Rajzok felett

Az iskola kis raktárának ajtaja megmozdítja a levegőt. Chris belép, mögötte már ereszkedik is a fém. Nincs csattanás. Elkerekedett szemmel fordul hátra, végignéz a leburkolt szerkezeten.

— Ügyes, Podis. — elmosolyodik — Ez fönt is működne a lakószinten?

— Más szerkezet, Uram. — a tákolt asztal papírjai felett egy rövid pislantásig néz fel — Ki kellene bontani hozzá a régit. De ha szeretné…

— Hagyja! — legyint — A felújítás utolsó percei. Nem kezdjük elölről!

— Nem vitatkozom. — sercen a vigyor — Mást inkább bontanék szét.

Az ember lassan közelít, a firkált lapok kavalkádja apránként áll össze előtte az egésszé. Egy vázas szerkezet rajzát látja kiterítve az asztalon. Botako már ismét lefelé néz, de a vidámság eltűnik, ujja görcsösen mozdul, mintha méregetne, de csak újra és újra ugyanazt csinálja.

— A felső hangár. — hosszan krákog — A Kutter legértékesebb része.

— Még mindig itt tartunk? — mellé sétál — Nem tett le róla, Podis?

— Túl csábító. — a hang nem vidám — A kígyó önként adja ásni…

— A peremvermek urai hálásak. — köhint — Ez már felesleges.

A Tizedes tekintete egyre rémisztőbb, úgy mered a vonalakra, mint egy megszállott eszelős. Nyakán a sárga bőrt megfeszíti a két kiálló izom, rajtuk az erek is lüktetve düllednek. Recseg ropog az egész test.

— Nézze meg, Uram! — ujja mozdul — Egyetlen pici módosítás… Nem több pár Umánál és eltűnik a szint, mégis ott marad. Látják, de mégse.

— Sok idő, Podis. — sóhajt — Ha elkapják, akkor a bográcsba kerül.

— Megéri a kockázatot. — felnéz — Ha elviszik a Fehér Nyulat, túl sok időt veszítünk. Így mindenki nyerne. — újra krákog — A kígyó és mi is.

— Ha sikerülne is… Ha el is tudná rejteni a hangárt a vezérlő elől… — ökle roppan — Az azonosító nélküli siklókat akkor sem tudja a zsebében becsempészni, Podis. Talán meglepem, de azok nagyok.

A gúnyos hang nem talál közönségre, a tisztes meg sem rezzen, még lélegzeteinek üteme sem változik. Tovább mered eszelősen a papírokra. Keze mozdul, egy üres részre kezd vadul firkálni. Rácsap.

— Becsomagoljuk őket. — szája szélesen görbül fel — Az egyik Meditációs kamra lesz. A másik egy rekreációs fürdő. Tökéletes!

— Elméletben biztosan. — szemöldöke összeszorul — De ha valaki belenéz a csomagba, mind a sortűz elé kerülünk. Ezt felejtse el, Podis!

— Maga szerint azok az ízeltlábúak érteni fogják, hogy mit miért kér? — torkát megköszörüli, krahácsolásban tör ki — Elég csak a név elé tennie, hogy Harcos és akár fegyvergyár is lehetne a csomagolásban.

— Néha megrémít, Podis. — hátrébb lép — Mi a garancia arra, hogy valaki véletlenül nem sétál be a hangárba? Akkor azonnal vége van.

Egymásra néznek, mégsem találkoznak a tekintetek. A lélegzetek elmélyülnek, a gyerekek sikongatásai tompán szűrődnek be a lezárt ajtón. Egy kedves hang csitítja őket, éppen egy Tündérnyi bájjal.

— A szabályzat, Uram. — szeme sem rebben — A hadihajók civilcélú használata esetén a felső hangárok üresek, nincsenek bombázók, sem vadászok. — levegője elfogy, fuldoklás követi — Senki nem jár arra.

— Maga pedig kiiktatná a figyelőket és a fülelőket? — ujja a rajz lehúzott csomópontjai fölé csúszik — Ez a terve? Megvakítja a szintet?

— Majdnem. — megmarkolja felettese kezét, odébb húzza egy vonalkavalkádhoz — Egy kis varázslat. Ide kerül egy jelgenerátor. Azt hiszik, hogy látnak mindent, miközben maga szabadon jár-kel odafent.

— Szabadon… — kicsúszik a kacaj, nem több egy köhintésnél — A sikló távozásakor pedig szépen megkérjük a radarost, hogy nézzen félre? — elhúzza kezét — Vagy a Kaletusi sörfogyasztás kötelező lesz a legénységnek? — oldalra sandít — A hangulat biztosan oldott lenne.

Felelet nem érkezik, a Tizedes felegyenesedik, megropogtatja derekát. Hátat fordít, a sarokban felhalmozott kacatokhoz sétál. Csendesen kotorászik, három nagy ketyerét túr elő, két kis másikkal.

— Ezen már túl vagyok. — a rajzokon csattannak a különös tárgyak — Jelfogó. — tenyere tovább siklik — Jelzavaró. — koppint — Vezérlő. — újra felegyenesedik — Ezek pedig a siklóba kerülnek. Ha jön, ha megy, velük előidézheti az átmeneti üzemzavart és nyithatja a hangárt is. — elmosolyodik — A Sötét Lidérc útja az árnyékban marad.

— Azért az csak feltűnik, ha megvakul a radar. Meg fogják találni.

— Nem fogják. — száján megjelenik a kis vigyor — Ha nem tudják, hol keressék. Ha a fél Kuttert szét is szedik, ez nem lesz meg, ha eldugjuk.

— Nem tetszik. — hátat fordít — Túl sok benne a ha, Podis.

Mögötte felhangosodik a lélegzet, a Tizedes tüdeje hörögve telik meg, mégis halkan fújja ki levegőjét. Az izmok ropognak az asztal felett, a papírok sercegnek a súrlódásban. Elnémul minden nesz.

— Fél, Uram?

Egy katonai bakancs közeledő dobbanásai rázzák az ajtó acélját. Nem áll meg, tovább szalad, a Pantamo döngő lépteket két pár kisebb üldözi. Visonggatás tölti meg a folyosót, elhaladnak ők is. Halk kopogások zárják a sort, egy mély sóhaj suhan, azután újra csend lesz.

— Megoldotta az árnyékolást, Podis? — megfordul — Sikerült?

— Többé kevésbé. — táskájába nyúl, egy fémdobozkát húz elő, felnyitja és oda tartja — Ennyi van, de Pinta és én nem tudjuk használni. — elkomorodva emeli ki a fekete szövetet, rajta a két kis darab Árnyékacéllal — Nem nyúlik eléggé, így szűkül a kör.

— Nagy a fejük, katona? — gúnyos mosollyal méricskéli — Ennyire?

— A lábszárból vágtam a szövetet, Uram. — felhorkan — Csak ott találtam felesleges részt. — ujjával megkocogtatja a két pikkelyt — Nagyobb baj, hogy a Lidércpáncél hasáról is kellett egy kevés fém.

Chris lassan nyúl előre, megérinti az Árnyékacélt. A bizsergető érzés elfut rajta, egy sötét villanásig az árnyas tárnákban jár, a két gyereket és a felszabadított rabszolgákat vezeti a felszínre. Megrázkódik.

— Annyi baj legyen. — visszahúzza kezét — Majd jobban figyelek a lövedékek kerülgetésénél. — elmosolyodik, de erőtlenek arcizmai — Az fontosabb, hogy a Fehér Lovag viselőjét elrejtsük a figyelők elől.

— Arra szüksége is lesz, Uram. — félre néz — Nem bányákat fog látogatni. Tartok tőle, hogy lesz kerülgetni valója, több is, mint hiszi.

— Megnézte az úticélt? — a papírok felé fordul — Van célpont az első torna körül?

— Akadna itt valami. — kotorni kezd, a lapokat elsöpörve egy másik halmot terít szét — Itt! — ujja koppan — Ugyanaz a rendszer. Egy gyár.

A lapok pöttyei körül furcsa jelek sokasodnak. Kicsit gyerekrajzok, kicsit mégis mérnökiek. A Kutter egy kis garázs, de olyan, mintha aki firkálta, csak a mesékből ismerné a földi épületet. Hosszasan nézegeti, mosolyog, mégsem nevet, belül a hideg és meleg örvénylik benne.

— Nem tetszik. — felegyenesedik — Túl közel lennénk egymáshoz.

— Két bolygó, Uram. — ujja nem mozdul el — Ön itt, a Lovag meg itt.

— Egy rendszer. — sóhajt — Thammis rá fog jönni azonnal.

— Akkor, talán már lehetne színház is. Novis megverekedne magával.

Chris ránéz a tisztesre, de a tréfának vélt szavaktól felkanyarodó mosolya lassan ki is egyenesedik. A Tizedes rezzenéstelenül bámul rá, egy katona minden komolyságával. Egyetlen lélegzetig játszik el a gondolattal, a Sötét Lidérc és a Fehér Lovag legendás ütközetével.

— Ostobaság! — rávág az asztalra — Novis nem harcos, Podis!

— Elég, ha annak látszik. — nem néz félre — A páncél szikrázik, csattog, még füstöt is fújhat. — halkan krákog — Megoldom neki.

— Lassú! — fogai összeszorulnak — Gyenge! Mi van, ha túl erősen ütök? Ha túl gyors vagyok? Megsérülhet. A Lovag híre is vele bukik.

— Nem válaszolt, Uram.

Az állkapocs izmai nem ernyednek, a zománc csikorog szájában. Orrán fújtatóként süvít a levegő, a görcs lassan kúszik le nyakán, egész hátát megfeszíti. Az ajtón nem szűrődik be nesz, a folyosó üresnek hangzik, az acél nem rezzen meg a léptektől. Teljes a csend odakint.

— Félek, Podis… Nagyon félek.

Botako némán nézi egy lélegzetig, majd a papírokat lassan összetolva egy kupacba gyűri. Nem görcsös a mozdulat, a vaskos kezek szinte csak suhannak, az izmok alig dolgoznak a karokban. Az első célpont lapja marad utoljára. Érte nyúl, húzza, de az ember tenyere is rácsap.

— Várjon! — felnéz bajtársára — Talán a peremvermekből akadna egy igazi harcos is. — sóhajt — Valaki, aki hiteles Fehér Lovag lehetne.

— Egy bűnözőre adná a páncélját, Uram? — elhúzza a papírt — Ne vegye sértésnek, de ez az ostobaság. Majd ötletelek valami máson.

— Bárki veszi fel, bűnöző lesz abban a pillanatban. — suttogja — Az implantátumbölcső használata főbenjáró bűn. A legsúlyosabb.

— Megszerezte, Uram? — az ember nyakára fordul a szúrós tekintet — Már túl van rajta?

A kérdés elrepíti, pár lélegzetig áll a Nomah szobor tövében. A parfüm illata keveredik a verejtékkel, a szívverés lüktet, végül a meleg mosoly búcsúzik el tőle. Újra a raktár falai közt áll, a Tizedes visszhangjában.

— Még nem, Podis. — felnéz — De folyamatban van. Meg lesz.

— Nem szólok bele a Boszorkánnyal folytatott adok-kapok játékába. — tüdeje rövidet hörög — De a Volgis óta azért vannak kétségeim.

— Azok nekem is. — felnevet, a levegője mégis üres — De sajnos ezek a holmik nem kaphatóak a vegyesboltban, még a vermekben sem.

— Az ásás nehéz munka. — horkant — Megvannak a veszélyei is.

A sikongatás újra közelít, a kis talpak dobogása megáll az ajtó előtt. Mint ha késsel vágnák, a hang megszakad, ismét elnémul a folyosó. Chris felegyenesedik, a kijárathoz sétál és a panel fölé emeli kezét. Nem érinti, még visszanéz, mosolyogva tölti meg tüdejét.

— Intézi a nehezét, Podis? — köhint — Az átépítést, a garázsnyitót és a kocsikat is?

— Intézi a bajosabbakat, Uram? — A félrenézést, a sofőrt, és a Lovag nyakláncát is?

— Kitalálok valamit, bajtárs! — megérinti a panelt.

— Ahogy én is, Uram.

A lélegzet bennmarad, a két gyerek között egy megszürkült kék szempár mered az emberre. Arca fehér, a visszafogott szuszogása szaggatott. Chrisnek nem kell kérdeznie, mégis lesüti szemét. Lassan indul előre, megkerüli a lányt és a gyerekeket is. Csak kezével int, jelezve a távozás szándékát. A kis csapat felzárkózik, a gyerekek hátul, Mona mellette halad tovább. Nem búcsúzkodnak, a lézengő katonák közt egy-egy biccentés köszön el csupán, a Védencek is csak csendesen sustorognak feléjük. Hűvös a levegő az épületben, az udvaron sem sokkal melegebb, pedig a nap magasan jár, a fehér út felett is hullámzik a látkép. A vezér megáll, ránéz a kislányra.

— Harcos Odú, Elena! — megsimítja arcát — Ma te vezetsz haza!

A kis Tündér körbenéz, tekintete David mosolyán áll meg. Nincs pusmogás, összekulcsolt kézzel indulnak előre. A két példakép még marad egy keveset, az ajtó őreinek is magasba lendül az utolsó intés. Kilépnek, bezárják a rácsos kaput.

— Mennyit hallottál? — kezét Monának nyújtja — Lent a raktárnál.

— Eleget. — ujja megérinti Chris tenyerét — Alenát is emlegettétek.

— Elmondtam volna. — mélyet sóhajt — Csak még nem volt mit.

— Mindent? — szemöldöke megrándul — Az egészet?

A bezárt kapu rezgése elenyészik a város hangjában, de a talpak nem mozdulnak, csak üresen bámulnak egymásra. A Védencek már messze járnak, Elena még halad, de David lassít, megtorpan a harminc lépés határánál. Chris egy lélegzetig nézi őket, azután halkan felel.

— Mindent. — leereszti kezét — Megígértem.

A szél megmozdul, felkapja a fehér út porát. A levelek halkan susognak, elnyomják a Tündér szuszogását és az ember sóhajait. Chris kezén elfut a melegség, Mona átfogja, húzni kezdi a gyerekek felé.

— Nem kell mindent elmondanod. — a szorítás erősödik — Emlékszel? Csak azt, ami minket is érint.

— Lassan már minden érint minket. — elmosolyodik — Elküldenek innen, Thammis diákokat toboroztat velem. — szája kiegyenesedik — A vermekben most is folyik a mészárlás, amit mi kezdtünk el…

— Elég. — ujjával lesöpri az ember könnyét — Megértettem. — halk léptekkel haladnak tovább, a kezek lassan kulcsolódnak össze — Nem kérem, hogy mondd el, Chris. — a suttogást sóhaj töri meg — Csak azt kérem, vigyázz Alenával. Az a nő gonosz. Nem is tudod, mennyire.