Kellemetlen beszélgetés

Egy ököl koppan a kövön, Chris feltolja magát, végignéz a folyosón. Elena kezében még jár a súroló, kis felgörbülő ajkai az ember felé fordulnak. David nem mosolyog, dermedten áll, tekintete szinte üres, csak orra rándul egyet-egyet.

— Gyertek! Most!

A kisfiú eszmél, a lány kezét megragadva húzza a vezér után. A nyél koppan a földön, az ijedt kérdések elvesznek a járókelők morajlásában. Az acélkitűző a marokba kerül, az Első Harcos mellkasán pattan helyére. A szikra megmozdul, előbújik rejtekhelyéről, fel le szaladgál gerincén, valósággal felpumpálja dühét. Egy kezelő előtt fordul, a panelt megcsapva nyitja az ajtót. A sérült idegen előtt rezzen meg a Tündér, elkerekedett szemmel néz, de már nincs ideje szólni. Megelőzik.

— Védencek, befelé! — még át sem érnek a küszöbön, tekintete Monára szegeződik — Vigyázz rájuk! — tovább indul.

— Hová mész? — szinte sikolt — Mi történt?!

— Elbeszélgetek valakivel! — nem néz hátra, előre dönget, öklei hangosan roppannak mellette — Zárkózzatok be!

A liftig halad, üti a panelt, a földszintre küldi a szerkezetet. Átvág az előcsarnokon, de nem a domb felé megy, nyugatra indul. A kő reng alatta, pedig nem csapkodja lábait. Tíz sarokig megy, amíg egy építési területet talál. Körben acélfalak őrzik. Egy ugrás csupán. Bent is van, lába alatt magasra szökik a por. Mosolyog, de ajkai mögött fogai sercegve szorulnak egymáshoz. A talaj még nincs burkolva, a Centaco Maxim szürke földje borítja, itt-ott gödrök és dombok tarkítják. Középen áll meg, lehunyja szemét. Vár, mintha semmi dolga nem lenne. Nem több egy percnél, Térolvasó fülében a puffanás rázza dobhártyáját. Egy ismerős illat követi. Parfüm.

— Téged is nehéz mostanában egyedül találni. — a csípős hang mögötte szól — Nem foglalkozol már a régi barátokkal?

— Ármányos napot… Alena!

— Szép az új öltözék. — felkacag — Itt ott szűk egy kicsit. Szándékos?

— Éppen civilkedem. — szemöldöke megrándul — Besegítek a közjóba. Kipróbálhatnád. Felemelő érzés, mint a Surranás.

Halk sercegés kezdődik, a por finoman süllyed a talpak alatt. Nem sétál ki mögüle, csak egy kicsit jobbra húzódik.

— Mire ez a nagy kerülő, Chris? — újabb sercegés — Nem lett volna egyszerűbb a magánkórteremben beszélgetni, mint régen?

— Biztosra akartam menni.

— Biztosra? Miben?

Hirtelen mozdulattal fordul hátra, de nem a zöld szemekre néz, a porban hagyott lenyomatra. Felismeri. Lassan emeli tekintetét, végigfut az ezüstös páncélon, majd a hideg mosolyon is.

— Megijesztettél. — lassan a nő felé indul — Nagyon megijesztettél.

— Beszélni akartam veled, de mindig valaki a nyakadon lóg.

— Nálam volt. — megsimítja kommunikátorát — Hívhattál volna.

— Nekem is kell néha egy kis kimozdulás. — unottan ásít — Engem soha nem hívsz sehová, mindig csak a Tündéreddel vagy elfoglalva.

Kimért léptekkel kezdi kerülgetni a nőt, izmai ropognak karjában, a szikra is megvadultan feszegeti hátát. Hunyorogva méricskéli, háromszor is körbemegy, mielőtt a Hercegnő kitartja elé kezét.

— Ha arra készülsz, hogy elszédítesz, azon már túl vagyunk. — lehunyja szemét — Az utóbbi időben szédületesen sokat kellett takarítanom. — legyint — De te megint csak mész a fejed után.

— Sajnálom, ha gondot okozok neked. — megvillantja vigyorát — Hidd el, a legkevésbé sem vágytam rá, hogy ezért találkozzunk.

— Hogy van Mona? — újra felnéz — Tetszik neki az új szerepe?

— Jól van. — közelebb lép — Majd megmondom neki, hogy üdvözlöd.

Már nincs köztük egy karnyújtásnyi tér, Alena nem is vár tovább, hátat fordít, majd elindul előre. Chris árnyékként követi, tartva a három lépés távolságot. Szeme önkéntelenül kutat, a nyakát, a térdhajlatát és a bokáját lesi. A mozgásba egy-egy rövid rezdülés szökik.

— Befejeznéd, Első Harcos? — egy kis kacaj csúszik ki — Még félreértem a dolgot.

— Nem érted félre. — hidegen felel — Biztosan tudod.

— Ugyan már. — kecsesen legyint — Veled kapcsolatban már semmit.

— Miért nem hívtál? — megáll — Miért Surrantál utánunk?

A Hercegnő is megtorpan, fejét finoman oldalra billentve néz hátra. Mosolya szélesebb, már inkább kárörvendő, mint hideg.

— Utánatok? — szemöldöke megrezdül — Ezért vagy ilyen morcos?

— Nem vagyok morcos. — elmosolyodik — Hiszen újra látlak. Örülök.

— Tudom, hogy hiányoztam. — lassan fordul féloldalra — Magányos bánatodban iskolát vettél, a bajtársaiddal töltötted meg és még a császári javítóműhelyt is leterhelted a kis magánrendeléseddel. — köhint — Ami egyébként igen csinos lesz. Szabad tudnom a célját?

— Arculatváltás. — félre néz — Új megjelenés az Első Harcosnak.

Egy rövid szemöldök rándulás, majd Alena felnevet. Harsányan, már-már fülbántóan kacag, az ember mégis rezzenéstelenül hallgatja. Lassan hal el a jókedv, a zöld szemekbe visszatér a szigor.

— Ha ezt fogod mondani Atyámnak, már nem kell, hogy más öngyilkos akción gondolkozz. — a hang kihűl — Ettől többet várok.

— Nem is a te dolgod. — egy hideg villanás fut át rajta — Ugye nem bántottad a kovácsokat? Ők semmi rosszat nem csináltak…

— Minek nézel engem? — szája sarka felgörbül — Rabszolgákra kezet emelni? Összekevered a jámbor Hercegnőt a Minris Concello őreivel.

A bányabolygó említése újabb jeges döfésként éri az embert, de a zöld szemekben mégsem lát fenyegetést, csak egy kevés gúnyt és elégedettséget. Lassan nyeri vissza a hidegvér maszkját. Mosolyog.

— Bájos ez a kisfiús ártatlanság, de ha egy alacsony profittal dolgozó utánpótlás ellátóval szövetkezel, ne csodálkozz, ha fecsegni fog, Chris.

— Minek köszönhetem a látogatásodat, Alena? Utazási tanácsadás?

— Mondhatjuk. — szemei egészen szűkre húzódnak — Megnézted már a kis listánkat? Azt, amit legutóbb adtam.

— Meg. Orvosok. — rövidet fújtat — Na és? Mi van velük?

Egy sercegő lépés, majd újabb kettő. Fordulás. A Hercegnő már bele is karol, lassan indul, húzni kezdi magával.

— Nem az ő kilétük a lényeg, kedvesem. — közelebb hajol — A helyükre pályázó személyek az érdekesek nekünk.

— Ugye nem arról beszélsz, hogy ez a lista egy... — Chris megáll, karjánál fogva tartja vissza Alenát is — Egy olyan lista?

— Csak arra célzok, hogy ha véletlenül egyiket-másikat baleset éri... — villan az ádáz mosoly — A Fantom is jól jár, ha esetleg hazamenne.

— A fantom? — értetlenül forgatja szemét, de a nő rezzenéstelen tekintete végül kettétöri az álcát — Útálom, mikor ilyen vagy, Alena! — lehajtja fejét — Egyébként sem az a terv.

A nő kihúzza karját, tenyerével óvatosan megsimítja a fiú arcát. Az érintés meleg, a bőr puha, de a mozdulat darabos. Egymásra néznek.

— Ez kölcsönös, Chris. — köhint — Nekem sem tetszik, ami lettél.

— Hát, talán nem vagyunk jó hatással egymásra. — mosolyog, de már féloldalt érzi ernyedni izmait — Talán jobb lenne egy kis távolság.

— Ellenkezőleg! — újra belekarol — Szeretném, ha jobban beavatnál a terveidbe. — megrántja — Ki tudja, hátha mindenki jól járna.

— Azt kétlem. — már nem feszül, csak vezetik — Alszom rá egyet.

A falig sétálnak csendben, ott a karok szétválnak. egymás után ugranak át, a túloldalon szinte egyszerre érnek földet. Alena még megérinti, állát felemelve néz az ember szemébe.

— Aludj, amennyit szeretnél! — mosolya szélesedik — Amennyit csak tudsz. Majd jelentkezem. Addig ne csinálj több butaságot, Chris!

— Alig várom. — visszamosolyog — Már hiányzott az izgalom.

Egy kecses intés, majd a nő hátat fordít. Nem Surran. Sétál, csípőjét finoman kilengeti. Chris is a lakosztálya felé indul vissza. Nem siet, csak ballag. Kommunikátorát kezébe veszi, felnéz a szürkülő égre.

— Mona, itt Chris… — sóhajt — Jól vagyok… Még elmegyek a lakosztályba, utána visszamegyek. — a szerkezet ropog markában — Kérlek, etesd meg a gyerekeket. Biztosan éhesek már.

Átvág a városon, az előcsarnokban egy rövid intéssel üdvözli portását. Felér, még szét sem néz kis palotájában, felmarja a gépet, majd azonnal távozik. Hóna alatt szorongatja, egész úton kapaszkodik bele. Botako jár fejében, de sem írásban, sem rádión nem tudná elmondani azt, amit el kellene. Már fekete az ég, mire beér a kórházba. Felszáguld a nyolcadikra, a folyosón is szedi lábait. A magánkórterem ajtajában kifújja magát, a panel villan, a gyerekek még talpon várják. Mona az ágy közepén ül, egy szusszanásig mosolyog, de amint a tekintetek összeérnek, eltűnik nyomtalanul. Chris letérdel a gyerekekhez, szorosan magához öleli őket. Elköszön, a kis pihenő felé veszi az irányt. Amint a székébe ül, ébreszti a katonai terminált. A Tizedesnek kezd üzenetet írni, de egy fél sor után kitörli, végül csak mered az üres kijelzőre. A percek szaporodnak, de a levél nem készül el. Ujjai már félrevernek, a gépet is esetlenül tartja. Kopogás közelít. Nem séta, valaki fut az ajtó felé. A képernyő kialszik, ő feláll. Az acél csattan, a lány beront. Nem zár be maga után, szalad tovább az ember elé.

— Mi történt? — átöleli — Hová mentél úgy? Mi történt?

— Hát… — elmosolyodik — A jó hír, hogy nem vagyok paranoiás. — lesüti szemét — Surrantak utánunk. Napok óta. Talán több.

— Kicsoda? Chris, miről beszélsz?!

Egy üres sóhajjal gyűjt erőt, de három is kell, mire újra szólni tud. Mona már rázogatja, arcán finom rángások futnak át.

— Alena. — kifújja — Követett minket. Mindenhová. Beszélni akart.

— Alena? — összerezzen — Miért? Mit akart tőled?

Egy lélegzetig nézi a lányt, a remegő szemek alatt az egész test reszketni kezd. Az ember nem érti. Nem is számít már. Megígérte.

— Azt hiszem, el akart dicsekedni, hogy mindent tud rólunk. — arcán legördül egy könnycsepp — Mielőtt felkért, hogy legyek a bérgyilkosa.