, lép, de már nincs meg a katonás járás, csak a fehér tükörkép lebeg előtte. Egyre gyorsulnak a léptek, már fut, rohan a négy dobozzal karjaiban, a főfolyosó végéig, a magánkórterem felé. Az utolsó kanyarban lassít, az üvegek tükrében ellenőrzi mosolyát.„Mint egy ember…”Elér az ajtóhoz, baljába ügyeskedi a tárolókat, jobb kezét a panelre teszi. A fény villan, az acél emelkedik, de a csattanás után csak a csend várja odabent. Átlép a küszöbön, egy dobbanás kimarad. A gyerekek egyenruhái a földön hevernek, az alvásra szánt civil felsők is az ágyra lökve várnak. A kedves illat foszlányai szinte már elenyésztek, mintha reggel óta nem járt volna senki a szobában. Villámként hasítanak bele a nővér szavai.„A doktornő nem jött érte…”Kezéből kifordulnak a dobozok, izmai megfeszülnek, a koncentrált energia megtölti ereit. Surran. Az elszürkülő térben megdermed a zuhanó étel. Visszafordul, de nem sétál, rohan, talpai alig érintik a fehér követ. Tudja, hogy mennyire veszélyes a csúszós padlón földelnie az erőteret, de józan gondolatait szinte azonnal felfalja a láthatatlan ellenség képe. A kifakult fények kontraszttalan árnyékaiban mindenhol kivégzőosztagokat lát, pedig csak egy-egy kék-fehér ruhás dolgozó mozdulatba fagyott alakja suhan el mellette.„Nem a lifttel vitték őket… Még idefent kell lenniük…”Már majdnem a főfolyosóra ér, amikor szeme megakad. Egy kezelő nyitott ajtaján szivárog a fény. Az ágyon egy rózsaszín bőrű kis lény ül, mellette egy pont olyan, csak nagyobb. Vele szemben egy kék-fehér ruha, oldalán két kisebb, barna hajakkal. Az ember megáll, leereszti erőterét. Megkönnyebbülten mosolyodik el, de szólni már nem tud, kifújt lélegzete görcsbe rántja tüdejét. Beborítja a verejték, a félfa mellett a falnak rogyva remeg. Fullad, apránként mosódik el előtte a padló köve.„Egy levegővel… Ugrópontok nélkül… Rögtön le is lövethetnéd magad…”Fülébe bekúszik a Tündér hangja, javallat foszlányok, majd némi magyarázat a kezelés menetéről. Talpak koppannak, halk köszönés után az ajtó felé közelednek. A két rózsaszín folt elhalad a falnak borult harcos mellett. A kicsi kattogva csicsereg, a nagy susogva csitítja. Chris lassan felegyenesedik, de égő tüdejét alig negyedig tudja csak megtölteni. Pár lépésre van a társaság, mégsem mozdul, arcáról törölgeti az izzadtságot, csapzott haját hátra túrva próbálja rendbe szedni magát.

— Ő volt az utolsó páciens. — Mona hangja megtölti a teret — Mehetünk! — átsuhannak a küszöbön, a rejtekhely felé mennek.

A gyerekek némán vonulnak, Elena bal hóna alatt egy alvó terminált szorít, David markában egy dobozkát tart, minden lépésénél csörögnek benne az acél eszközök. A Tündér vezeti őket, jobb kezével zsebébe nyúl, kommunikátorát veszi elő, majd halkan kuncognak egyet. Megköszörüli torkát, hátát kihúzva emeli szájához.

— Végül a halasboltban töltöd az éjszakát, vagy… — szava elakad.

A társaság egyként fordul vissza, Chris oldalán a rádió szemérmetlenül kiabálja a gúnyos kérdést. Egymásra néznek. A gyerekek, mint akik eszüket vesztették, valósággal lerohanják a vezért. Teljes erővel csapódnak neki, a szikés doboz és a terminál is a földön csattan. Ölelik, szinte ropogtatják az acélos testet. A pillanat véget ér, Mona hidegen köhint, majd közelebb lép, a szerszámokat és a számítógépet is magához veszi. Szótlanul fordít hátat, újra elindul a rejtek felé.

— Menjünk. — suttogja a két gyerek fejét megsimítva — Éhen halok!

A lépés lassabbra sikerül, tüdejéből az égő érzés átkúszik izmaiba. A Surranás minden mozdulata után megbosszulja a felelőtlen száguldást, mégis megy, a Védenceket magához húzva követi a Tündért. Csak szemét forgatja, a lámpák fényei közt az üres árnyékokat lesi. Semmi. Lassan tűnik el fejéből a fekete köd, tenyerei alatt a két hát érintése melegséggel tölti meg. A kedves illat körbeveszi, szinte már el is felejti, miért szaladt át a kórházon. Szinte.

— Kaptunk új ruhát. — Elena egy toppanással gyorsít, majd körbefordul kék-fehér öltözékében — Olyanok vagyunk, mint Mona!

— Nagyon csinosak vagytok! — egy rövid kacaj rántja meg Chris rekeszizmát — Jól áll nektek ez az egyenruha.

— A harcos nem hord ilyet. — morogja David az orra alá — Honnan tudják, hogy harcoskák vagyunk, ha így nézünk ki?

— Én tudom. — felborzolja haját — Nekem ennyi elég is.

Csak a talpak kopogása marad a folyosón, de az ember fejében apránként eltűnnek a neszek, egy gondolat kúszik be, ködös zizegése elnyom minden mást.„Honnan tudják…”A fehér kövek maradnak, de a kórház falai helyén már tornyok magasodnak. A kivetítő vibrál, a labdahangú lény szavai visszhangoznak köztük.„Haj és ruha…”

Az utolsó folyosón tér vissza a jelenbe, a magánkórterem előtt Mona áll megdermedve, apró öklei összeszorulva lógnak mellette. Az ajtó nyitva, a dobozok a földön hevernek. Felszisszen.

— Ez azért már mégis csak sok! — fordul, tekintetében valami vérfagyasztó lángol, eldönget a társaság mellett — Megmondom én…

— Én voltam. — megáll, fejét lehajtja — Elejtettem.

A Tündér megtorpan, a szűk folyosón elenyészik a visszhang. Egy rövid sercegés, majd halk léptek indulnak visszafelé. Nem áll meg az ember mellett, a dobozokhoz guggol, felveszi, majd az asztalhoz viszi őket. A gyerekek is tovább mennek, de Chris marad, maga alatt a fehér követ bámulja. Bentről vízcsobogás szűrődik, majd a Védencek kuncogása és a fröcskölő cseppek hangja. A székek nyikkannak, azután csend lesz. Nincs csámcsogás, sem kiáltozás, mintha megfagyott volna a rejtekhely, a lélegzetek apró rezgései is elvesznek a zúgásban.

— Nem jössz?

Mona halk kérdése alig több a suttogásnál, mégis az égő izmok mozdulnak, az ember is átér a küszöbön. A gyerekek mosolyognak, felpattintják a fedeleket az éthordókon. David a dobozába nézve savanyú grimaszt vág, arca elvörösödik, karcos hangját is kiereszti.

— Miért van benne kettő?! Nem szeretem az egyet sem!

— Mi az? — Elena a sajátja mögül leskelődik — Miből van kettő?

— A fogápoló gyümölcsből!

A hangos kiáltás Christ is az asztalhoz csalja. Lepillant az éthordóba, szeme elkerekedik. Hús alig jutott bele, az is inkább csak mócsing, jobbára zöldségek töltik meg, de valóban, ott virít a két rosszízű gumó. Szájában azonnal érzi a csípős levét, arcán görcsösen rándulnak az izmok. Édesanyja szólal meg fejében, majd a kisfiú haját borzolja.

— Ha nem szereted, tedd a szélére.

— Minek? — felnéz — A végén úgy is meg kell enni!

— Meg kell? — cinkosan pislog — Biztos?

— Biztos! — az egyiket szájába tömi — Mindent meg kell enni!

A csámcsogás hangosodik, Elena is nekilát sajátjának. Egy heves gyomor korgás után az ember is leskelődni kezd a bontatlan dobozok felé. Keze éppen csak előre mozdul, a rövid köhintés azonnal meg is dermeszti. Nem fordul meg, csak hátra les. Mona a szekrénynél áll, karjaiban már egy világoskék-fehér öltözéket és egy törölközőt tartogat. A tekintetek összeérnek, de a lányé tovább suhan, egy finom jelzésként a fürdőszoba felé. A vezér megszimatolja egyenruháját, arca összerándul. Szó nélkül bólint, a törölközőt felmarva a medencéhez indul. Alig, hogy megtölti, már csobban is, gönceit a földre dobva. Sikálja magát a habos vízben, ujjai többször elakadnak kócos hajában. Az ajtó nyílik, a Tündér belép, az Első Harcos egyenruháját egy kórházi zsákba dugja a gyerekeké mellé.

— Reggel visszakapod. — egy pajkos pillantás, utána leteszi a világoskék-fehéret a törölközőhöz — Siess, mert felfalnak mindent!

Az ajtó csattan, de Chris megdermedve ül, tarkójáról a hab végigcsurog hátán. A ruhát nézi, az összehajtott anyag egyre rémisztőbben hever a kis polcon. Alámerül, leöblíti magát, de égő tüdeje hamar újabb fuvallatért kiált. Nem tud percekig lent maradni, éppen csak annyit, mint egy ember. Kiszáll, törölközni kezd. Hajából csurog a víz, fejére lapulva ólomként nehezedik rá. Éppen csak átborzolja, de már az esti öltözéket lesi.„Férfi méret, Otlaca szabás…”A kisnadrágért nyúl, a rugalmas anyag megtapad vizes bőrén. Ráküzdi magára, majd az alsó részt veszi kezébe. A derék bő, a szárak hosszúak. Bokájánál kétszer is visszahajtja. A felsőrész következik, belepréseli magát, de vállainál recseg, mellkasánál szinte szétrobban rajta, karjait mozdítani sem bírja igazán. Idegen a rászabott nemesi kelmék után. Megfeszíti fülét, egy gyors hallgatódzással méri fel a terepet. Nincs már csámcsogás, Mona mesél, a gyerekek csak szuszognak körülötte. Egy percig figyeli, amíg erőt vesz magán. Az ajtó csattan, kilép, az ágy felé indul. Dermedt csend lesz.

— Olyan vagy, mint egy lány! — David félálomból felkiáltva kezd veszett vihogásba — Mint egy nővér!

— Mint egy ápoló. — Mona komolysága sem menti meg a helyzetet, egy lélegzet után már ő is nevet, egészen belevörösödik a kacagásba.

— Nagyon csinos vagy! — Elena kezeivel arcát takarja, vidám kuncogását mégsem tudja elrejteni.

A vezér nem mozdul el, áll az egyre hangosabb nevetésben. Apránként olvad össze zúgássá a zaj, mintha már nem is lenne ott, valahol máshol jár, máskor és másért. Egy percig tart a várakozás. A szekrény feletti tükrös laphoz lép, ránéz önmagára. Haja a víztől lelapulva borítja fejét, karjain még az erek is feszítik a szövetet. Mellkasán a dülledő izmokat szinte kendőzetlenül rajzolja ki, mintha meztelen lenne.„Nem ez az…”Az asztalhoz indul, David helyére ül, de nem nyúl az ételhez, némán mered maga elé. Mona már a gyerekeket csitítja, a vidámságot leplezi hangjában, újra mesélni kezd a Morbir Nomosi kis gazdaságról. A szuszogások lassan csendesednek, de a horkolás hirtelen tölti meg a teret. A Tündér még perceket vár, mielőtt az apróságok mellől óvatosan lopakodni kezd. Nem ül le, a kórházi szennyeszsákot és a két bontatlan dobozt veszi fel, majd tovább halad az ajtó felé.

— Gyere! — suttogja — Ne itt beszéljünk!

Egy rövid sóhaj feszíti meg az ápolói ruhát. Az ember feláll, a terminált elcsenve szó nélkül indul a lány után, de minden mozdulatát recsegés követi. A szálak küzdenek, itt-ott már fel is adják, mire a folyosók sűrűjében a kis pihenőszobához érnek. Mona a dobozokat az íróasztalra teszi, az ajtót bezárja, majd újra végignéz az emberen.

— Elena jól mondta. — felkacag — Nagyon csinos vagy!

A nevetés lassan hal el, Chris arca rezzenéstelen marad. A lány a széket húzza az asztal elé, egy sámliszerű fellépőt pedig maga alá csúsztat. Felbontja a dobozokat, az egyiket mereven előre tartja.

— Azt mondtad, éhes vagy. — tovább mosolyog — Gyere!

Felelet nincs, Chris a szabad székben foglal helyet, éthordóját maga elé veszi. Nem nézi mi van benne, csak egymás után csipegeti a falatokat. Nem beszél. A csend percekig tart, végül a Tündér töri meg. Mesélni kezd, a gyerekek reggelét, majd az első körjáratukat. Egy harapás, rövid rágás, nyelés, azután egy kis történet. David incselkedése az orvosokkal és Elena első gyógyítási leckéi halkan töltik meg a pihenőt. Mire a doboz kiürül, már az utolsó beteg mókás esete is véget ér, a kommunikátor gúnyos visszhangjáról megemlékezve egy rövid kacaj is elhangzik. A némaság megtelepszik a zizegő lámpák alatt. Chris felnéz, a zafírpár pillant vissza rá. A zúgás erősödik.

— Nem kérdezted, mi történt ma.

— Nem kérdeztem. — az üres dobozt kiveszi kezéből — Azt mondtad, kedveled őt. — a hang lassan halkul — Nekem ez elég.

— Mást sem kérdeztél. — a távolodó lány után fordul — Semmit.

— Nem kérdeztem. — az ajtót nyitja, a szennyeszsákot felkapva kilép.

A kopogás távolodik, majd elenyészik a lámpák zajában. Az ember székében vár, kezét óvatosan hajához emeli. Egy hangos reccsenés, felkarjánál beszökik a hideg a ruha alá. Nem néz oda, ujjaival a nedves tincseket érinti. Már egy része száraz a sörénynek, mégis megmarad az ólomsúly, ami nyakára nehezedik. Lehajtja fejét, mélyet sóhajt.

Egy távoli elköszönés hangja fut el a folyosón, majd az ismerős léptek újra közelítenek. Mona beér, az ajtót be és lezárja. Összenéznek.

— Hogy van Podis? — az ágyhoz sétál, de nem ül le, csak megigazítja rajta a takarót — A fiúk? Jól haladnak az iskoláddal?

— Jól vannak. — lesüti szemét — Jól haladnak a gyerekekkel.

— A gyerekekkel? — keze megáll a mozdulatban — Milyen gyerekek?

— A Békeszázad. — háta lassan görbül — Már ők is beköltöztek.

A szuszogások közt megnőnek a szünetek. Egy rövid sóhaj, majd újra mozdul a takaró, az anyag megfeszül, a lány tenyere végigsimítja.

— Szeretnél kérdezni valamit, Chris?

— Igen. Szeretnék kérdezni valamit.

— Mit szeretnél kérdezni?

— Levágnád… Levágnád a hajam?

A lány fordul, a zafírpár elkerekedve mered a gubbasztó emberre. A szuszogás felgyorsul, egy percig nézi, mielőtt közelebb lép.

— Komolyan mondod?

Egy néma bólintás felel. Mona ajkai felkanyarodnak, szinte szalad a szekrényhez, a fiókokat egyesével kihúzva kezd kutakodni. Egy fémes csengés, majd egy olló csillan meg a fényben. Egy tiszta lepedőt vesz magához, a székig viszi és az emberre teríti. Nem szöszmötöl sokat, éppen csak körbeigazgatja a nyakán, már csattog is az acél a tarkónál. A fehér kőre barna tincsek hullanak, egyik a másik után. Chris lenéz, a szétterülő szálakat figyeli. Lassan homályosodnak el, mintha nem tudna fókuszálni, csak mered a föld felé. Az szerszám dolgozik, a barna foltok szaporodnak alatta. A lány oldalt jár, majd elé lép. A homlokánál egy utolsó csattanás, majd abbamarad, akárcsak a lelkes szuszogás.

— Abbahagyjam? — a mindig biztos sebész kézben megremeg az olló.

— Nem. — felnéz — Miért?

Egy hideg sáv fut el jobb orcáján, a bal oldalon is érzi. A lepedő alól kezét kiszabadítva megérinti a hűvös bőrt. Nedves. Nem látja tisztán a lányt, a hullámzó homály egyre jobban elmossa.

— Folytasd, kérlek! — suttogja arcát letörölve — Jó ez így.